Iskolai mészárlás – Vigaszra lelnek a gyászolók

„MIÉRT?” Ez állt nagy betűkkel az újság fekete címoldalán. Nagyon sokszor elhangzott ez a kérdés azóta, hogy egy 17 éves fiatal mészárlást rendezett a dél-németországi Winnendenben. 15 embert ölt meg, majd magával is végzett. A zászlók mindenhol félárbocra voltak eresztve Németországban, és a tragédiának gyorsan híre ment az egész világon.

 Winnenden egy jómódú, idilli város, melyet szőlőskertek és gyümölcsösök öveznek. Az Albertville Középiskolában 2009. március 11-e is úgy indult, mint minden másik nap. De aztán fél 10-kor vérfürdő és káosz színtere lett.

Egy fiú berontott a volt iskolájába, kezében egy fegyverrel, amit a szülei hálószobájából szerzett. A folyosón és három osztályteremben egymás után kilenc tanulót és három tanárt lőtt le, sokakat pedig megsebesített. A rendőrség perceken belül a helyszínen volt. A gyilkos berohant a közelben lévő pszichiátriai klinika kapuján. Ott megölte a karbantartási személyzet egyik tagját. Majd beült egy kocsiba, ráfogta a fegyverét a volán mögött ülő férfira, és elhajtottak. A férfinak 40 kilométerrel odébb sikerült sértetlenül kimenekülnie a kocsiból. Az ámokfutó egy autókereskedésben megölt egy eladót és egy ügyfelet, és súlyosan megsebesített két rendőrt, akik a többi rendőrrel együtt megpróbálták elfogni. Amikor a rendőrségnek sikerült utolérnie, fejbe lőtte magát.

Akik ismerték az ámokfutót, azt mondták róla, hogy olyan volt, mint minden más tizenéves. Szeretett volna barátokat, és szerette volna, ha elfogadják mások. Akkor mi siklott ennyire félre? Elképzelhető, hogy a fiú hajlamos volt a depresszióra. Sokat játszott légpuskával, és néhány népszerű, erőszakos számítógépes játékkal is. Erről azonban többeknek az volt a véleménye, hogy fiatalok ezrei teszik ugyanezt. Az a kérdés is felmerült, hogy véletlenszerűen lőtt-e le embereket, vagy kiválasztotta az áldozatait. Sok találgatás volt arról is, hogy miért ölt meg nyolc lányt és csak egy fiút. De senki sem tudott logikus magyarázattal szolgálni.

Az azonnali reakciók

„Amikor a fiunk felhívott, és elmondta, hogy lövöldözés volt az iskolában, először nem akartam elhinni – idézi fel Heike azt a napot. – De amikor hallottam a sok rendőrautót meg mentőt, pánikba estem.” A rendőrség azonnal a helyszínre sietett, aminek valószínűleg szerepe volt abban, hogy az ámokfutó nem végzett még több emberrel az iskolában. Miután az iskolát kiürítették, mentőorvosok, pszichiátriai tanácsadók és lelkészek foglalkoztak a tanulókkal. Nem hagyták magukra a fiatalokat még akkor sem, amikor már a kimerülés határán voltak.

A riporterek azon nyomban elözönlötték az iskolát, és megpróbáltak interjút készíteni a diákokkal, akik közül sokan még sokkos állapotban voltak. Az egyik tanuló 28 televíziós kocsit számolt össze az iskola előtt; 26 tévécsatornától jöttek. Dúlt a harc a média képviselői közt, és olyan híreket is leadtak, melyek tényszerűsége nem volt megerősítve. Egy riporter még aznap elment az egyik meggyilkolt lány családjához, hogy fényképeket kérjen tőlük, mások pedig pénzt ajánlottak a tanulóknak cserébe azért, hogy lefényképezhessék őket. Úgy tűnik, a felfordulásban néhány riporternek nem sikerült megtalálnia az egyensúlyt aközött, hogy elsőként jusson hírértékű információhoz, és aközött, hogy tapintatosan és tisztelettel bánjon az érintettekkel.

Ahogyan az ilyenkor lenni szokott, az emberek a vallástól vártak vigasztalást és magyarázatot a történtekre. A mészárlás napján rendeztek egy ökumenikus istentiszteletet. Sokan értékelték ezt a fajta támogatást. De akik vigaszt szerettek volna kapni Isten Szavából, vagy válaszokat  a bennük kavargó kérdésekre, sajnos csalódtak. Egy család elment a fiuk osztálytársának a temetésére. Az anya ezt mondta a temetésről: „A püspök Jób szenvedéseiről beszélt. Arra vártam, hogy majd elmagyarázza, mi a tanulság, vagy hogy valamiféle vigaszt nyújt. De semmi. Egy szó nem hangzott el arról, hogy miért szenvedett Jób, vagy hogy hogyan végződött az esete.”

