Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

„Mivel fizessek Jehovának?”

„Mivel fizessek Jehovának?”

Élettörténet

„Mivel fizessek Jehovának?”

MARIA KERASZINISZ ELMONDÁSA ALAPJÁN

Tizennyolc éves voltam, a szüleim hatalmasat csalódtak bennem, a család kitagadott, és az egész falu rajtam nevetett. Könyörgés, kényszer és fenyegetés által próbálták megtörni az Isten iránti feddhetetlenségemet, de mindhiába. Meg voltam győződve arról, hogy ha hűségesen ragaszkodom a bibliai igazsághoz, akkor Isten áldása lesz rajtam. Visszagondolva a Jehova szolgálatában eltöltött több mint 50 évre, csak egyetérteni tudok a zsoltáríró szavaival: „Mivel fizessek Jehovának mindazért a jóért, amit értem tett?” (Zsoltárok 116:12).

EGY kis faluban, Agelokasztróban születtem 1930-ban. Ez a falu körülbelül 20 kilométerre fekszik Kenkrea kikötővárosától, a Korinthoszi-csatorna keleti oldalán. Az első században az igaz keresztények itt is alapítottak egy gyülekezetet (Cselekedetek 18:18; Róma 16:1).

Nyugodt családi életünk volt. Édesapa a falu vezetőjeként köztiszteletben álló ember volt. Öt gyermek közül én voltam a harmadik. A szüleinktől kapott nevelés nyomán a görög ortodox egyház buzgó tagjaivá váltunk. Minden vasárnap eljártam az istentiszteletre, vezekeltem az ikonok előtt, gyertyát gyújtottam a vidéki kápolnákban, és minden böjtöt megtartottam. Gyakran megfordult a fejemben, hogy apáca leszek. Idővel mégis én lettem az, aki a családból elsőként csalódást okozott a szüleinknek.

A bibliai igazság fellelkesít

Körülbelül 18 éves voltam, amikor megtudtam, hogy Katina, az egyik sógorom testvére, aki egy szomszédos faluban lakott, Jehova Tanúi kiadványait olvassa, és már egyáltalán nem jár templomba. Ez nagyon elszomorított, így elhatároztam, hogy segítek neki visszatérni az általam helyesnek tartott útra. Éppen ezért, amikor látogatóba jött, úgy intéztem, hogy elmenjünk sétálni, és megálljunk a pap házánál. A pap azzal kezdte a beszélgetést, hogy gyalázkodó megjegyzések záporát zúdította Jehova Tanúira. Úgy utalt rájuk, mint eretnekekre, akik félrevezették Katinát. A beszélgetés három egymást követő estén át folytatódott. Jól előkészített bibliai érvelésével Katina a pap összes állítását megcáfolta. Végül a pap azt mondta neki, hogy mivel ilyen szép és okos lány, élvezze inkább a fiatalságát, ráér Istennel foglalkozni, ha majd megöregszik.

Erről a beszélgetésről egy szót sem szóltam a szüleimnek, de a következő vasárnap nem mentem templomba. Délben a pap egyenesen a boltunkhoz jött. Azzal mentegetőztem, hogy a boltban kellett maradnom, hogy segítsek édesapának.

— Valóban ez az ok, vagy talán az a lány befolyásolt? — kérdezte.

— Azoknak az embereknek jobbak a hitnézeteik, mint nekünk — jelentettem ki nyíltan.

Édesapámhoz fordulva a pap ezt mondta:

— Ekonomosz úr, azonnal dobja ki a rokonát. Az a lány nagy veszélyt jelent az egész családra.

A család ellenem fordul

Mindez az 1940-es évek vége felé történt, a görög polgárháború szörnyű időszakában. Édesapa, attól félve, hogy a gerillák elkapnak, gondoskodott róla, hogy elhagyjam a falut, és a nővérem házába menjek, abba a faluba, ahol Katina élt. Az alatt a két hónap alatt, amíg ott laktam, segítettek, hogy számos kérdésre megtudjam a Biblia válaszát. Nagyot csalódtam, amikor rájöttem, hogy az ortodox egyház sok tantétele Írás-ellenes. Felismertem, hogy Isten nem fogadja el, ha ikonok által imádjuk, és megértettem, hogy számos vallási hagyomány — mint például a kereszt tisztelete — nem keresztény eredetű, és ha szeretnénk Isten tetszését elnyerni, akkor „szellemmel és igazsággal” kell imádnunk őt (János 4:23; 2Mózes 20:4, 5). És ami a legfontosabb, megtudtam, hogy a Biblia ragyogó reménységet tár elénk: örök életet a földön! Amint megismertem ezeket az értékes bibliai igazságokat, életemben először éreztem Jehova áldását.

