Euszebiosz — Az egyháztörténet-írás atyja?

A RÓMAI CSÁSZÁR, I. Konstantin i. sz. 325-ben összehívta az összes püspököt Niceába. Célja az volt, hogy eldöntsék azt a sokat vitatott kérdést, hogy milyen kapcsolat fűzi Istent a Fiához. A jelenlévők között volt egy férfi, akit kora legműveltebb emberének tartottak: Caesareai Euszebiosz. Euszebiosz a Szentírás szorgalmas tanulmányozója volt, és szilárdan kiállt a keresztényi egyistenhit mellett.

A niceai zsinaton maga Konstantin „elnökölt . . . , és a vitákban is részt vett”, írja a Britannica Hungarica. Személyes indítványozására a Krisztusnak az Istenhez fűződő kapcsolatát kifejező, „kulcsszerepet játszó »egylényegű« . . . szó bekerült a niceai hitvallásba”, amely „kimondja, hogy a Fiú . . . »azonos lényegű az Atyával«”. A püspökök, tartva a császártól, két kivétellel mind aláírták a hitvallást, bár sokuk nem értett azzal egyet. Vajon Euszebiosz volt az egyik kivétel? Mit tanulhatunk abból, ahogyan ő állást foglalt? Vizsgáljuk meg Euszebiosz hátterét, a képzettségét és az eredményeit.

Figyelemre méltó írásai

Euszebiosz valószínűleg Palesztinában született i. sz. 260 körül. Már fiatalon csatlakozott Pamphiloszhoz, aki az egyház caesareai elöljárója volt. Pamphilosz teológiai iskolájában Euszebiosz lelkes tanuló volt, és egyben szorgalmas tanulmányozója Pamphilosz terjedelmes könyvtárának. Euszebiosz a tanulásnak szentelte magát, különösképpen pedig a Biblia tanulmányozásának. Hűséges barátja is lett tanítójának, ezt tükrözi, hogy később az Euszebiosz Pamphili névvel utalt magára.

Céljairól maga Euszebiosz így beszélt: „Elhatároztam, hogy írásban fektetem le a szent apostolok utódlási sorait . . . éppúgy, mint az Üdvözítőnk óta eltelt időt, mindazokat a nagy eseményeket, melyekről azt mondják, hogy az egyház története folyamán megestek; mindazokat a személyiségeket, akik a legkiválóbb egyházakat . . . dicséretes módon kormányozták és ezeknek elöljárói voltak; mindazokat, akik minden egyes nemzedék idején szavaik vagy írásaik által Isten szavának megbízottai voltak.”

Euszebiosz nevét nagyra becsült munkája, az Egyháztörténet tette emlékezetessé. Az i. sz. 324 körül kiadott tíz kötetét az antikvitás legjelentősebb egyháztörténeti művének tekintik. Általa Euszebiosz az egyháztörténet-írás atyjaként vált ismertté.

Az Egyháztörténeten kívül Euszebiosz megírta Krónika című művét is két kötetben. Az első kötet a világtörténelem vázlata.  A negyedik században ez a szöveg vált a kronológiai utalások alapjává. A második kötet történelmi események időpontjait említi meg. Euszebiosz párhuzamos oszlopokban sorolja fel a különböző nemzetek egymást követő királyi családjait.

Két másik történelmi művet is írt. Az egyik a Palesztina vértanúi, mely az i. sz. 303-tól 310-ig tartó éveket öleli fel, és ennek az időszaknak a mártírjairól szól. Euszebiosz valószínűleg szemtanúja volt az akkor történteknek. Másik műve a Konstantin élete, mely a császár 337-ben bekövetkezett halála után jelent meg négy kötetben, értékes történelmi részletekkel szolgál. Ez azonban nem szigorúan vett történelem, hanem javarészt inkább dicsőítő írásnak mondható.

Hitvédő munkái közt van Hieroklesnek küldött válasza — ő római kormányzó volt abban az időben. Amikor Hierokles a keresztények ellen írt, Euszebiosz egy védőirattal válaszolt. Ezenkívül 35 könyvet írt még a Szentírás isteni eredete mellett érvelve, melyeket a legjelentősebb és legalaposabb műveknek tekintenek ebben a témában. Ezek közül az első 15 azt hivatott bizonyítani, hogy a keresztények elfogadják a héberek szent iratait. A többi 20 mű arra hoz fel bizonyítékokat, hogy a keresztények helyesen járnak el, amikor a zsidó tantételeken túllépve új alapelveket és gyakorlatokat fogadnak el. Ezek a művek együttesen védelmére kelnek a keresztényiség Euszebiosz által felfogott lényegének.

Euszebiosz mintegy 80 évig élt (úgy i. sz. 260-tól 340-ig), és az antikvitás korának egyik legtermékenyebb írója volt. Írásai felölelik az első három évszázadot egészen Konstantin császár idejéig. Életének későbbi szakaszában írói munkásságához társult caesareai püspökként végzett tevékenysége is. Bár Euszebioszt elsősorban történészként ismerik, elmondható róla, hogy hitvédő, térképész, prédikátor, kritikus és szövegmagyarázó író is volt egyben.

