János 4:1–54

4  Mikor az Úr tudomást szerzett róla, hogy a farizeusok meghallották, hogy ő* több embert tesz tanítvánnyá és keresztel meg+, mint János  – jóllehet maga Jézus nem keresztelt, csak a tanítványai –,  elhagyta Júdeát, és elindult ismét Galileába.+  Szamárián kellett átmennie.  Eljutott egy Sikár nevű szamáriai városhoz, amely annak a földnek a közelében volt, amelyet Jákob adott a fiának, Józsefnek.+  Ott volt Jákob kútja is.+ Jézus pedig az utazástól fáradtan leült a kúthoz. A hatodik óra körül járt az idő.  Egy Szamáriából való asszony jött vizet húzni. Jézus ezt mondta neki: „Adj innom!”  (A tanítványai ugyanis elmentek a városba ennivalót venni.)  A szamáriai asszony ezért így szólt hozzá: „Hogyhogy te zsidó létedre inni kérsz tőlem, mikor én szamáriai asszony vagyok?” (A zsidók ugyanis szóba sem állnak a szamáriaiakkal.)+ 10  Jézus ezt válaszolta neki: „Ha tudtad volna, hogy mi Isten ajándéka,+ és hogy ki az, aki ezt mondja neked: »Adj innom!«, akkor te kérted volna őt, és ő életadó vizet+ adott volna neked.” 11  Az asszony ezt mondta neki: „Uram, még vödröd sincs, hogy vizet húzz, a kút pedig mély. Honnan van hát az életadó vized? 12  Csak nem vagy nagyobb Jákob ősapánknál, aki a kutat adta nekünk, és aki maga is ebből ivott a fiaival és az állataival együtt?” 13  Jézus így válaszolt neki: „Mindenki, aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik. 14  Aki abból a vízből iszik, amelyet én adok majd neki, soha meg nem szomjazik,+ hanem a víz, amelyet én adok neki, olyan vízforrássá lesz benne, amely azért tör fel, hogy örök életet adjon.”+ 15  Az asszony ezt mondta neki: „Uram, add nekem ezt a vizet, hogy ne legyek szomjas, és ne kelljen állandóan ide jönnöm vizet húzni!” 16  Jézus így szólt hozzá: „Menj, hívd a férjedet, és gyere ide vele együtt.” 17  Az asszony ezt válaszolta: „Nincs férjem.” Jézus ezt mondta neki: „Jól mondtad, hogy nincs férjed. 18  Mert öt férjed volt, és akid most van, az nem a férjed. Ebben igazat mondtál.” 19  Az asszony így szólt hozzá: „Uram, látom, hogy próféta vagy.+ 20  Ősapáink ezen a hegyen imádták Istent, ti azonban azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van az a hely, ahol imádni kell őt.”+ 21  Jézus ezt mondta neki: „Hidd el nekem, asszony, hogy eljön az óra, amikor nem ezen a hegyen, és nem is Jeruzsálemben imádjátok az Atyát. 22  Ti azt imádjátok, akit nem ismertek,+ mi viszont azt imádjuk, akit ismerünk, mert a megmentés a zsidókkal kezdődik.+ 23  Mindamellett eljön az óra, és az most van, amikor az igaz imádók szellemmel és igazsággal fogják imádni az Atyát, mert az Atya is olyanokat keres, akik így imádják őt.+ 24  Isten szellem,+ és akik őt imádják, azoknak szellemmel és igazsággal kell imádniuk.”+ 25  Az asszony ezt mondta neki: „Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek, és amikor eljön, mindent nyíltan kijelent nekünk.”+ 26  Jézus ezt mondta neki: „Én vagyok az.”+ 27  Éppen ekkor érkeztek meg a tanítványai, és csodálkoztak, hogy asszonnyal beszél. Persze egyikük sem kérdezte meg: „Mit akarsz az asszonytól?”, vagy: „Miért beszélsz vele?” 28  Az asszony ekkor otthagyta a vizeskorsóját, elment a városba, és ezt mondta az embereknek: 29  „Jöjjetek, lássatok egy embert, aki megmondta nekem mindazt, amit tettem. Talán csak nem ő a Krisztus?” 30  Azok kimentek a városból, és odamentek Jézushoz. 31  Közben a tanítványok így unszolták őt: „Rabbi,+ egyél!” 32  Ő azonban ezt mondta nekik: „Van nekem ennivalóm, amiről ti nem tudtok.” 33  A tanítványok ezért ezt kérdezgették egymástól: „Csak nem hozott neki valaki enni?” 34  Jézus ezt mondta nekik: „Az én eledelem az, hogy cselekedjem az akaratát annak, aki küldött engem,+ és hogy elvégezzem a munkáját.+ 35  Nem azt mondjátok, hogy még négy hónap van az aratásig? Én pedig azt mondom nektek: Nézzétek a szántóföldeket, hogy fehérek az aratásra.+ 36  Az arató már megkapta a bérét, és örök életre gyűjt termést, hogy együtt örüljön a magvető és az arató.+ 37  Mert igaz a mondás: más a magvető, és más az arató. 38  Elküldtelek benneteket, hogy azt arassátok, amiért nem ti fáradoztatok. Mások fáradoztak, ti pedig az ő fáradozásuknak veszitek a hasznát.” 39  Abban a városban pedig sokan hittek benne a szamáriaiak közül amiatt, hogy az asszony így tanúskodott nekik: „Megmondta nekem mindazt, amit tettem.”+ 40  Amikor pedig a szamáriaiak odaértek hozzá, megkérték, hogy maradjon náluk, és ott maradt két napig. 41  Annak köszönhetően, amit ő mondott, még többen hittek, 42  és ezt mondták az asszonynak: „Már nemcsak a te szavaid miatt hiszünk, hanem mert mi magunk hallottuk őt, és tudjuk, hogy valóban ez az ember a világ megmentője+.” 43  A két nap elteltével elment onnan Galileába. 44  (Jézus egyébként maga mondta, hogy a prófétát nem tisztelik a saját hazájában.)+ 45  Amikor pedig megérkezett Galileába, a galileaiak szívesen fogadták őt, mert látták mindazt, amit Jeruzsálemben tett az ünnepen,+ ugyanis ők is elmentek az ünnepre.+ 46  Aztán ismét a galileai Kánába ment, ahol a vizet borrá változtatta.+ Volt pedig egy királyi tisztviselő, akinek beteg volt a fia Kapernaumban. 47  Amikor ez az ember meghallotta, hogy Jézus Júdeából Galileába jött, elment hozzá, és megkérte, hogy jöjjön el, és gyógyítsa meg a fiát, mert az már a halálán volt. 48  Jézus azonban ezt mondta neki: „Ti csak akkor hisztek, ha jeleket és csodákat láttok.”+ 49  A királyi tisztviselő ezt mondta neki: „Uram, gyere el, még mielőtt meghal a gyermekem!” 50  Jézus ezt mondta neki: „Menj, él a fiad.”+ Az ember hitt Jézus szavainak, és elment. 51  Még úton volt, amikor a rabszolgái eléje jöttek, hogy elmondják, él* a fia. 52  Megkérdezte őket, hogy melyik órában lett jobban. Ők ezt mondták neki: „Tegnap, a hetedik órában ment le a láza.”+ 53  Ebből az apa tudta, hogy ez éppen abban az órában történt, amikor Jézus ezt mondta neki: „Él a fiad.”+ Ezért ő is, és az egész háznépe is hívő lett. 54  Ez volt a második jel,+ amelyet Jézus tett, amikor elment Júdeából Galileába.