Időközben a nővérem és a férje észrevették, hogy étkezésekkor nem vetek keresztet, és az ikonok előtt sem imádkozom. Egyik este megvertek. Másnap elhatároztam, hogy otthagyom őket, és elmentem a nagynénémhez. A sógorom értesítette édesapámat. Nem sokkal ezután édesapa megérkezett, és könnyek között próbált rávenni, hogy gondoljam meg magam. A sógorom a bocsánatomat kérve letérdelt előttem, és én meg is bocsátottam neki. Hogy lezárják az ügyet, arra kértek, térjek vissza az egyházhoz, de én szilárdan kitartottam az elhatározásom mellett.

Miután visszamentem édesapa falujába, ott is nyomást gyakoroltak rám. Katinával nem tudtam érintkezésbe lépni, nem volt semmilyen kiadványom, sőt még Bibliám sem. Éppen ezért nagyon boldoggá tett, amikor az egyik unokatestvérem megpróbált segíteni nekem. Amikor Korinthoszba ment, talált egy Tanút, és „Az Isten legyen igaz” című könyvvel, valamint a Keresztény Görög Iratok egy példányával tért haza. Titokban elkezdtem ezeket olvasni.

Az élet váratlan fordulatot vesz

A heves üldözés három évig tartott. Egyetlen Tanúval sem tudtam kapcsolatot tartani, sőt irodalmat sem kaptam. Ám akkor még mit sem sejtettem arról, hogy milyen fontos eseményeknek nézek elébe.

Édesapám bejelentette, hogy el kell mennem a nagybátyámhoz Theszaloníkibe. Mielőtt elindultam, felkerestem egy varrodát Korinthoszban, hogy csináltassak egy kabátot. Mekkora meglepetés ért, amikor kiderült, hogy Katina éppen ott dolgozik! Nagyon boldogok voltunk, hogy annyi idő után újra láthatjuk egymást. Amikor kimentünk a boltból, találkoztunk egy nagyon kedves fiatalemberrel, aki biciklivel hazafelé tartott a munkából. Haralambosznak hívták. Miután jobban megismerkedtünk, elhatároztuk, hogy összeházasodunk. Ez idő tájt, 1952. január 9-én Jehovának tett önátadásomat vízben való megkeresztelkedéssel szimbolizáltam.

Haralambosz már korábban megkeresztelkedett. Ő is ellenállással nézett szembe a családja részéről. Ennek ellenére nagyon buzgó volt. Helyettes gyülekezetszolgaként szolgált, valamint számos bibliatanulmányozást vezetett. Rövidesen a bátyjai elfogadták az igazságot, és most a családjaik nagy része szintén Jehovát szolgálja.

Édesapám igazán kedvelte Haralamboszt, így beleegyezett a házasságba, de édesanyát nem volt egyszerű meggyőzni. Mindezek ellenére Haralambosz és én 1952. március 29-én összeházasodtunk. Csak a bátyám és az egyik unokatestvérem jött el az esküvőre. Akkor még nem is sejtettem, hogy Haralambosz milyen páratlan áldásnak — Jehova igazi ajándékának — fog bizonyulni! Egy ilyen társ mellett képes voltam Jehova szolgálatát életem középpontjába állítani.

Erősítjük a testvéreinket

Haralambosz és én 1953-ban úgy döntöttünk, hogy Athénbe költözünk. Mivel szeretett volna többet tenni a prédikálómunkában, kilépett a családi vállalkozásból, és keresett egy részidejű állást. A délutánokat együtt töltöttük a keresztény szolgálatban, és számos bibliatanulmányozást vezettünk.