Kettős célja

Miért kezdett bele Euszebiosz ilyen hatalmas, példa nélkül álló munkákba? A válasz abbeli hitében rejlik, miszerint ő egy új korszak hajnalán él. Úgy érezte, fontos események történtek az őt megelőző nemzedékek idejében, és az utókornak írásos emlékre van szüksége.

Euszebiosznak egy másik célja is volt: a hit védelme. Hitte, hogy a keresztényiség isteni eredetű. Egyesek azonban nem fogadták el ezt a nézetet. Euszebiosz így írt: „Elhatároztam, hogy írásban fektetem le . . . mindazoknak a nevét, mivoltát és korát, akik az újítás szenvedélyes vágyától a legszélsőségesebb tévedésig űzetve a hamis tudás szerzőivé kiáltották ki magukat, és ragadozó farkasokként könyörtelenül rátörtek Krisztus nyájára.”

Vajon Euszebiosz kereszténynek tartotta magát? Nyilvánvalóan, hiszen Krisztusra az „Üdvözítőnk” szóval utalt. Ezt írta: „megemlékezem azokról a bajokról, melyek az egész zsidó néppel rögtön az Üdvözítőnk elleni összeesküvés után történtek, aztán arról, hogy mennyit, milyen módon és mikor harcolt a pogányokkal szemben az isteni tanítás; azokról a kiváló emberekről, akik az idők folyamán egészen vérük ontásáig és a kínvallatásig küzdöttek ezért a tanításért; napjaink vértanúiról és végül Üdvözítőnknek mindnyájunkra kiáradt, örvendetes és nagylelkű segítségéről.”

 Kiterjedt kutatásai

Euszebiosz számtalan könyvet olvasott és utalást is tett rájuk műveiben. Az időszámításunk szerinti első három évszázad sok jelentős személyisége csak Euszebiosz írásain keresztül ismerhető meg. Csak az ő írásaiban lelhetők fel olyan hasznos beszámolók, melyek fontos események részleteire világítanak rá. Ezek a részletek olyan forrásokból származnak, melyek ma már nem állnak rendelkezésünkre.

Anyagainak gyűjtésében Euszebiosz szorgalmas és alapos volt. Gondos körültekintéssel válogatott a megbízható és a nem megbízható beszámolók között. De munkája korántsem tökéletes. Időnként előfordul, hogy tévesen magyarázza, vagy egyáltalán nem érti az embereket és tetteiket. Néha pedig a kronológiája pontatlan, ezenkívül az előadásmódja sem nevezhető művészinek. De a szembetűnő hiányosságok ellenére sok-sok művét mind felbecsülhetetlen értékűnek tartják.

Igazságszerető volt?

Euszebioszt foglalkoztatta az az eldöntetlen kérdés, hogy milyen kapcsolat fűzi az Atyát a Fiúhoz. Vajon az Atya már a Fiú előtt is létezett, ahogyan Euszebiosz hitte? Vagy az Atya és a Fiú egyidejűleg léteztek? „Ha egyidejűleg léteznek, hogyan lehet atya az Atya, és fiú a Fiú?” — kérdezi. Szentírási utalásokkal is alátámasztotta hitnézetét, idézve a János 14:28-at, amely azt mondja, hogy „az Atya nagyobb”, mint Jézus, valamint a János 17:3-at, amely Jézusra úgy utal, mint akit ’elküldött’ az egyedüli igaz Isten. A Kolosszé 1:15-re és a János 1:1-re hivatkozva Euszebiosz úgy érvelt, hogy a Logosz, vagyis a Szó „a láthatatlan Isten képmása”, Isten Fia.

Meglepő módon azonban a niceai zsinat végén Euszebiosz az ellenkező oldalon foglalt állást. Szöges ellentétben szentírási álláspontjával, miszerint Isten és Krisztus nem egyidejűleg léteznek, Euszebiosz a császár mellé állt.

Tanulság számunkra

Miért engedett Euszebiosz a nyomásnak a niceai zsinaton és támogatott egy Írás-ellenes tantételt? Vajon politikai érdekek vezérelték? Egyáltalán miért vett részt ezen a zsinaton? Noha minden püspököt meghívtak, csak egy töredékük ment el, összesen 300-an. Euszebiosz talán társadalmi rangjának elvesztése miatt aggódott? És miért emelte őt a császár olyan magas pozícióba, hogy jobb oldalán ülhetett a zsinaton?

Euszebiosz nyilván figyelmen kívül hagyta Jézus parancsát, hogy követői ne legyenek „része a világnak” (János 17:16; 18:36). Jakab tanítvány ezt kérdezi: „Házasságtörők, nem tudjátok, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel?” (Jakab 4:4). És mennyire helyénvaló Pál figyelmeztetése: „Ne kerüljetek felemás igába nem hívőkkel” (2Korintus 6:14). Bárcsak továbbra is elkülönítenénk magunkat a világtól, miközben „szellemmel és igazsággal” imádjuk az Atyát (János 4:24).

[Kép a 31. oldalon]

A niceai zsinatot ábrázoló freskó

[Forrásjelzés]

Scala/Art Resource, NY

[Kép forrásának jelzése a 29. oldalon]

Courtesy of Special Collections Library, University of Michigan