Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Az ítélet: gályarabság

Az ítélet: gályarabság

Az ítélet: gályarabság

Az Ébredjetek! franciaországi írójától

MAGUNK elé tudjuk képzelni a jelenetet. A tömegek ámulva nézik végig, amint a francia király nemrég szolgálatba állított gályája kifut a földközi-tengeri Marseille kikötőjéből. Ez az egyik leggyönyörűbb hajó, amely valaha is a tengereket járta. A hajó tatját bonyolult faragás, valamint pazar arany- és gyöngydíszítés ékesíti. A legkiválóbb hímzett kelmék királyi pompát kölcsönöznek a fedélzetnek. Ahogy a reggeli fények megcsillannak a pazar, barokk hajón, néhányan büszkén tűnődnek el „a Napkirályként” ismert XIV. Lajos király hírnevén.

A XVII. századra a gályákat már csak korlátozott mértékben használták katonai célokra, XIV. Lajos király mégis úgy határozott, hogy hajói számát 40-re emeli — ezzel az övé lett a Földközi-tenger legnagyobb gályaflottája. A szakértők becslése szerint 20 gálya teljesen kiszolgálta volna a szükségleteit. Mi volt a célja ennek a nagy flottának?

A király tanácsosa, Jean-Baptiste Colbert ezt mondta: „Semmilyen hatalom sem mutatja jobban egy herceg nagyságát, és nem biztosít neki nagyobb hírnevet a külországok lakói között, mint gályáinak a hatalma.” Lajosnak elsősorban valóban a tekintély miatt voltak gályái. De mi volt az ára ennek a tekintélynek?

Gondoljunk csak az emberi szenvedésre! Négyszázötven evezős volt összezsúfolva a kevesebb mint 45 méter hosszú és 9 méter széles hajófedélzeten. Ezek az emberek hónapokon keresztül ilyen zsúfoltan éltek és dolgoztak. Bőrük elfekélyesedett a sós tengeri levegőtől, testükön pedig a gyakori ütlegelések sebhelyei látszottak. A gályarabok fele belehalt abba, amit a francia történészek Franciaország „legnagyobb emberroncsolójának” neveznek.

Ami néhány embernek a pompát és a dicsőséget jelentette, az sokaknak a gyötrelmet és halált. De honnan vette a király azt a sok ezer evezőst, akik 40 hajójának a legénységét alkották?

Evezősök kerestetnek

A középkorban a gályán szolgáló, galeottóknak nevezett evezősök szabadok voltak, és az evezést mindenki tisztességes munkának tekintette. A XVII. századra azonban megváltozott a helyzet. Néhány evezőst, akiket törököknek hívtak, az Oszmán Birodalomból vásároltak meg. Legtöbbjük muszlim volt, jóllehet néhányan közülük ortodox vallásúak voltak. A hadifoglyokat is beültették az evezők mögé.

„Az egyik legvisszataszítóbb és legesztelenebb kezdeményezés, amelyet a legénység »megerősítésére« tettek, kétségtelenül az volt, amikor irokéz harcosokat küldtek a Napkirály gályáira” — mondják a francia történészek. Az amerikai őslakosok elfogása hiba volt. 1689-ben haza kellett őket küldeni, amikor az irokéz népek veszélyeztették a korai francia gyarmatok lakosait.

Lajos becsvágyó terveihez azonban több evezősre volt szükség. Colbert megtalálta a megoldást. A bírákat tájékoztatta a király akaratáról, hogy „ítéljék el a lehető legtöbb bűnözőt, és még a halálbüntetést is változtassák át gályarabságra”. Nem volt új keletű dolog, hogy a bűnözőket így használták fel. Mintegy két évszázaddal korábban az elítélteket az olaszok elleni háborúkban gályarabokként használták. XIV. Lajos és ükunokája, XV. Lajos uralkodása alatt azonban a gályákra küldöttek száma példa nélküli volt. 1680 és 1748 között körülbelül 60 000 férfit ítéltek gályarabságra. Kik voltak ezek a gályarabok?

Kik közül kerültek ki a gályarabok?

A gályákra küldötteknek a fele közönséges bűnöző volt. Gyilkosoktól kezdve a jelentéktelen tolvajokig mindenki ott volt. A csempészekre szintén ilyen büntetést szabtak ki — időnként sok evezős közülük került ki.

Továbbá a társadalom szélére szorultakat is a gályákra kényszerítették. 1666-ban a gályarabok fölé kinevezett marseille-i parancsnok ezt írta: „Olyan rendeletet szeretnék, amely szerint a lustákat, a zarándokokat . . . , a cigányokat és más csavargókat elfoghatnánk, és megtölthetnénk velük egész gályákat . . . Ez megtisztítaná a világot ettől a kellemetlen söpredéktől.” Így azzal az ürüggyel, hogy fenntartsák a közrendet, a cigányokat és a nincsteleneket elvitték a gályákra. 1660-ban erőszakkal gályára küldtek lengyel zarándokokat is, akik egy franciaországi szent helyre látogattak!