Lábjegyzetek

Szó szerint: „Jézus”.
Vagy: „jobban van”.

Jegyzetek

Szamárián: Jézus idejében Szamária annak a római tartománynak volt a neve, amelyen Jézus olykor átutazott, és ahová később az apostolok elvitték a kereszténység üzenetét. A határait ma már nem tudjuk pontosan megállapítani, de úgy vélik, hogy az északon lévő Galilea és a délen fekvő Júdea között terült el, kelet–nyugati irányban pedig a Jordántól a Földközi-tenger parti síkságáig húzódott. A tartomány java részét azok a területek alkották, amelyek egykor Efraim törzséhez és (a Jordántól nyugatra lévő) Manassé fél törzséhez tartoztak. Bár Jézus időről időre áthaladt Szamárián Jeruzsálembe jövet-menet (Jn 4:3–6; Lk 9:51, 52; 17:11), arra utasította az apostolait, hogy ne prédikáljanak a szamáriai városokban, mivel elsődlegesen „Izrael népének az elveszett juhaihoz” küldte őket, vagyis a zsidókhoz (Mt 10:5, 6). Ez a korlátozás viszont csak egy meghatározott időre szólt. Közvetlenül az égbe menetele előtt Jézus azt mondta a tanítványainak, hogy vigyék el a jó hírt Szamáriába is, illetve „a föld legtávolabbi részéig” (Cs 1:8, 9). Amikor üldözés tört ki Jeruzsálemben, a tanítványok közül néhányan Szamáriában hirdették a jó hírt, és ebben Fülöp járt élen. Később odaküldték Pétert és Jánost, hogy a szamáriaiak is megkapják a szent szellemet (Cs 8:1–17, 25; 9:31; 15:3).

Sikár: Egy szamáriai város, melyet az Askar nevű faluval azonosítanak. A mai Náblusztól nem messze fekszik, Sikemtől úgy 1 km-re északkeletre, Jákob kútjától pedig 700 m-re észak-északkeletre. (Lásd a B6-os és a B10-es függ.-eket.) Egyesek szerint Sikár megegyezik Sikemmel. Nézetüket néhány korai, nem bibliai író írására alapozzák, és arra, hogy a Sínai szír kódexben a „Szikem” szó szerepel itt. Ám a legmegbízhatóbb görög kéziratok a „Sikár” olvasatot támogatják. Továbbá a régészek rámutatnak, hogy Sikem (Tell-Balata) területén a beszámolóban történtek idején nem laktak.

a 3. óra körül: Vagyis de. 9 óra körül. Az i. sz. I. században a zsidók 12 órára osztották a nappalt, és napfelkeltétől, kb. 6 órától számolták (Jn 11:9). Ezért a 3. óra de. 9 óra körül lehetett, a 6. óra déli 12 óra körül, a 9. óra pedig du. 3 óra körül. Mivel akkoriban nem voltak pontos időjelző eszközök, általában csak hozzávetőlegesen adták meg egy esemény időpontját (Jn 1:39; 4:6; 19:14; Cs 10:3, 9).

Jákob kútja: A hagyományok szerint ez a kút megegyezik Bír-Jakubbal (Beér-Jaakovval), mely a mai Náblusztól kb. 2,5 km-re délkeletre található, nem messze Tell-Balatától, vagyis Sikemtől. Ez egy mély kút, amelyben a vízszint sosem éri el a kút tetejét. A XIX. században végzett mérések szerint a kút mélysége kb. 23 m volt abban az időben. Az alján találtak törmelékeket, tehát a kút ennél mélyebb is lehetett az ókorban (Jn 4:11). Mivel a kút általában kb. május végétől az őszi esőzésekig száraz, néhányan azt gondolják, hogy az esőből és a talajvízből nyeri a vizét. Mások véleménye szerint viszont a kutat forrás is táplálja. (Lásd a kúthoz szóhoz tartozó magyarázó jegyzetet ebben a versben.) A Biblia konkrétan nem ír arról, hogy Jákob ásta volna a kutat. Ellenben arról beszámol, hogy Jákobnak volt földje azon a környéken (1Mó 33:18–20; Jzs 24:32). Valószínűleg Jákob ásta vagy ásatta a kutat, talán azért, hogy vízről gondoskodjon a nagy háznépe és nyája számára. Így megelőzhette az összetűzést a szomszédaival, akik már alighanem birtokolták a térség többi vízforrását. Vagy az is lehet, hogy szüksége volt egy másik vízkészletre arra az esetre, ha a vidék többi kútja kiszáradna.

