Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Jehova segített megküzdenem az élet nehézségeivel

Jehova segített megküzdenem az élet nehézségeivel

Élettörténet

Jehova segített megküzdenem az élet nehézségeivel

DALE IRWIN ELMONDÁSA ALAPJÁN

„NÉGY VOLT, NYOLC LETT! KÉTSZER ANNYI GYEREK, KÉTSZER ANNYI GOND!” — írta egy helyi újság az egyik cikkében, így téve közhírré, hogy négy lányunk mellé négyes ikreink születtek. Fiatalon egyáltalán nem terveztem, hogy megnősülök, azt meg különösen nem, hogy gyermekeim is lesznek. Végül azonban nyolcgyermekes apuka lettem!

AZ AUSZTRÁLIAI Mareeba városkájában születtem 1934-ben. Három gyermek közül én voltam a legfiatalabb. A családunk később Brisbane-be költözött, ahol édesanya a metodista egyház vasárnapi iskolájában tanított.

1938 elején a helyi újságokban megjelent, hogy a Jehova Tanúi főhivatalában szolgáló Joseph F. Rutherford feltehetően nem kapja meg a beutazási engedélyt Ausztráliába. „Miért teszik ezt vele?” — tette fel a kérdést édesanya a következő Tanúnak, aki felkeresett minket. A Tanú így felelt: „Hát nem azt mondta Jézus, hogy a követőit üldözni fogják?” Édesanya elfogadta a Gyógyulás című füzetet *, amely feltárta az igaz és a hamis vallás közötti sok ellentétet. Nagy hatást gyakorolt rá a füzet, és a következő vasárnap elvitt minket magával Jehova Tanúi egyik összejövetelére. Édesapa eleinte erősen tiltakozott, néha viszont felírt egy-egy bibliai kérdést, és odaadta édesanyának, hogy adja át valamelyik testvérnek. A testvér pedig papírra vetette a szentírási választ, és odaadta édesanyának, hogy adja át édesapának.

Egy vasárnap édesapánk eljött velünk az összejövetelre, hogy elmondhassa a Tanúknak, mennyire nem kedveli őket. Ám miután beszélgetett a körzetfelvigyázóval, aki éppen akkor látogatta meg a gyülekezetet, megváltozott a véleménye, sőt még azt is megengedte, hogy nálunk legyen a hetenkénti bibliatanulmányozás a környékbeli érdeklődőkkel.

A szüleim 1938 szeptemberében megkeresztelkedtek. A testvéreim és én 1941 decemberében keresztelkedtünk meg egy országos kongresszuson, melyet a sydney-i Hargreave Parkban tartottak meg. Ekkor hétéves voltam. Attól kezdve rendszeresen részt vettem a szántóföldi szolgálatban a szüleimmel. Akkoriban a Tanúk hordozható gramofonokat vittek magukkal a házról házra végzett munkában, és korábban rögzített bibliai előadásokat játszottak le a házigazdáknak.

Az egyik Tanú, aki élénken él az emlékezetemben, Bert Horton. Az autójában volt egy nagy erősítő, a kocsi tetején pedig egy hatalmas hangszóró. Nagyon izgalmas volt Berttel munkálkodni, főleg egy korombeli srácnak. Például gyakran előfordult, hogy amikor egy dombtetőről bibliai előadást játszottunk le, láttuk, amint egy rendőrautó felénk veszi az irányt. Bert ilyenkor gyorsan kikapcsolta a felszerelését, majd átmentünk egy több kilométerrel távolabb lévő dombra, és lejátszottunk egy másik felvételt. Berttől és a hozzá hasonló hűséges, rendíthetetlen testvérektől sokat tanultam a Jehovába vetett bizalomról és a bátorságról (Máté 10:16).

Tizenkét évesen az iskola után gyakran tanúskodtam egyedül. Egy alkalommal találkoztam az Adshead családdal. Idővel a szülők, valamint nyolc gyermekük és sok unokájuk megismerte az igazságot. Hálás vagyok Jehovának, amiért ilyen fiatalon megismertethettem a Biblia igazságát ezzel a nagyszerű családdal (Máté 21:16).