A munkaerő egy további forrását a katonaszökevények képezték. Miután elfogták őket, életfogytiglani gályarabságra lettek ítélve. A szökevényeknek megcsonkították az orrát és a fülét, arcukba Bourbon-liliomot (a francia királyok jelvényét) égettek, fejüket pedig leborotválták. XIV. Lajos 1685 és 1715 között vívott számos háborúja alatt körülbelül 17 000 katonaszökevényt küldtek a gályákra. Mi várt ezekre az emberekre?

Szenvedésük

A gályák evezőseinek kínszenvedése valójában már azelőtt megkezdődött, hogy kihajóztak a tengerre. Először akár hat hónapot is ideiglenes börtönökben töltöttek, aztán több száz emberrel együtt láncra verték és elhurcolták őket Marseille-be. Némelyeknek, például azoknak, akiket Bretagne-ból vagy Párizsból küldtek a gályákra, ez az erőltetett menet felért egy rémálommal: több mint egy hónapig tartott, és 800 kilométert meneteltek. Valaki, aki akkor élt, azt mondta, hogy ez „az elítéltekre kiszabható legrosszabb büntetés”. Sokan meghaltak útközben.

A rabok halálát azonban nemcsak a hosszú út, illetve a sovány koszt okozta. Az őrök kegyetlenül bántalmazták őket. Az ütlegelések, az élelmiszer- és az alváshiány sok áldozatot szedett. Ráadásul az emberek, akikkel útközben találkoztak, nem sok együttérzést mutattak a férfiak iránt, akik rendszeresen áthaladtak a francia vidékeken. Egy rabnak, aki vizet kért, a helybeli asszonyok állítólag ezt felelték: „Menj csak! Menj! Ahová mégy, ott nagyon sok víz lesz!”

Az emberek fele nem élte túl

Az elítéltek közül sokan nem látták meg a tengert, a gályákról nem is beszélve. A marseille-i kikötőbe érve keservesen ébredtek rá, mi vár még rájuk. A rabokat egy üres gályára terelték, majd megvizsgálták őket. Egyikőjük ezt írta erről: „Olyan volt, mint mikor teheneket vesznek a vásáron.” Feljegyezték a rabok személyes adatait, ők maguk pedig számokká egyszerűsödtek a gályák rendszerében. „Ha valaki bekerült a gályaevezősök közösségébe, akkor az kétségkívül rendkívül összezavarta az illetőt, valamint óriási lelki és fizikai sokkot jelentett” — jegyzi meg egy történész. De még ennél is rosszabb bánásmód várt rájuk.

Egy csupán 2,3 méter hosszú és 1,25 méter széles helyen öt férfi lakott és evezett hónapokon át, a padjához láncolva. Mindegyik evezősnek csupán 45 centiméteres helye volt, ahol ülhetett. Annyira szűk volt a hely, hogy a férfiak még csak be sem tudták hajlítani a karjukat, miközben húzták az evezőlapátot, amely legalább 12 méter hosszú volt, és több mint 130 kilogrammot nyomott. Rendkívül megerőltető munka volt órákig egyhuzamban evezni, és közben szinte megszakadtak az evezősök izmai, erejük és kitartásuk pedig óriási terhelésnek volt kitéve. Egy történész kifejti: „Ahhoz volt fogható, mint amikor trópusi éghajlaton a legnehezebb munkát kell végezni.”

A gályák fedélzete közel volt a vízszinthez, és az evezősök csak körülbelül egy méterrel voltak a vízvonal fölött. Emiatt állandóan át voltak ázva, a lábuk gyakran vízben állt evezés közben, a bőrüket pedig kiette a sós levegő. Az élelmiszeradagok soványak voltak. „Az elítéltek semmivel sem növelhették túlélési esélyeiket” — jegyzi meg egy történész. A szökés szinte szóba sem jöhetett. A szökevények fejére kitűzött pénzjutalom arra ösztönözte a helyi parasztokat, hogy ők is vegyenek részt a menekülni próbálók üldözésében. Százból mindössze egy rabnak sikerült a szökés.

Csak ritkán vették figyelembe az ítéleteket. Ezért előfordulhatott, hogy egy evezős, akit néhány évre ítéltek el, még mintegy 25 év múlva is az evezőlapát mögött ült. Az embereknek úgy egyharmada három éven belül meghalt. Összességében véve az evezősök fele nem maradt életben. A halálozási arány éppolyan magas volt azoknál az evezősöknél, akik már abbahagyták az evezést, mint azoknál, akik még mindig a tengeren voltak. 1709—10 telén az egyharmad részük meghalt az éhezés és a szélsőséges időjárás miatt. Tragikus, hogy némelyek pusztán a vallásuk miatt kerültek a gályákra.

A hitükért ítélték el őket

XIV. Lajos király 1685-ben visszavonta a nantes-i ediktumot, és Franciaországban betiltották a protestantizmust. * Mintegy 1500 protestánst ítéltek gályarabságra, mert nem volt hajlandó áttérni a katolikus hitre, vagy megpróbált elmenekülni az országból. Az „eretnekek” megbüntetésének ezt a módját 1545-ben próbálták ki, amikor egyetlen hét leforgása alatt 600 valdenst * küldtek a gályákra I. Ferenc király parancsára. XIV. Lajosnak, az úgynevezett legkeresztényibb királynak az uralkodása alatt az üldözés még nagyobb méreteket öltött.