fáradtan: A Bibliában csak itt olvasunk arról, hogy Jézus fáradt volt. Dél körül járhatott az idő, és Jézus valószínűleg aznap délelőtt tette meg az utat a júdeai Jordán völgyétől a szamáriai Sikárig, ami közel 900 méteres szintkülönbséget jelentett egy meredek kaptatón (Jn 4:3–5; lásd az A7-es függ.-et).

kúthoz: Vagy: „forráshoz”. Ebben a szövegkörnyezetben a Szentírás két külön görög szóval utal Jákob kútjára Sikár közelében. A görög pé·géʹ szó, mely kétszer „forrás”-nak van visszaadva ebben a versben, gyakran egy olyan forrásra utal, mint amilyenből Jákob kútja is táplálkozhatott. A Jk 3:11-ben ez a főnév egy szó szerinti „forrást” jelöl, a Jn 4:14-ben pedig jelképes értelmű, és ott is úgy van visszaadva, hogy „forrás”. A Jn 4:12-ben Jákob kútjára a phreʹar görög szó utal, amely jelenthet kutat, víztárolót vagy egy függőleges aknát (1Sá 19:22, Septuaginta; Lk 14:5; Jel 9:1). A kutak – melyeket néha tisztítottak és mélyítettek – gyakran a forrásokból nyerték a vizüket, ami magyarázatot adhat arra, hogy miért használják itt a „forrás” és a „kút” szavakat felváltva ugyanarra a vízforrásra. (Lásd a Jákob kútja kifejezéshez tartozó magyarázó jegyzetet ebben a versben.)

A hatodik óra körül: Vagyis déli 12 óra körül. (Lásd a Mt 20:3-hoz tartozó magyarázó jegyzetet.)

A zsidók ugyanis szóba sem állnak a szamáriaiakkal: Azok a szamáriaiak, akikről a Biblia először beszél, olyan zsidók voltak, akik a tíz törzs királyságában laktak, mielőtt az asszírok elfoglalták azt (2Ki 17:29). A szamáriaiak elkülönülése a többi zsidótól korábban kezdődött, még akkor, amikor Jeroboám bevezette a bálványimádatot Izrael tíz törzsének a királyságában (1Ki 12:26–30). Az asszír leigázás után a „szamáriai” kifejezéssel a Szamária területén megmaradtak utódaira utaltak, valamint azokra a más nemzetiségű emberekre, akiket betelepítettek ide. Bár a szamáriaiak azt állították, hogy kizárólag Manassé és Efraim törzséből származnak, többen közülük kétségkívül keveredtek más nemzetiségűekkel is, és a Szentírás szerint a vegyes népesség még romlottabbá tette az imádatot Szamáriában (2Ki 17:24–41). Amikor a zsidók visszatértek a babiloni száműzetésből, a szamáriaiak azt állították, hogy Jehovát imádják, ugyanakkor ellenezték a jeruzsálemi templom és a városfalak felépítését. Aztán feltehetően az i. e. IV. században a Gerizim-hegyen felépítették a saját templomukat, melyet később a zsidók i. e. 128-ban leromboltak. Ám a szamáriaiak továbbra is azon a hegyen imádták Istent, és az I. században a római tartományban, Szamáriában éltek, mely Júdea és Galilea között feküdt. A Bibliának csak az első öt könyvét fogadták el, és talán még Józsué könyvét, de néhány verset módosítottak, hogy alátámasszák velük azt, hogy jó helyen van a templomuk. Jézus napjaira a „szamáriai” megjelölésnek etnikai és vallási íze is volt, a zsidók pedig megvetették őket (Jn 8:48).

. . .a szamáriaiakkal: Jóllehet a zárójeles rész nem szerepel egyes kéziratokban, számos korai megbízható kéziratban viszont igen.

abból a vízből iszik, amelyet én adok majd: A „víz” és „vízforrás” szavak ebben a versben jelképes értelemben szerepelnek. Jézus a szamáriai asszonnyal folytatott beszélgetése során korábban utalt az „életadó víz”-re. (Lásd a Jn 4:10-hez tartozó magyarázó jegyzetet.) Most pedig azt is elmagyarázza, hogy a víz, melyet ad, olyan vízforrássá lesz azokban, akik kapnak belőle, mely örök életet ad. Isten Szavában a víz jelképezi mindazt, amiről Isten azért gondoskodik, hogy az embereknek újra tökéletes életük legyen. Ennek a jelképes víznek egy fontos összetevője Jézus váltságáldozata. Ebben a szövegkörnyezetben Jézus azokat az Istentől jövő áldásokat emeli ki, amelyek azokra várnak, akik odafigyelnek rá, és a követői lesznek. Ahogy megismerik Jehova Istent, valamint Jézus Krisztust, és a hitük arra indítja őket, hogy ezzel az ismerettel összhangban cselekedjenek, lehetővé válik a számukra, hogy örökké éljenek (Jn 17:3). Jézus azt mondta, hogy aki elfogadja ezt a jelképes vizet, abban az olyan vízforrássá lesz, amely azért tör fel, hogy életet adjon. Az ilyen személy arra is indíttatást érez, hogy megossza „az élet vizét” másokkal (Jel 21:6; 22:1, 17; lásd a Jn 7:38-hoz tartozó magyarázó jegyzetet).

életadó vizet: A görög kifejezés szó szerinti értelemben folyó vízre, forrásvízre vagy olyan édesvízre utal, mely egy források táplálta kútból származik, ellentétben azzal a vízzel, amely egy víztárolóban áll. A 3Mó 14:5-ben a „friss víz” kifejezés héber megfelelője szó szerint azt jelenti, hogy ’élő víz’. A Jr 2:13 és 17:13 Jehovát az „élő vizek forrásá”-nak nevezi, amivel jelképes, életadó vízre utal. Amikor Jézus a szamáriai asszonnyal beszélt, átvitt értelemben használta az „életadó víz” kifejezést, de úgy tűnik, hogy az asszony először szó szerint értette, amit Jézus mondott (Jn 4:11; lásd a Jn 4:14-hez tartozó magyarázó jegyzetet).