Szolgálati kiváltságok már fiatalon

Tizennyolc évesen teljes idejű szolga, úttörő lettem, és az új-dél-walesi Maitlandbe neveztek ki. 1956-ban meghívást kaptam, hogy a sydney-i fiókhivatalban szolgáljak. Az ott dolgozó húszfős csoport majdnem egyharmada felkent volt, azzal a reménységgel, hogy Krisztussal fognak uralkodni az égi Királyságában. Micsoda megtiszteltetés volt, hogy velük dolgozhattam! (Lukács 12:32; Jelenések 1:6; 5:10).

Az elhatározásom, hogy egyedülálló maradok, szertefoszlott, amikor megismerkedtem Judy Helberggel, egy vonzó úttörő testvérnővel, akit ideiglesen behívtak a fiókhivatalba, hogy segítsen nekem egy nagyobb munkában. Judyval egymásba szerettünk, és két évvel később összeházasodtunk. Ezután a körzetmunkában tevékenykedtünk, ami azt jelentette, hogy minden héten meglátogattunk egy gyülekezetet, hogy buzdítsuk a testvéreket.

Judy 1960-ban világra hozta első lányunkat, Kimet. Most, ha ilyen helyzetben valakinek gyermeke születik, abba kell hagynia a körzetmunkát, és állandó lakhely után kell néznie. De nagy meglepetésünkre minket arra kértek, hogy továbbra is látogassuk a gyülekezeteket. Sokat imádkoztunk, majd elfogadtuk a meghívást, és az elkövetkezendő hét hónapban Kim 13 000 kilométert utazott velünk busszal, repülővel és vonattal, amikor távoli gyülekezeteket szolgáltunk ki Queenslandben és az Északi területen. Akkoriban nem volt autónk.

Mindig testvéreknél voltunk elszállásolva. A trópusi éghajlat miatt a hálószobákon általában csak függönyök voltak, nem ajtók, ami elég kellemetlen volt, amikor Kim sírdogált éjszaka. A gyermekünkről való gondoskodás és a megbízatásunk ellátása végül túl megterhelővé vált. Így Brisbane-ben telepedtünk le, és cégtáblák festésével foglalkoztam. Amikor Kim kétéves volt, megszületett Petina lányunk.

Megbirkózunk a tragédiával

1972-ben, amikor a lányok tizenkettő és tízévesek voltak, Judy meghalt Hodgkin-kórban, ami a nyirokcsomó-daganat egyik fajtája. Szinte elviselhetetlen veszteség érte a családot. Mindazonáltal Judy betegsége idején és a halála után Jehova megvigasztalt minket a Szava, a szent szelleme és a testvérek által. Az Őrtorony folyóiratnak abból a számából is erőt merítettünk, melyet közvetlenül a tragédia után kaptunk kézhez. Volt benne egy cikk, amely a személyes próbákkal foglalkozott, köztük egy közeli hozzátartozó elvesztésével, és rámutatott, hogy a próbák miként fejleszthetik bennünk az olyan Istennek tetsző tulajdonságokat, mint a kitartás, a hit és a feddhetetlenség (Jakab 1:2–4).

Judy halála után a lányaimmal még közelebb kerültünk egymáshoz. De őszintén szólva nagy küzdelmet jelentett, hogy az apa és az anya szerepét is nekem kellett megpróbálnom betölteni. A két csodálatos lányom azonban megkönnyítette a dolgomat.

Újra megházasodom, bővül a család

Idővel újra megházasodtam. Az új feleségem, Mary élete és az enyém sok mindenben hasonlított. Az ő házastársa szintén Hodgkin-kórban halt meg. Ezenkívül neki is volt két lánya, Colleen és Jennifer. Colleen három évvel fiatalabb volt, mint Petina. Így összesen négy lányunk lett, tizennégy, tizenkettő, kilenc- és hétévesek.

Maryvel úgy döntöttünk, hogy először mindenki a saját gyermekeit fegyelmezi, amíg a másik két gyerek szívesen nem fogadja a mostohaszülő irányítását. A házastársi kapcsolatunkban két fontos szabály volt: egy, hogy soha nem veszekedtünk a gyerekek előtt, és kettő, az Efézus 4:26-ban olvasható bibliai alapelvvel összhangban addig beszélgettünk, amíg meg nem oldottuk a gondokat, még akkor is, ha ez órákig tartott.

