Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

UTÁNOZZUK A HITÜKET!

Noé és a családja életben maradt

Noé és a családja életben maradt

NOÉ és a családja összekucorodnak egy olajlámpa pislákoló fényénél, miközben odakint szakad az eső. Hallgatják, ahogy mossa a bárka tetejét és oldalát. Félelmetes ez a zaj!

Noénak körüljár a tekintete szeretett családján: ott van vele a hűséges felesége, három derék fia és a menyei. A szíve megtelik hálával. Ebben a nehéz időszakban nyugalommal tölthette el, hogy akik a legdrágábbak neki, azokat biztonságban tudhatja maga mellett. Elképzelhetjük, amint a kinti zajt elnyomva fennhangon hálaadó imát mond a családjával.

Noénak rendkívüli hite volt. Ezért óvta meg őt és családját az Istene, Jehova (Héberek 11:7). Vajon akkor már nem volt szükségük hitre, amikor eleredt az eső? De még mennyire, hiszen nehéz napok vártak rájuk. Ez rólunk is elmondható ezekben a zűrzavaros időkben. Lássuk hát, hogy mit tanulhatunk Noétól a hitről.

„NEGYVEN NAP ÉS NEGYVEN ÉJJEL”

„Negyven nap és negyven éjjel ömlött az eső” (1Mózes 7:4, 11, 12). A víz szintje nőttön-nőtt. Noé a saját szemével láthatta, hogy Istene, Jehova hogyan védi meg az igazságos embereket, és egyszersmind hogyan bünteti meg a gonoszokat.

Az özönvíz megfékezte azt a lázadást, mely korábban az égben tört ki. Akkor Sátán önző magatartásának hatására számtalan angyal hagyta el a maga „megfelelő lakóhelyét”, az eget, hogy földi nőkkel éljen együtt. Hibrid utódaikat nefileknek nevezték (Júdás 6; 1Mózes 6:4). Sátán kétségtelenül nagy örömmel szemlélte a lázadás következményeit, hiszen így még mélyebbre süllyedt Jehova földi teremtésének a koronája, az ember.

Amikor azonban kezdett mindent elárasztani a víz, a lázadó angyalok kénytelenek voltak levetni fizikai testüket, és visszatérni a szellembirodalomba. Ők már soha többé nem ölthettek testet. A feleségeik és a gyermekeik pedig, akiket otthagytak, a többi emberrel együtt vízbe fulladtak.

Jehova már csaknem hétszáz évvel korábban, Énók napjaiban figyelmeztette az embereket, hogy el fogja pusztítani a gonoszokat (1Mózes 5:24; Júdás 14, 15). Ennek ellenére a helyzet egyre csak romlott; az emberek tönkretették a földet, és erőszakkal töltötték meg. Eljött az idő, hogy Jehova végrehajtsa rajtuk az ítéletét. Vajon Noé és a családja örült annak, hogy ennyi ember meghal?

Nem, ahogy irgalmas Istenük sem örült (Ezékiel 33:11). Jehova mindent megtett, hogy a lehető legtöbb ember megmenekülhessen. Annak idején megbízta Énókot, hogy közölje a figyelmeztetést, most pedig megparancsolta Noénak, hogy építsen bárkát. Noé és a családja évtizedekig foglalatoskodott ezzel a hatalmas feladattal, úgy, hogy mindenki láthatta. Jehova ezenkívül azzal is megbízta Noét, hogy prédikáljon (2Péter 2:5). Énókhoz hasonlóan Noé is figyelmeztette az embereket a várható ítéletre. Hogyan fogadták az üzenetét? Jézus, aki az égből látta, hogy mi történik, később ezt mondta Noé kortársairól: „semmit nem vettek észre, mígnem eljött az özönvíz, és elsöpörte mindnyájukat” (Máté 24:39).

Képzeljük csak el, milyen lehetett Noénak és a családjának az első negyven nap, miután Jehova bezárta a bárka ajtaját. Mialatt a zuhogó eső csapkodta a bárkát, valószínűleg elvégezték a mindennapi teendőiket: rendbe tették a saját kis részüket, törődtek egymással, és ellátták az állatokat. Egyszer csak a jókora bárkatest megrendült, és billegni kezdett. Mozgott alattuk az építmény! Ahogy a víz mindent elöntött, megemelte a bárkát, mígnem „az magasan a föld felett, a víz színén úszott” (1Mózes 7:17). Milyen ékesen bizonyította ez a Mindenható Isten, Jehova hatalmát!

Noé bizonyára nagyon hálás volt, nemcsak azért, mert a családjával biztonságban lehetett, hanem Jehova irgalmáért is, hiszen figyelmeztette általuk az embereket. Az évek során úgy tűnhetett, hogy hiába fáradoznak. Az emberek a fülük botját sem mozdították. Gondoljunk csak bele: Noénak biztosan éltek még testvérei, unokahúgai és unokaöccsei a vízözön előtt, de azok sem hallgattak rá, csak a közvetlen családja (1Mózes 5:30). Miközben ők nyolcan a bárka nyújtotta biztonságot élvezték, alighanem megnyugtatta őket az a gondolat, hogy nem rajtuk múlt a többiek életben maradása, hisz ők mindent megtettek.