Jákob kútja: A hagyományok szerint ez a kút megegyezik Bír-Jakubbal (Beér-Jaakovval), mely a mai Náblusztól kb. 2,5 km-re délkeletre található, nem messze Tell-Balatától, vagyis Sikemtől. Ez egy mély kút, amelyben a vízszint sosem éri el a kút tetejét. A XIX. században végzett mérések szerint a kút mélysége kb. 23 m volt abban az időben. Az alján találtak törmelékeket, tehát a kút ennél mélyebb is lehetett az ókorban (Jn 4:11). Mivel a kút általában kb. május végétől az őszi esőzésekig száraz, néhányan azt gondolják, hogy az esőből és a talajvízből nyeri a vizét. Mások véleménye szerint viszont a kutat forrás is táplálja. (Lásd a kúthoz szóhoz tartozó magyarázó jegyzetet ebben a versben.) A Biblia konkrétan nem ír arról, hogy Jákob ásta volna a kutat. Ellenben arról beszámol, hogy Jákobnak volt földje azon a környéken (1Mó 33:18–20; Jzs 24:32). Valószínűleg Jákob ásta vagy ásatta a kutat, talán azért, hogy vízről gondoskodjon a nagy háznépe és nyája számára. Így megelőzhette az összetűzést a szomszédaival, akik már alighanem birtokolták a térség többi vízforrását. Vagy az is lehet, hogy szüksége volt egy másik vízkészletre arra az esetre, ha a vidék többi kútja kiszáradna.

a kút pedig mély: Lásd a Jn 4:6-hoz tartozó magyarázó jegyzetet.

Jákob ősapánknál: A szamáriaiak azt állították, hogy Jákobtól származnak József vonalán, ám ezt sok, akkoriban élt zsidó valószínűleg cáfolta. Néhány zsidó – csak hogy kiemelje, hogy a szamáriaiak más nemzetiségű emberektől származnak – a „kútiak” vagy „kútaiak” héber kifejezést használta rájuk, melyek azt jelentik, hogy Kútból vagy Kútából való emberek. Mind a Kút, mind a Kúta név azoknak az otthonára utal, akiket Asszíria királya betelepített Szamária városaiba, miután az izraelitákat i. e. 740-ben száműzetésbe vitték. Ezek a helyek feltehetően kb. 50 km-re északkeletre voltak Babilontól (2Ki 17:23, 24, 30).

életadó vizet: A görög kifejezés szó szerinti értelemben folyó vízre, forrásvízre vagy olyan édesvízre utal, mely egy források táplálta kútból származik, ellentétben azzal a vízzel, amely egy víztárolóban áll. A 3Mó 14:5-ben a „friss víz” kifejezés héber megfelelője szó szerint azt jelenti, hogy ’élő víz’. A Jr 2:13 és 17:13 Jehovát az „élő vizek forrásá”-nak nevezi, amivel jelképes, életadó vízre utal. Amikor Jézus a szamáriai asszonnyal beszélt, átvitt értelemben használta az „életadó víz” kifejezést, de úgy tűnik, hogy az asszony először szó szerint értette, amit Jézus mondott (Jn 4:11; lásd a Jn 4:14-hez tartozó magyarázó jegyzetet).

életadó víz folyamai ömlenek majd: Jézus itt talán egy olyan szokásra utalt, melyre a sátoros ünnep, azaz a lombsátorünnep ideje alatt került sor. Ekkor vizet mertek a Siloám tavából, majd egy aranyedényből a reggeli áldozat idején borral együtt az oltárra öntötték. (Lásd a Jn 7:2-höz tartozó magyarázó jegyzetet, a Szójegyzékben a „Lombsátorünnep” címszót, valamint a B15-ös függ.-et.) Bár erről a szokásról nem tesz említést a Héber iratok, hanem csak később lett bevezetve, a legtöbb tudós úgy véli, hogy ez az ünnep hét napján így történt, a nyolcadikon azonban nem. Az ünnep első napján, sabbaton a pap azt a vizet öntötte ki az oltárra, amelyet előző nap vitt a templomhoz a Siloám tavából. A következő napokon a pap elment a Siloám tavához egy aranykorsóval, hogy vizet hozzon. Úgy intézte, hogy éppen akkor térjen vissza a templomba, amikor a papok az oltárra teszik az áldozat részeit. Amikor a Víz kapun át belépett a papok udvarába, a papok háromszor megfújták a trombitákat. Ezután a vizet egy medencébe öntötték, mely az oltár aljához vezetett, és ugyanakkor bort öntöttek egy másik medencébe. Majd felcsendültek a hallelzsoltárok (113–118.), melyeket a templomból zenével kísértek, az imádók pedig a pálmaágaikat az oltár felé lengették. Az örömteli ünneplőknek erről a szertartásról eszükbe juthattak Ézsaiás prófétai szavai: „Örömmel fogtok vizet meríteni a megmentés forrásaiból” (Ézs 12:3).

abból a vízből iszik, amelyet én adok majd: A „víz” és „vízforrás” szavak ebben a versben jelképes értelemben szerepelnek. Jézus a szamáriai asszonnyal folytatott beszélgetése során korábban utalt az „életadó víz”-re. (Lásd a Jn 4:10-hez tartozó magyarázó jegyzetet.) Most pedig azt is elmagyarázza, hogy a víz, melyet ad, olyan vízforrássá lesz azokban, akik kapnak belőle, mely örök életet ad. Isten Szavában a víz jelképezi mindazt, amiről Isten azért gondoskodik, hogy az embereknek újra tökéletes életük legyen. Ennek a jelképes víznek egy fontos összetevője Jézus váltságáldozata. Ebben a szövegkörnyezetben Jézus azokat az Istentől jövő áldásokat emeli ki, amelyek azokra várnak, akik odafigyelnek rá, és a követői lesznek. Ahogy megismerik Jehova Istent, valamint Jézus Krisztust, és a hitük arra indítja őket, hogy ezzel az ismerettel összhangban cselekedjenek, lehetővé válik a számukra, hogy örökké éljenek (Jn 17:3). Jézus azt mondta, hogy aki elfogadja ezt a jelképes vizet, abban az olyan vízforrássá lesz, amely azért tör fel, hogy életet adjon. Az ilyen személy arra is indíttatást érez, hogy megossza „az élet vizét” másokkal (Jel 21:6; 22:1, 17; lásd a Jn 7:38-hoz tartozó magyarázó jegyzetet).

