Amint a fáraó meghallja, hogy az izraeliták elmentek Egyiptomból, már meg is bánja, hogy elengedte őket. Ezt parancsolja a katonáinak: „Készítsétek elő az összes harci szekeremet, és menjünk utánuk! Nem kellett volna elengednünk őket.” Így hát a fáraó és a katonái üldözőbe veszik az izraelitákat.

Jehova vezeti a népét, nappal felhővel, éjjel tűzzel. A Vörös-tengerig viszi őket, ahol azt mondja nekik, hogy táborozzanak le.

Egyszer csak az izraeliták észreveszik, hogy a fáraó és a serege utánuk jött. Csapdába kerültek a tenger és az egyiptomiak között. Így kiáltoznak Mózesnek: „Meg fogunk halni! Ott kellett volna hagynod minket Egyiptomban!” De Mózes ezt válaszolja: „Ne féljetek! Csak várjatok, és meglátjátok, hogyan ment meg minket Jehova.” Mózes igazán bízott Jehovában, te is így látod?

Jehova azt mondja a népének, hogy bontsanak tábort, azaz bontsák le a sátraikat, mert tovább fognak menni. Azon az éjjelen a felhőt az egyiptomiak és az izraeliták közé helyezi. Az egyiptomiak oldalán sötétség van, de a népe oldalán világosság.

 Jehova most azt mondja Mózesnek, hogy nyújtsa ki a kezét a tenger fölé. Ezután előidézi, hogy egész éjjel erős szél fújjon. A tenger vize kettéválik, és a több millió izraelita száraz tengerfenéken haladhat át. A két oldalukon falként áll a víz.

A fáraó a seregével utánuk megy. Jehova ezután zavart okoz az egyiptomiak között. A szekereikből kiesnek a kerekek. A katonák ezt kiabálják: „Menjünk innen! Jehova harcol értük!”

Jehova így szól Mózeshez: „Nyújtsd ki a kezed a tenger fölé.” A víz azon nyomban az egyiptomiak seregére zúdul. A fáraó és a katonái mind meghalnak, egyikük sem menekül meg.

A tenger másik oldalán az izraeliták hatalmas tömege énekkel dicséri Istent: „Szálljon az ének Jehovának, hisz nagy lett az ő dicsősége. A lovat lovasával a tengerbe vetette.” Miközben szól az ének, az asszonyok táncra perdülnek és tamburinon játszanak. Mindenki nagyon boldog, hiszen most már valóban szabadok.