Jehova nem változott meg Noé napjai óta (Malakiás 3:6). Jézus Krisztus azt mondta, hogy a mi időnk olyan lesz, mint amilyenek „Noé napjai voltak” (Máté 24:37). Jelentőségteljes korban élünk. A sok bajnak az vet majd véget, hogy elpusztul ez a romlott világrendszer. Isten népe ma is figyelmezteti mindazokat, akik hajlandók odafigyelni. Te mit teszel? Ha már meggyőződtél róla, hogy ez az életmentő üzenet igaz, te is elmondod másoknak? Noé és a családja jó példát mutatott ebben.

„NYOLC LÉLEK VITETETT ÁT BIZTONSÁGBAN A VÍZEN”

Miközben a bárka a háborgó vizeken sodródott, Noé és családja hallhatták a súlyos fagerendák nyikorgását. Vajon megfordult Noé fejében, hogy kibírja-e a bárka az óriási hullámok ostromát? Lehet, hogy manapság a kétkedőkben felmerülnek ilyen kérdések, Noénak azonban szikrányi kétsége sem volt. A Biblia szerint „hit által . . . készített bárkát” (Héberek 11:7). Jehova szövetséget, vagyis hivatalos megállapodást kötött Noéval, hogy megmenti őket a vízözön idején (1Mózes 6:18, 19). Az, aki az egész világot, a földet és minden élőlényt megteremtett, hogyne tudná épségben megőrizni a bárkát?! Noé joggal bízott abban, hogy Jehova állja a szavát. És úgy is lett, ahogy megígérte: Noé a családjával együtt biztonságban átvitetett a vízen (1Péter 3:20).

Negyven nap és negyven éjjel múltán végre elállt az eső. A mi naptárunk szerint ez valamikor i. e. 2370 decemberében történt. Ám a család „utazása” még korántsem ért véget. Az élőlényekkel teli bárka magányosan úszott az egész földet beborító víztömegen, a hegycsúcsoknál is jóval magasabban (1Mózes 7:19, 20). Noé feltehetően a fiaival, Sémmel, Hámmal és Jáfettel látta el a nehezebb munkákat: gondoskodtak róla, hogy az állatok egészségesek, tiszták és jól tápláltak legyenek. Isten, aki ezeket a vadon élő állatokat megszelídítette annyira, hogy bemenjenek a bárkába, bizonyosan azt is elő tudta idézni, hogy az özönvíz idején szelídek maradjanak. a

Úgy tűnik, hogy Noé pontos hajónaplót vezetett. Leírta, hogy mikor kezdett el esni, és mikor állt el az eső. A beszámolójából az is kiderül, hogy 150 napig borította víz a földet, majd végül apadni kezdett. Aztán eljött a nagy nap, amikor „a bárka megfeneklett az Ararát hegységben”, mely ma Törökország területén található. Ez i. e. 2369 áprilisában történt. 73 nap múlva, júniusban láthatóvá váltak a hegycsúcsok. Három hónappal később, szeptemberben Noé úgy döntött, hogy eltávolítja a bárka tetejének egy részét. Fáradozásának gyümölcseként fény és friss levegő áradt be. Korábban már megpróbálta kideríteni, hogy biztonságos lenne-e kimenni a bárkából, és vajon lakható-e a környéke. Először egy hollót engedett ki, és az kint repdesett egy darabig, meg-megpihenve közben a bárkán. Aztán egy galambot engedett szabadon. Az többször is visszatért hozzá, de végül talált magának helyet, ahová le tudott szállni (1Mózes 7:24–8:13).

Noénak kétségtelenül a legnehezebb időkben is gondja volt rá, hogy a családja gyakorolja az imádatot

Noé a mindennapi teendőknél kétségtelenül fontosabbnak tartotta az Istennel ápolt kapcsolatát. Könnyű elképzelni, amint a család tagjai rendszeresen egybegyűlnek, hogy imát mondjanak, és megmentő égi Atyjukról beszélgessenek. Noé minden jelentősebb döntést Jehovára bízott. Például amikor látta, hogy „a föld megszikkadt” – miután már több mint egy évig a bárkában voltak –, nem nyitotta ki az ajtót, hogy ember és állat kimehessen (1Mózes 8:14). Nem, ő megvárta, amíg Jehova parancsot ad erre.

A családfők sokat tanulhatnak ettől a hűséges férfitól. Noé rendszerető, dolgos, türelmes ember volt, és védelmezte azokat, akik a gondjaira voltak bízva. És ami a legfontosabb, Jehova Isten akarata volt az első az életében. Ha mi is ilyen hitet mutatunk ki, az mindenkinek a javára válik, akit szeretünk.