Mindenki meglepően jól alkalmazkodott ehhez az új élethez, de persze a szeretteink emléke még sokáig bennünk élt. Például a hétfő este lett Mary „sírós estéje”. A családi tanulmányozás után, amikor a lányok már lefeküdtek, Maryből gyakran feltörtek az elfojtott érzelmek.

Mary vágyott rá, hogy legyen egy közös gyermekünk is. Sajnos először elvetélt. Amikor újra teherbe esett, nagy meglepetés várt ránk. Egy ultrahangos vizsgálat során kiderült, hogy nem egy gyermeket hord a szíve alatt, hanem négyet! Egyszerűen alig tudtam elhinni! Ott álltam negyvenhét évesen, egy apuka, akinek hamarosan nyolc gyermeke lesz! A négyes ikrek a harminckettedik hétre császármetszéssel születtek meg, 1982. február 14-én. Először született Clint 1,6 kilogrammal, aztán Cindy 1,9 kilogrammal, majd Jeremy 1,4 kilogrammal és végül Danette 1,7 kilogrammal. Mind a négyen másképp néztek ki.

A szülés után Mary orvosa azonnal odajött, és leült mellém.

— Fő a feje amiatt, hogy hogyan fog gondoskodni a gyerekekről? — kérdezte.

— Hát, ami azt illeti, ilyen helyzetben még nem voltam — mondtam.

A következő szavai igazán meghökkentőek és buzdítóak voltak.

— A gyülekezete nem fog csalódást okozni. Csak tüsszent egyet, és máris ezer papírzsebkendőt nyújtanak magának!

Nagyrészt ennek a kiváló szülésznek és a kórházi személyzetnek köszönhetjük, hogy csupán két hónapon belül négy, viszonylag egészséges kisbabával hagyhattuk el a kórházat.

Gondoskodás a négyes ikrekről

Hogy fenntarthassuk a rendet a családban, Maryvel kidolgoztunk egy 24 órás napirendet. A négy idősebb lányból remek pesztonka lett. Az orvos szavai is beigazolódtak: csupán „tüsszentettünk”, és a gyülekezet a segítségünkre sietett. Korábban egy régi barátom, John MacArthur megszervezte, hogy hozzáértő Tanúk kibővítsék a házunkat. A babák születése után pedig több testvérnő is segített a gondozásukban. Kedvességükből láthattuk, hogy a keresztényi szeretet hogyan nyilvánul meg tettekben (1János 3:18).

A négyes ikrek bizonyos értelemben „gyülekezeti babák” voltak. Mind a mai napig a családjukként tekintenek a sok szerető testvérre és testvérnőre, akik támogattak minket. Mary kiváló feleségnek és anyának bizonyult, aki önzetlenül gondoskodott a gyermekeiről. Valóban alkalmazta az életében mindazt, amit Isten Szavából és a szervezetétől tanult. Nincs is ezeknél jobb tanácsadó! (Zsoltárok 1:2, 3; Máté 24:45).

Az összejövetelek és a prédikálómunka továbbra is fontos részét képezték a heti időtervünknek, noha ez négy kisbabával nem volt könnyű. Áldásnak bizonyult, hogy két házaspárral is folytattunk bibliatanulmányozást, akik kedvesen felajánlották, hogy eljönnek hozzánk tanulmányozni. Noha ez megkönnyítette a dolgunkat, Mary időnként annyira fáradt volt, hogy elbóbiskolt a tanulmányozás alatt, miközben az egyik kicsi a karjaiban aludt. Idővel mindkét házaspár szellemi testvérünk lett.

Szellemi oktatás kicsi korban

A babák még járni sem tudtak, amikor Mary, a lányok és én elvittük őket a szántóföldi szolgálatba. Amikor már tipegtek, Mary és én külön-külön vittünk magunkkal két babát, és nem volt velük gond. Sőt, a barátságos házigazdákkal sokszor könnyebben tudtunk beszélgetést kezdeményezni az ikrek kapcsán. Egy nap találkoztam egy férfival, aki úgy vélte, hogy az ember személyiségét az határozza meg, hogy milyen napon, milyen csillagjegy alatt született. Nem ellenkeztem vele, csak megkérdeztem, hogy később a délelőtt folyamán visszajöhetnék-e. Beleegyezett, és én a négyes ikrekkel mentem vissza. Csak döbbenten nézett, miközben én felsorakoztattam őket születési sorrendben. Majd jól elbeszélgettünk, nemcsak arról, hogy szemmel láthatóan miben különböznek egymástól, hanem az egyéniségükben megmutatkozó óriási különbségekről is, ami romba döntötte az elméletét. „Hát, elég nevetségessé tettem magam ezzel az elmélettel — mondta. — Ennek alaposabban utána kell néznem, ugye?”