ezen a hegyen: Vagyis a Gerizim-hegyen. (Lásd a B10-es függ.-et.) A Héber iratokban ez a hegy négyszer van megemlítve (5Mó 11:29; 27:12; Jzs 8:33; Bí 9:7). A szamáriaiak vélhetően az i. e. IV. században a Gerizim-hegyen építettek egy templomot, hogy vetekedjen a Jeruzsálemben levővel, de aztán a zsidók i. e. 128-ban lerombolták. A szamáriaiak a Bibliának csak az első öt könyvét fogadták el, és talán még Józsué könyvét, de csakis a saját szövegváltozatukat, amely a szamaritánus Pentateuchus néven ismert. Ez a saját írásmódjukkal készült, mely az ókori héberből származott. Hozzávetőlegesen 6000 helyen tér el a héber Biblia maszoréta szövegétől. A legtöbb helyen kicsi a különbség, néhány eltérés azonban jelentős. Ilyen például az 5Mó 27:4, amelyben az „Ebál-hegy” helyett „Gerizim-hegy” szerepel mint az a hegy, amelyen fel kellett írnia Mózesnek a törvényeket vakolt kövekre (5Mó 27:8). Ez a változtatás nyilván azért történt, hogy a szamáriaiak alátámasszák azt a hitnézetüket, hogy Isten szent hegye a Gerizim-hegy.

a megmentés a zsidókkal kezdődik: Vagy: „a megmentés a zsidóktól ered”. Jézus kijelentése arra utal, hogy a zsidó népre lett bízva Isten Szava, a tiszta imádat és az igazság, mely megmentéshez vezet (Ró 3:1, 2). Arra is ki lettek választva, hogy tőlük származzon a Messiás, beteljesítve Isten ígéretét Ábrahám utódjával kapcsolatban (1Mó 22:18; Ga 3:16). Akkoriban, amikor Jézus a szamáriai asszonnyal beszélt, csak a zsidók által ismerhette meg valaki az igazságot Istenről és arról, hogy mit vár el tőle, valamint csak általuk tudhatott meg részleteket a Messiásról. Még mindig Izrael képviselte Istent, és aki szerette volna Jehovát szolgálni, annak azt ezzel a választott nemzettel együtt kellett tennie.

Isten szellem: Itt a görög pneuʹma szó abban az értelemben szerepel, hogy szellemszemély vagy szellemi lény. (Lásd a Szójegyzékben a „Szellem” címszót.) A Szentírásból kiderül, hogy Isten, a megdicsőített Jézus és az angyalok szellemek (1Ko 15:45; 2Ko 3:17; Héb 1:14). Egy szellem létformája teljesen más, mint egy emberé, és az emberek nem látják a szellemeket. A szellemi lényeknek „szellemi” testük van, mely sokkal magasabb rendű, mint a „fizikai test” (1Ko 15:44; Jn 1:18). Noha a bibliaírók úgy beszélnek Istenről, mint akinek van arca, szeme, füle, keze stb., ezek szóképek, hogy az emberek könnyebben meg tudják érteni, milyen személy Isten. Az Írások világosan rámutatnak, hogy Istennek van személyisége. Egy olyan helyen él, mely felette áll a fizikai világnak; ezért mondhatta ezt Krisztus: „elmegyek az Atyához” (Jn 16:28). A Héb 9:24 szerint Krisztus „magába az égbe” lépett be, hogy „megjelenjen Isten előtt értünk”.

szellemmel. . . kell imádniuk: Ahogyan arról a Szójegyzék a „Szellem” címszó alatt ír, a görög pneuʹma szó sok mindent jelenthet, többek közt Isten tevékeny erejét, vagyis a szent szellemét, valamint azt az erőt, mely tettekre ösztönöz valakit, azaz valakinek a szemléletmódját. A „szellem” szó különböző jelentéseiben az a közös, hogy olyan dolgokra utalnak, melyek láthatatlanok az emberek számára. A Jn 4:21-ben Jézus elmagyarázta, hogy az Atyja imádata nem egy fizikai helyszín köré, például a szamáriai Gerizim-hegy vagy a jeruzsálemi templom köré fog összpontosulni. Mivel Isten nem hús-vér lény, és nem lehet látni vagy megtapintani, az imádata többé nem valamilyen fizikai templomhoz vagy hegyhez fog kötődni. Más bibliaversekben Jézus rámutatott, hogy csak úgy tudja valaki elfogadhatóan imádni Istent, ha az ő láthatatlan szent szelleme, vagyis „a segítő” vezeti (Jn 14:16, 17; 16:13). Ezért „szellemmel” imádni az Atyát nyilvánvalóan arra utal, hogy Isten szelleme vezet valakit, melynek segítségével összhangba tudja hozni a gondolkodását Istenével a Szava tanulmányozása és alkalmazása által. Jézus kijelentése tehát jóval többet foglal magában annál, mint hogy valaki őszintén és lelkesen áll hozzá Isten szolgálatához.

igazsággal kell imádniuk: Az Istennek elfogadható imádat nem alapulhat elképzeléseken, mítoszokon vagy hazugságokon. Összhangban kell lennie a tényekkel és azzal az „igazsággal”, melyet Isten a Szavában tár fel magáról és a szándékairól (Jn 17:17). Azokhoz a valóságokhoz is illenie kell, melyek nem láthatóak, de Isten Szava beszámol róluk (Héb 9:24; 11:1; lásd még a szellemmel. . . kell imádniuk kifejezéshez tartozó magyarázó jegyzetet ebben a versben).

Krisztus: Ez a cím a görög Khri·sztoszʹ szóból származik, és a „Messiás” (a héber má·síʹach) cím megfelelője. Mindkét szó azt jelenti, hogy ’felkent’. A bibliai időkben szertartásos keretek között kenték fel olajjal az uralkodókat.