A szolgálatunkra vonatkozó hivatalos megszorítások miatt találékonynak kellett lennünk. A férjem Athén központjában egy elárusító bódéban dolgozott részidőben. Elhatároztuk, hogy a bódé ablakába tesszük Az Őrtorony folyóirat egy példányát. Egy magas rangú rendőrtiszt azt mondta, hogy a folyóirat be van tiltva. De azért kért egy példányt, hogy a biztonsági hivatalnál megérdeklődje, tényleg így van-e. Amikor az ott dolgozók biztosították arról, hogy a folyóirat legális, visszatért, hogy ezt elmondja nekünk. Amikor más testvérek, akiknek elárusító bódéjuk volt, ezt meghallották, ők is kirakták Az Őrtorony példányait az ablakba. Az egyik férfi, aki a bódénkból jutott Az Őrtorony folyóirathoz, Tanú lett, és most vénként szolgál.

Abban az örömben is részünk volt, hogy a fiatalabb öcsém megismerte az igazságot. Athénba jött, hogy a kereskedelmi flotta főiskoláján tanuljon. Elvittük magunkkal egy kongresszusra. A kongresszusainkat titokban, erdőben tartottuk meg. Az, amit hallott, tetszett neki, de nem sokkal ezután tengerre szállt. Egy útján Argentína egyik kikötőjébe érkeztek. Ott egy misszionárius felment a hajóra prédikálni, és az öcsém folyóiratokat kért tőle. Végtelenül boldogok voltunk, amikor kaptunk tőle egy levelet, melyben ez állt: „Megtaláltam az igazságot. Szeretném, ha előfizetnétek nekem a folyóiratokra.” Ma, ő és a családja hűségesen szolgálják Jehovát.

A férjemet 1958-ban meghívták, hogy szolgáljon utazófelvigyázóként. Mivel a munkánk be volt tiltva, és rosszak voltak a körülmények, az utazófelvigyázók rendszerint a feleségük nélkül szolgáltak. 1959 októberében megkérdeztük a fiókhivatalban szolgáló felelős testvéreket, hogy nem mehetnék-e én is a férjemmel. Beleegyeztek. Az volt a feladatunk, hogy meglátogassuk és erősítsük a gyülekezeteket Görögország középső, valamint északi részén.

Az utazás nem volt egyszerű. Csak imitt-amott voltak kikövezett utak. Mivel nem volt saját autónk, általában tömegközlekedési eszközökkel utaztunk, máskor pedig kisteherautón csirkékkel vagy egyéb árukkal együtt. Ha sáros úton kellett gyalogolnunk, gumicsizmát viseltünk. Minden faluban volt polgárőrség, ezért az éj leple alatt kellett megközelítenünk ezeket a helységeket, hogy elkerüljük a kihallgatást.

A testvérek nagyra értékelték ezeket a látogatásokat. Bár a legtöbbjük keményen dolgozott a földjén, minden tőle telhetőt megtett, hogy részt vegyen a különböző családoknál késő este megtartott összejöveteleken. Emellett a testvérek nagyon vendégszeretők voltak. Annak ellenére, hogy nem volt sok mindenük, semmit nem sajnáltak tőlünk. Néha egy szobában aludtunk az egész családdal. A testvérek hite, kitartása és buzgalma szintén gazdag áldást jelentett nekünk.

Kiterjesztjük a szolgálatunkat

Amikor 1961 februárjában meglátogattuk az athéni fiókhivatalt, megkérdezték, hogy készek lennénk-e a Bételben szolgálni. Ézsaiás szavaival élve így válaszoltunk: „Itt vagyok én! Küldj engem” (Ézsaiás 6:8). Két hónap elteltével kaptunk egy levelet, melyben arra kértek, hogy amilyen hamar csak lehetséges, menjünk be a Bételbe. Így 1961. május 27-én elkezdtük a Bétel-szolgálatunkat.

Nagyon tetszett az új megbízatásunk, és már a kezdet kezdetén otthon éreztük magunkat. A férjem a szolgálati, valamint az irodalommegrendelési osztályon dolgozott, később pedig egy ideig a fiókbizottságban szolgált. Nekem többféle megbízatásom volt a Bételben. Abban az időben a család 18 tagból állt, de egy iskola miatt majdnem öt évig 40 személy volt a Bételben. Ezen az iskolán a vének kaptak képzést. Délelőttönként elmosogattam, segítettem a szakácsnak, megágyaztam 12 ágyat és megterítettem az asztalokat az ebédhez. Délután pedig kivasaltam a ruhákat, kitakarítottam a szobákat és a vécéket. Hetente egyszer a mosodában is dolgoztam. Rengeteg volt a tennivaló, de én boldog voltam, hogy segíthettem.