Miért küldték a gályákra a protestánsokat? A király egyik tisztviselője így okolta meg: „Nincs más mód arra, hogy visszatérítsük az eretnekeket, csak az erőszak.” Egy történész hozzáteszi: „A király azt remélte, hogy amint megcsapja az orrukat »a gálya levegője«, a legtöbb elítélt protestáns elhagyja majd a vallást, amelyért oly sok áldozatot hozott.” Ám a legtöbben nem voltak hajlandók megtagadni a hitüket a szabadságukért cserébe. Ezért gyakran rettenetesen megverték őket a nyilvánosság előtt, a hajók katolikus káplánjainak a felbujtására. Némelyek belehaltak, mások pedig életük végéig viselték magukon a sebeket.

E kegyetlen bántalmazás ellenére a protestánsok tevékenyen megosztották másokkal a hitüket. Ennélfogva némelyek — legalább egy katolikus káplánt is beleértve — protestánsok lettek. A művelt protestánsokat tartották a legveszélyesebbnek; őket levették a hajókról, és börtönbe vetették, hogy ott pusztuljanak el. Ez azonban nem tartotta vissza a protestáns gályarabokat attól, hogy segítsenek egymásnak, sőt, megszervezzék az oktatását azoknak a társaiknak, akik nem tudtak olvasni.

Az elítéltek állandóan észben tartották, hogy miért üldözik őket. „Minél többet szenvedek, annál jobban szeretem az igazságot, amiért szenvedek” — írta a protestáns Pierre Serres. Sok országban megdöbbenéssel értesültek a franciaországi vallási üldözésről. Az angol Anna királynőnek 1713-ban sikerült kikényszerítenie sok elítélt szabadon bocsátását. Ellentmondásos módon azokat a protestánsokat, akiknek korábban megtiltották, hogy elhagyják Franciaországot, most kiutasították.

A gályák halála

A gályák végül feledésbe merültek, áldozatul esve a hajózás fejlődésének és az anyagi források hiányának. XIV. Lajos király gazdasági gondjai miatt le kellett építeni a gályaflottát. 1720-ra mindössze 15 hajó maradt, és sokkal kevésbé használták fel őket. A gályák evezősei az idő nagy részében Marseille-ben tartózkodtak, és beleolvadtak a város gazdasági életébe: a közeli szappangyárakban dolgoztak, vagy a saját maguk által kötött ruhákat adták el. Végül 1748-ban egy olyan törvény lépett életbe, amely csakugyan megkondította a halálharangot a gályák felett.

A gályák még mindig ott kísértenek a francia emberek tudatában. Ha valami megpróbáltatás éri őket, gyakran így kiáltanak: „Quelle galère!”, vagyis szó szerint: „Micsoda gálya!” A gályarabok életéről szerzett ismereteink nagy részét protestáns evezősök személyes, írott beszámolóinak köszönhetjük. Az égbekiáltó vallási megkülönböztetés ellenére ők olyan szervezetet alkottak, amelyet a kölcsönös segítségnyújtás és erkölcsi támogatás jellemzett. Kitartásra és hitre volt szükségük az életben maradásukhoz, megalkuvásról pedig szó sem lehetett.

Érdekes, hogy a történészek még a korra jellemző vallási türelmetlenséget figyelembe véve is csodálkozásuknak adnak hangot amiatt, hogy az akkori bírák hajlandóak voltak „szemrebbenés nélkül olyan törvényeket végrehajtani, amelyek azonos elbírálásban részesítettek becsületes, lojális alattvalókat és a legelvetemültebb bűnözőket”.

A gályarabok emléke erőteljes bizonyítéka marad azoknak a szörnyűséges igazságtalanságoknak, amelyeket az emberek embertársaikkal szemben elkövettek. Igen, „uralkodik az ember az emberen maga kárára” (Prédikátor 8:9). Örömünkre közel van az idő, amikor Isten kinevezett Uralkodója, Jézus Krisztus „megszabadítja a kiáltó szűkölködőt; a nyomorultat, a kinek nincs segítője” (Zsoltárok 72:12–14).

[Lábjegyzetek]

^ 25. bek. Lásd Az Őrtorony 1998. augusztus 15-ei számának 25—9. oldalát.

^ 25. bek. Lásd Az Őrtorony 1982/3 számának a 18—25. oldalát.

[Kép a 13. oldalon]

Szánalomra méltó körülmények között eveztek

[Forrásjelzés]

© Musée de la Marine, Paris

[Kép a 15. oldalon]

A kép fölötti francia felirat ezt mondja: „Biztos és tisztességes módszerek, melyekkel az eretnekek visszatéríthetők a katolikus hitre.” A kép 1686-ból való

[Kép forrásának jelzése a 12. oldalon]

2., 12. és 15. oldal: © Cliché Bibliothèque nationale de France, Paris