Tudom, hogy eljön a Messiás: A szamáriaiak csak Mózes öt könyvét fogadták el, mely ma a Pentateuchusként ismert. A Héber iratok többi részét elvetették, kivéve talán Józsué könyvét. De mivel elfogadták Mózes írásait, várták a Messiás eljövetelét, aki Mózesnél nagyobb próféta lesz (5Mó 18:18, 19).

Messiás: A görög Mesz·sziʹasz szó (a héber má·síʹach szó átírása) mindössze kétszer szerepel a Keresztény görög iratokban (itt és a Jn 1:41-ben). A má·síʹach cím a héber má·sachʹ igéből származik, melynek jelentése ’(folyadékkal) megken’ vagy ’felken’ (2Mó 29:2, 7). A bibliai időkben a papokat, az uralkodókat és a prófétákat ünnepélyesen felkenték olajjal (3Mó 4:3; 1Sá 16:3, 12, 13; 1Ki 19:16). A Krisztus cím (görögül Khri·sztoszʹ) 500-nál is többször fordul elő a Keresztény görög iratokban, és egyenértékű a „Messiás” címmel, hiszen mindkettő azt jelenti, hogy ’felkent’. (Lásd a Mt 1:1-hez tartozó magyarázó jegyzetet.)

Én vagyok az: Szó szerint: „Én vagyok.” Görögül: e·góʹ ei·mi. Egyesek szerint ez a kifejezés a 2Mó 3:14-re utal a Septuagintában, és érvként hozzák fel arra, hogy Jézus egyenlő Istennel. Azonban a 2Mó 3:14-nek más a szóhasználata (e·góʹ ei·mi ho ón, „én vagyok a létező”), mint a Jn 4:26-nak. Ezenkívül a Septuaginta az e·góʹ ei·mi kifejezést használja akkor is, amikor Ábrahám, Eliézer, Jákob, Dávid vagy mások beszéltek (1Mó 15:2; 23:4; 24:34; 30:2; 1Kr 21:17). A Keresztény görög iratokban nem csupán akkor szerepel az e·góʹ ei·mi kifejezés, amikor Jézus szavait adja vissza. Ugyanezek a görög szavak állnak a Jn 9:9-ben, ahol annak a férfinak a szavai vannak feljegyezve, akit Jézus meggyógyított. Ez a kifejezés egyszerűen annyit jelent, hogy „én vagyok”. Ugyanezeket a szavakat használta Gábriel angyal, valamint Péter, Pál és mások is (Lk 1:19; Cs 10:21; 22:3). Ezek a kijelentések nyilvánvalóan nem a 2Mó 3:14-re hivatkoznak. A szinoptikus evangéliumok párhuzamos beszámolóinak az összevetése rámutat, hogy a Mr 13:6-ban és a Lk 21:8-ban szereplő e·góʹ ei·mi kifejezés („én vagyok az”) rövidebben fejezi ki a Mt 24:5-ben kibontott gondolatot: „Én vagyok a Krisztus”. Úgy tűnik, ez az első alkalom, hogy Jézus nyíltan kijelenti magáról, hogy ő a Messiás, vagyis a Krisztus. Ezt egy nőnek mondja el, aki ráadásul nem is zsidó, hanem szamáriai (Jn 4:9, 25). A zsidók többsége nem volt hajlandó üdvözölni a szamáriaiakat, mert megvetették őket, sok zsidó férfi pedig lenézte a nőket. Jézus később is tisztelettel bánt a nőkkel, hiszen ők lehettek az elsők, akik látták, hogy feltámadt (Mt 28:9, 10).

asszonnyal beszél: A mózesi törvény szellemével ellentétben a zsidó hagyományok arra ösztönözték a zsidó férfiakat, hogy ne beszéljenek a nőkkel nyilvánosság előtt. Feltehetően ez a nézet széles körben elterjedt volt Jézus napjaiban. Ez megmagyarázza, hogy miért „csodálkoztak” még a tanítványok is azon, hogy Jézus a szamáriai asszonnyal beszélget. A Talmud szerint az ókorban élt rabbik azt tanácsolták, hogy egy tudós „ne beszélgessen nővel az utcán”. A Misnában pedig egy rabbi következő szavai állnak: „ne fecsegj sokat az asszonnyal . . . aki sokat fecseg a nőkkel, sok bajt okoz magának, elhanyagolja a tanulmányait és végül kárhozatra jut” (Aboth 1:5).

még négy hónap van az aratásig: Az árpaaratás a zsidó niszán hónapban (március/április) kezdődik, a pászka körüli időszakban. (Lásd a B15-ös függ.-et.) Ha négy hónapot visszaszámolunk, akkor az arra mutat, hogy Jézus kiszlév hónapban (november/december) mondta ezeket a szavakat. Ekkor lett esősebb és hidegebb az idő. Tehát Jézus szavai, miszerint az aratás „már” folyamatban van, nyilvánvalóan nem szó szerint értendőek, hanem jelképesen, és az emberek begyűjtésére utalnak (Jn 4:36).

fehérek: Vagyis érettek. A görög leu·koszʹ szó a fehér színre és a világos színárnyalatokra utal, például a világossárgára, ami azt mutatja, hogy a gabona érett volt, és készen állt az aratásra. Mivel Jézus azt mondta, hogy „még négy hónap van az aratásig”, a környező szántóföldek valószínűleg zöldek voltak, hiszen az árpa csak nemrég hajtott ki. Tehát amikor arról beszélt, hogy a szántóföldek érettek az aratásra, kétségkívül nem egy szó szerinti, hanem egy jelképes aratásra gondolt. Néhány tudós szerint, amikor Jézus arra ösztönözte a hallgatóit, hogy nézzék meg a szántóföldeket, egy csoport szamáriaira utalhatott, akik éppen feléjük közeledtek, és az a megjegyzése, hogy a szántóföldek „fehérek”, azokra a fehér köntösökre vonatkozhatott, melyeket a szamáriaiak viseltek. De az is lehet, hogy ez egy szókép volt, és azt fejezte ki, hogy ezek a szamáriaiak készek elfogadni az üzenetét (Jn 4:28–30).