A Bételben folyamatosan nagyon sok feladatunk volt, akárcsak a szántóföldi szolgálatban. Előfordult, hogy hét bibliatanulmányozást vezettünk! A hétvégéken, amikor Haralambosz különböző gyülekezetekben tartott előadást, én is vele mentem. Elválaszthatatlanok voltunk.

Bibliatanulmányozást vezettünk egy olyan házaspárral, amely szorosan kötődött a görög ortodox egyházhoz, és személyes jó barátja volt annak a papnak, aki az egyház eretnekellenes hivatalát vezette. Az otthonukban volt egy szoba, amely tele volt ikonokkal, és állandóan égett a tömjén, valamint egész nap bizánci himnuszok szóltak. Egy ideig csütörtökönként mi látogattuk őket, hogy tanulmányozzuk a Bibliát, péntekenként meg a pap barátjuk ment hozzájuk. Egy nap megkértek bennünket, hogy mindenképpen menjünk el hozzájuk, mert meglepetést tartogatnak nekünk. Az első, amit megmutattak, az a bizonyos szoba volt. Eltüntették az összes ikont, és átalakították a helyiséget. Ez a házaspár további előrehaladást tett, és megkeresztelkedett. Micsoda öröm visszagondolni arra, hogy körülbelül 50 személy, akivel bibliatanulmányozást folytattunk, átadta az életét Jehovának, és megkeresztelkedett.

Különleges öröm volt a felkent testvérekkel szolgálni. Ösztönzően hatott ránk, amikor a Vezető Testület tagjai, mint például Knorr, Franz vagy Henschel testvér meglátogattak bennünket. Negyven év után még mindig úgy érzem, hogy a Bétel-szolgálat nagy megtiszteltetés és kiváltság.

Megbirkózom a betegséggel és a veszteséggel

A férjemen 1982-ben az Alzheimer-kór tünetei kezdtek mutatkozni. 1990-re az egészsége megromlott, és végül folyamatos ápolásra szorult. Életének utolsó nyolc évében egyáltalán nem tudtuk elhagyni a Bételt. A Bétel-családban sok szeretett testvér, többek között a felelős felvigyázók, úgy rendezték a dolgaikat, hogy segíteni tudjanak nekünk. Kedves támogatásuk ellenére éjjel-nappal hosszú órákat töltöttem azzal, hogy gondoskodjak a férjemről. Néha rendkívül nehéz helyzetek adódtak, és sok álmatlan éjszakám volt.

Szeretett férjem 1998 júliusában meghalt. Bár nagyon hiányzik, az a tény vígasztal, hogy ez az állapot nem végleges. Tudom, hogy ő is azok között a milliók között lesz, akikről Jehova meg fog emlékezni a feltámadáskor (János 5:28, 29).

Hálás vagyok Jehova jóságáért

Annak ellenére, hogy a férjemet elveszítettem, nem vagyok egyedül. Még mindig az a kiváltságom, hogy a Bételben szolgálhatok, és élvezem az egész Bétel-család szeretetét és törődését. De tágabb értelemben vett családomba Görögország minden részéről tartoznak szellemi testvérek és testvérnők. Bár már a 70-es éveimben járok, még mindig képes vagyok egész nap a konyhában és az ebédlőben dolgozni.

Életem nagy álma 1999-ben teljesült, amikor is meglátogattam Jehova Tanúi New York-i főhivatalát. Nem tudom szavakba önteni az érzéseimet. Felemelő és egyben felejthetetlen élményben volt részem.

Ha visszatekintek, szívből úgy érzem, hogy ennél jobban nem használhattam volna fel az életem. A legjobb életút, amit valaki választhat, a Jehovának végzett teljes idejű szolgálat. Határozottan kijelenthetem, hogy soha nem szenvedtem hiányt semmiben. Jehova szerető módon gondoskodott a férjemről és rólam, szellemi, valamint fizikai értelemben egyaránt. Személyes tapasztalataim alapján most már értem, miért kérdezte ezt a zsoltáríró: „Mivel fizessek Jehovának mindazért a jóért, amit értem tett?” (Zsoltárok 116:12).

[Kép a 26. oldalon]

Haralambosz és én elválaszthatatlanok voltunk

[Kép a 27. oldalon]

A férjem a fiókhivatali irodájában

[Kép a 28. oldalon]

Nagy megtiszteltetésnek érzem a Bétel-szolgálatot