„MENJ KI A BÁRKÁBÓL”

Végül Jehova ezt parancsolta Noénak: „Menj ki a bárkából, te és a feleséged, a fiaid és fiaidnak a feleségei veled együtt.” A család engedelmeskedett, kimentek a bárkából, utánuk pedig az állatok is. Hogyan képzeljük el ezt? Talán fejvesztve rohantak szerteszét? Egyáltalán nem. Minden állat a „családja szerint” ment ki a bárkából (1Mózes 8:15–19). Amint Noé és a családja kilépett, mélyet szippantottak a friss hegyi levegőből, és egy megtisztított föld látványa tárult eléjük. Megszűnt az erőszak, eltűntek a nefilek, a lázadó angyalok és az egész gonosz társadalom. b Az emberiségre egy új kezdet várt.

Noé tudta, mit kell tennie. Legelőször is Jehova imádatára gondolt. Oltárt épített, és égő áldozatot mutatott be néhány állatból, melyet Isten tisztának tartott. Ezekből hetet vitt magával a bárkába (1Mózes 7:2; 8:20). Tetszett Jehovának az áldozata?

A Biblia leírása szerint „Jehova megérezte a megnyugtató illatot”. Amikor azt látta, hogy az emberek erőszakkal töltik meg a földet, a szíve sajgott fájdalmában, most azonban megnyugodott és örült, hogy egy hűséges imádókból álló családot láthatott, akik elhatározták, hogy az akaratával összhangban élnek. Jehova nem várt tőlük tökéletességet. Az imént idézett vers így folytatódik: „az ember szívének hajlama már ifjúságától fogva rossz” (1Mózes 8:21). Hogyan fejezte még ki Jehova a türelmét és a könyörületét az emberek iránt?

Megszüntette a földre vonatkozó átkot, melyet még Ádám és Éva lázadásakor mondott ki, és amely miatt felettébb nehézzé vált a föld megművelése. Amikor Noé apja, Lámek a fiának a Noé nevet adta, melynek jelentése valószínűleg ’nyugalom, vigasz’, megjövendölte, hogy a fia nyugalmat hoz majd az emberiségnek, mivel az megszabadul ettől az átoktól. Noé biztosan nagy örömmel tapasztalta, hogy a jövendölés teljesedik, és a föld jobban terem. Nem csoda, hogy hamarosan földműveléshez fogott (1Mózes 3:17, 18; 5:28, 29; 9:20).

Noé és a családja egy megtisztított földre léphetett ki a bárkából

Jehova ezenkívül néhány világos és egyszerű törvényt adott Noé összes leszármazottjának, például megtiltotta a gyilkosságot és a vér helytelen használatát. Továbbá szövetséget kötött az emberiséggel, és megígérte, hogy soha többé nem pusztít el özönvíz által minden élőlényt a földön. Annak jeléül, hogy megbízhatnak a szavában, akkor először egy gyönyörű természeti jelenséget tett láthatóvá, a szivárványt. Amikor csak látunk egy szivárványt, az Jehova kedves ígéretére emlékeztet minket (1Mózes 9:1–17).

Ha Noé története csupán kitaláció lenne, itt véget is érhetne. Csakhogy ő valóban létezett, és még sok minden várt rá. Akkoriban az emberek sokkal tovább éltek, mint ma, és ez a hűséges férfi még 350 évet élt, ami alatt sok-sok fájdalom érte. Nagyot hibázott azzal, hogy egyszer lerészegedett, de az unokája, Kánaán még súlyosabb bűnt követett el, ami szomorú következményekkel járt a családja számára. Noénak végig kellett néznie, hogy az utódai a bálványimádás és az erőszak bűnébe esnek Nimród napjaiban, de azt is láthatta, hogy a fia, Sém jó példát mutat a családjának a hitével (1Mózes 9:21–28; 10:8–11; 11:1–11).

Noéhoz hasonlóan nekünk is ragaszkodnunk kell a hitünkhöz. Ha a körülöttünk élő emberek semmibe veszik az igaz Istent, vagy akár olyanok is vannak, akik felhagynak a szolgálatával, nekünk akkor is elszántnak kell maradnunk. Jehova nagyra értékeli a hűséges kitartásunkat. Ahogyan Jézus Krisztus mondta, „aki mindvégig kitart, az részesül megmentésben” (Máté 24:13).

a Némelyek elképzelhetőnek tartják, hogy Isten egy téli álomhoz hasonló állapotban tartotta az állatokat, így azoknak kevesebb élelemre volt szükségük. Akár így történt, akár nem, mindenképpen megtartotta az ígéretét, és gondoskodott róla, hogy a bárkában lévő emberek és állatok épségben túléljék az özönvizet.

b Az Éden-kert utolsó nyomait alighanem a vízözön söpörte el. Ha így volt, a bejáratát őrző kerubok 1600 évig tartó feladatuk végeztével végre visszatérhettek az égbe (1Mózes 3:22–24).