sokan hittek benne a szamáriaiak közül: Hogy milyen hatása volt Jézus és a szamáriai asszony beszélgetésének, egyértelműen látható volt. Az asszony tanúskodásának köszönhetően sok szamáriai hinni kezdett Jézusban. Bár a jelképes aratás először főként a zsidók között történt, hamarosan egy még nagyobb aratásra került sor, mely a szamáriaiakat is érintette, ahogy az az ihletett beszámolóból kiderül. Az, hogy Jézus prédikált a szamáriai asszonynak, kétségkívül lerakta az alapját annak, hogy sok szamáriai jól fogadja Fülöp üzenetét (Jn 4:34–36; Cs 1:8; 8:1, 14–17).

az Isten báránya: Miután Jézus megkeresztelkedett, és az Ördög megkísértette őt, Keresztelő János az Isten bárányának nevezte. Ez a kifejezés csak itt és a Jn 1:36-ban fordul elő. (Lásd az A7-es függ.-et.) Nagyon találó Jézust egy bárányhoz hasonlítani. A Bibliában sok helyen olvashatunk arról, hogy az emberek bárányt ajánlottak fel a bűneik beismeréseként, és azért, hogy közeledhessenek Istenhez. Ez előremutatott Jézus áldozatára, arra, hogy odaadja az emberiségért a tökéletes emberi életét. „Az Isten báránya” kifejezés számos részletet felidézhet az ihletett Szentírásból. Mivel Keresztelő János jól ismerte a Héber iratokat, a következők közül utalhatott egyre vagy többre: arra a hím bárányra, amelyet Ábrahám ajánlott fel a fia, Izsák helyett (1Mó 22:13); a pászkabárányra, melyet Egyiptomban vágtak le az izraeliták, hogy kiszabaduljanak a rabszolgaságból (2Mó 12:1–13); vagy arra a hím bárányra, amelyet Isten oltárán ajánlottak fel Jeruzsálemben reggel, illetve este (2Mó 29:38–42). János gondolhatott még Ézsaiás próféciájára is, amelyben arról, akit Jehova a szolgájának nevez, ez olvasható: „Úgy vitték, mint juhot a levágásra” (Ézs 52:13; 53:5, 7, 11). Pál apostol a korintusziaknak írt első levelében így hívta Jézust: „a pászkabárányunk” (1Ko 5:7). Péter apostol Krisztus értékes vérére úgy utalt, mint egy hibátlan és szennyfolt nélküli bárányéra (1Pt 1:19). A Jelenések könyve pedig közel 30-szor „a bárány”-ként említi jelképesen a megdicsőített Jézust. Íme néhány példa: Jel 6:1; 7:9; 12:11; 13:8; 14:1; 15:3; 17:14; 19:7; 21:9; 22:1.

a világ: A görög koʹszmosz szó szorosan kapcsolódik az emberiséghez a görög irodalomban, a Szentírásban pedig még inkább. Ebben a szövegkörnyezetben – akárcsak a Jn 3:16-ban – a koʹszmosz az egész emberiség világára utal, amelyről itt az olvasható, hogy bűnös, vagyis az emberek bűnt örököltek Ádámtól.

elítélje: Vagy: „megítélje”. Jehova nem azért küldte el a Fiát, hogy elítélje az emberiség világát, hanem a szeretetéből fakadóan azzal bízta meg Jézust, hogy mentse meg azokat, akiknek van hitük (Jn 3:16; 2Pt 3:9).

a világ megmentője: Ez a görög kifejezés, mely csak itt és az 1Jn 4:14-ben fordul elő, azt jelenti, hogy Jézus meg fogja menteni a bűntől az emberiség „világából” azokat, akik hisznek benne. (Lásd a Jn 1:29; 3:17-hez tartozó magyarázó jegyzeteket.)

a saját hazájában: Szó szerint: „az apja helyén”. A „hazá”-nak fordított görög szó szerepel a Mt 13:54-ben, a Mr 6:1-ben és a Lk 4:24-ben, ahol Jézus otthonára, Názáretre utal. Ebben a szövegkörnyezetben viszont úgy tűnik, hogy egész Galileát kell érteni alatta (Jn 4:43).

Kánában: Valószínűleg a héber qá·neʹ (’nád’) szóból származik, ezért a jelentése ’nádak helye’. Csak János beszél erről a városról, és mindig galileai Kánának nevezi (Jn 2:11; 4:46; 21:2), nyilván azért, hogy megkülönböztesse az Áser törzséhez tartozó Kanahtól (héberül: Qá·náhʹ) (Jzs 19:24, 28). Sok tudós szerint Hirbet-Kánával azonos, ahol egy ókori falu romjai találhatóak egy dombon Bét-Netofa völgyének (el-Battuf síksága) északi szélén, Názárettől kb. 13 km-re északra. A helyet máig is arabul Kana-el-Dzselilnek, azaz galileai Kánának hívják. A közeli lápos síkság nádban gazdag, tehát nagyon találó a Kána név. Ókori víztárolók maradványai találhatók itt, illetve feltehetően egy zsinagóga romjai (az i. sz. I. század végéről vagy a II. századból). Ráakadtak cserépdarabokra is, valamint olyan érmékre, melyek vélhetően az i. sz. I. századból származnak. Az egyházi hagyományok szerint a Názárettől 6,5 km-re északkeletre fekvő Kafr-Kanna városával egyezik meg, valószínűleg azért, mert a zarándokoknak ez könnyen megközelíthető Názáretből. Ám ennek a helynek a neve és a Bibliában említett galileai Kána neve között nincs nyelvi kapcsolat.

A király: Heródes Antipasz hivatalos római címe a „tetrarcha” volt, ahogy arról a Mt 14:1-hez tartozó magyarázó jegyzet is ír. Ugyanakkor sokszor királyként utaltak rá.