A tipegő babák mind a négyen rossz néven vették, ha csoportosan utasítottuk rendre őket valamilyen csínytevésük miatt. Éppen ezért egyenként fegyelmeztük őket. Persze megtanulták, hogy mindannyiukra ugyanazok a szabályok vonatkoznak. Amikor az iskolában lelkiismereti kérdésekkel kerültek szembe, szilárdan ragaszkodtak a bibliai alapelvekhez, és támogatták egymást. Cindy lett köztük a szószóló. Az emberek hamarosan megtanulták, hogy a négyes ikrek olyan erőt képviselnek, amivel számolniuk kell!

Marynek és nekem nem mindig volt könnyű segítenünk a gyermekeinknek, hogy tinikorukban is lojálisak maradjanak Jehovához. Kijelenthetjük azonban, hogy ez a feladat sokkal nagyobb falat lett volna, ha nem támogat minket egy szerető gyülekezet, és nem kapunk olyan bőséges szellemi táplálékot Jehova szervezetének látható részétől. Törekedtünk rá, hogy rendszeres legyen a családi tanulmányozásunk, és hogy mindig őszintén tudjunk beszélgetni a gyerekekkel, bár ez sokszor nem ment könnyen. Ám az erőfeszítéseink nem voltak hiábavalók, hiszen mind a nyolc gyermekünk úgy döntött, hogy Jehovát szolgálja.

Az előrehaladott korral járó nehézségek

Az évek során sok kiváltságban részesültem szellemi téren mint gyülekezeti vén, városfelvigyázó és körzetfelvigyázó-helyettes. Tagja vagyok a helyi kórházi összekötő bizottságnak is, melynek az a feladata, hogy segítsen az orvosoknak együttműködni a Tanú-betegekkel, ha szóba kerül a vértranszfúzió. Immáron harmincnégy éve abban a megtiszteltetésben is részem lehet, hogy házasságkötéseket vezethetek le. Eddig mintegy háromszázötven esküvőn működtem közre, köztük a hat lányomén is.

Nem győzök hálát adni Jehovának azért a lojális támogatásért, melyet előbb Judytól kaptam, most pedig Marytől kapok (Példabeszédek 31:10, 30). Támogattak a gyülekezeti vénként ellátott felelősségeimben, jó példát mutattak a szolgálatban, és segítettek keresztényi tulajdonságokat kifejleszteni a gyerekekben.

1996-ban agyi rendellenességet állapítottak meg nálam. Remeg a kezem, és az egyensúlyérzékemmel is gondok vannak. Emiatt már nem készíthetek cégtáblákat. Jehova szolgálatában viszont továbbra is sok örömet találok, noha kevesebbre vagyok képes. De nézzük a jó oldalát, így jobban együtt tudok érezni más idősekkel.

Ha visszagondolok az életemre, hálás vagyok Jehovának, hogy mindig mellettünk állt, amikor nekem és a családomnak segítségre volt szükségünk, hogy a sok-sok nehézség közepette is meg tudjuk őrizni az örömünket (Ézsaiás 41:10). Mary, én, valamint a nyolc gyermekünk, mindannyian hálásak vagyunk a nagyszerű és segítőkész testvérek közösségéért. Fel sem tudnánk sorolni, hogy mennyiféleképpen mutatták ki irántunk a szeretetüket (János 13:34, 35).

[Lábjegyzet]

^ 6. bek. Jehova Tanúi kiadványa; nyomtatása megszűnt.

[Kép a 12. oldalon]

Édesanyával, a bátyámmal, Garth-szel és a nővéremmel, Dawnnal készen állunk, hogy elutazzunk az 1941-es sydney-i kongresszusra

[Kép a 13. oldalon]

Judyval és a pici Kimmel, amikor Queenslandben végeztem a körzetmunkát

[Kép a 15. oldalon]

A négyes ikrek születése után a négy idősebb lányunk és a gyülekezet a segítségünkre sietett