Heródes király: Vagyis Heródes Antipasz, Nagy Heródes fia. (Lásd a Szójegyzékben a „Heródes” címszót.) Máté és Lukács beszámolójában Antipasz hivatalos római címe, a tetrarcha, vagyis „a területi uralkodó” szerepel. (Lásd a Mt 14:1-hez és a Lk 3:1-hez tartozó magyarázó jegyzeteket.) Heródes Antipasz Galileának és Pereának volt a tetrarchája. De gyakran királyként utaltak rá. Míg Máté egyetlenegyszer használja a „király” címet Heródesre (Mt 14:9), addig Márk csak így hivatkozik rá (Mr 6:22, 25–27).

a galileai Kánába . . . Kapernaumban: Kána (Hirbet-Kána) és Kapernaum között kb. 40 km volt az út. (Lásd a Jn 2:1-hez tartozó magyarázó jegyzetet.)

egy királyi tisztviselő: Vagy: „a király egyik szolgája”. A görög ba·szi·li·koszʹ szó egy olyan személyre vonatkozik, aki vagy vér szerinti rokona a királynak (ba·szi·leuszʹ), vagy a hivatali tisztsége miatt áll kapcsolatban vele. Itt úgy tűnik, hogy Heródes Antipasznak, Galilea tetrarchájának az egyik szolgájára vagy az udvarának az egyik tagjára utal. Gyakran úgy hivatkoztak Heródes Antipaszra, hogy „király”. (Lásd a Mt 14:9-hez és a Mr 6:14-hez tartozó magyarázó jegyzeteket.)

Kánában: Valószínűleg a héber qá·neʹ (’nád’) szóból származik, ezért a jelentése ’nádak helye’. Csak János beszél erről a városról, és mindig galileai Kánának nevezi (Jn 2:11; 4:46; 21:2), nyilván azért, hogy megkülönböztesse az Áser törzséhez tartozó Kanahtól (héberül: Qá·náhʹ) (Jzs 19:24, 28). Sok tudós szerint Hirbet-Kánával azonos, ahol egy ókori falu romjai találhatóak egy dombon Bét-Netofa völgyének (el-Battuf síksága) északi szélén, Názárettől kb. 13 km-re északra. A helyet máig is arabul Kana-el-Dzselilnek, azaz galileai Kánának hívják. A közeli lápos síkság nádban gazdag, tehát nagyon találó a Kána név. Ókori víztárolók maradványai találhatók itt, illetve feltehetően egy zsinagóga romjai (az i. sz. I. század végéről vagy a II. századból). Ráakadtak cserépdarabokra is, valamint olyan érmékre, melyek vélhetően az i. sz. I. századból származnak. Az egyházi hagyományok szerint a Názárettől 6,5 km-re északkeletre fekvő Kafr-Kanna városával egyezik meg, valószínűleg azért, mert a zarándokoknak ez könnyen megközelíthető Názáretből. Ám ennek a helynek a neve és a Bibliában említett galileai Kána neve között nincs nyelvi kapcsolat.

jöjjön el: Szó szerint: „jöjjön le”. Mármint Kapernaumba. Az ókorban egy út haladt Hirbet-Kána (minden bizonnyal a bibliai Kána; lásd a Jn 2:1-hez tartozó magyarázó jegyzetet) mellett a Galileai-tenger partjáig, és onnan a part mentén egészen Kapernaumig. Kapernaum több mint 200 m-rel feküdt a tengerszint alatt, innen a „jöjjön le” kifejezés.

a 3. óra körül: Vagyis de. 9 óra körül. Az i. sz. I. században a zsidók 12 órára osztották a nappalt, és napfelkeltétől, kb. 6 órától számolták (Jn 11:9). Ezért a 3. óra de. 9 óra körül lehetett, a 6. óra déli 12 óra körül, a 9. óra pedig du. 3 óra körül. Mivel akkoriban nem voltak pontos időjelző eszközök, általában csak hozzávetőlegesen adták meg egy esemény időpontját (Jn 1:39; 4:6; 19:14; Cs 10:3, 9).

a hetedik órában: Vagyis du. 1 óra körül. (Lásd a Mt 20:3-hoz tartozó magyarázó jegyzetet.)

a második jel: Ez Jézus második csodája, melyet Galileában hajtott végre azután, hogy visszatért Júdeából. Az első jelről vagy csodáról a Jn 2:11 ír. Jézus több csodát is véghez vitt Jeruzsálemben, mielőtt ezt a második jelet tette Galileában (Jn 2:23).

Multimédia

Gerizim-hegy
Gerizim-hegy

Ebben a videóban látható a Gerizim-hegy (1.), melytől a hagyományok szerint nem messze található Jákob kútja (2.), ahol Jézus a szamáriai asszonnyal beszélt (Jn 4:6, 7), illetve az Ebál-hegy (3.). A Gerizim-hegy Szamária területének a szívében található. A csúcsa a Földközi-tenger szintjétől számítva több mint 850 m magasan van. Náblusz városa napjainkban e között a két hegy között fekszik, a termékeny Sikem völgyében. Feltehetőleg az i. e. IV. században a Gerizim-hegyen építettek egy szamáriai templomot, ám i. e. 128-ban elpusztították. A szamáriai asszony nyilván a Gerizim-hegyre utalt, amikor ezt mondta Jézus Krisztusnak: „Ősapáink ezen a hegyen imádták Istent, ti azonban azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van az a hely, ahol imádni kell őt.” Jézus ezt válaszolta neki, hogy rámutasson, hogy az igaz imádat nem egy földrajzi helytől függ: „eljön az óra, amikor nem ezen a hegyen, és nem is Jeruzsálemben imádjátok az Atyát” (Jn 4:20, 21).

Aratók
Aratók

A bibliai időkben előfordult, hogy az aratók egyszerűen csak kihúzták a gabonaszárakat a földből. De gyakoribb volt, hogy sarlóval vágták le a gabonaszárakat (5Mó 16:9; Mr 4:29). Az aratás általában közösségi munka volt, az aratók csoportosan gyűjtötték be az érett gabonát a szántóföldről (Ru 2:3; 2Ki 4:18). Több bibliaíró, például Salamon király, Hóseás próféta és Pál apostol is az aratással szemléltetett fontos igazságokat (Pl 22:8; Hó 8:7; Ga 6:7–9). Jézus is ezzel a jól ismert munkával írta le, hogy milyen szerepük van az angyaloknak és a követőinek a tanítványképző munkában (Mt 13:24–30, 39; Jn 4:35–38).