Egy férfit nagyon felbosszantottak az üres szavak, melyeket hallott. Mintegy 30 évvel ezelőtt már tanulmányozta a Bibliát Jehova Tanúival, de abbahagyta. Most újból elkezdett járni az összejöveteleikre.

Valisa egy 14 éves lány, aki rendszeresen tanulmányozza a Bibliát a Tanúkkal. Ő is az egyik közeli osztályteremben volt, amikor kitört a lövöldözés. Amint meghallotta a lövéseket, elkezdett imádkozni Jehovához. Később, amikor megkérdezték tőle, hogy hogy érzi magát, azt válaszolta, hogy a történtek alátámasztották mindazt, amit a Bibliából tanult ezekről a válságos utolsó napokról (2Timóteusz 3:1–5). Két Tanú igyekezett felkeresni a szomszédait, hogy megosszon velük néhány vigasztaló gondolatot. Egy idős hölgy megszólította őket, és ezt mondta nekik: „Másoknak is azt kellene csinálniuk, amit maguk csinálnak.” Akármennyire döbbenetes és fájdalmas volt is, ami történt, néhányakat arra indított, hogy meghallgassák, milyen vigaszt és reménységet nyújt Isten Szava.

Az utóhatások

Természetesen a legőszintébb vigasztaló szavak sem tudják eltörölni a döbbenetet és a fájdalmat, melyet azok éreznek, akiket közvetlenül érintett a tragédia. Nincsenek szavak, amelyek teljesen megszüntetnék azoknak a szülőknek a fájdalmát, akik elvesztették a gyermeküket, vagy annak a rendőrnek a gyötrelmét, aki a helyszínre érkezve megtudta, hogy a felesége is az áldozatok között van.

Az életben maradt diákokat a családjukkal együtt nagy trauma érte. Mindenkire másként hatott a tragédia. Amikor az ámokfutó tüzet nyitott, Vassilios kiugrott az egyik vészkijáraton. „Úgy ugrottam ki az ablakon, hogy közben imádkoztam Jehovához – meséli. – Azt hittem, hogy meg fogok halni. Biztos voltam benne, hogy az utolsó imámat mondom.” A lövöldözést követő hetekben rémálmai voltak, és senkivel sem akart beszélgetni. A legjobban az kavarta fel, hogy üzletet csináltak a mészárlásból, és hogy azok, akiknek hírekre fájt a foguk, megfeledkeztek a tapintatról. De idővel el tudta fogadni a dolgokat olyannak, amilyenek.

Jonas ugyanabban az osztályteremben volt, mint Vassilios, és szemtanúja volt annak, hogy öt osztálytársát megölik. Mit érzett? „Rögtön a lövöldözés után nem okozott gondot elmondani, hogy mi történt – mondta. – Olyan volt, mintha egy szörnyű filmet néztem volna. De most, most már nehéz beszélnem arról, hogy hogy érzem magam. Hol így, hol úgy. Néha nem akarok beszélni a történtekről, máskor meg nagyon sokat beszélek róla.” Neki is rémálmai és alvásproblémái vannak.

Néhány nap elteltével a diákok visszakapták a személyes holmijaikat, amelyeket a termekben hagytak. A szakemberek felhívták a figyelmet arra, hogy ha a diákok meglátják ezeket, visszajöhetnek a tragédia emlékei. Jonas először hozzá sem akart érni a dzsekijéhez, az iskolatáskájához és a bukósisakjához. Minden alkalommal, amikor meglátott valakit, aki úgy nézett ki, mint az  ámokfutó, vagy olyan hátizsákja volt, mint neki, pánikba esett. Még az is megviselte az idegeit, amikor egyszer a szülei filmet néztek, és eldördült benne egy lövés. A pszichiátriai tanácsadók igyekeztek segíteni a traumával küszködőknek, hogy ne mindenről a tragédia jusson az eszükbe.

Jonas édesapja, Jürgen azon a klinikán dolgozik, ahol az egyik alkalmazottat lelőtték. Elmondta, hogy sok szülőt és sok kollégáját nem hagyták nyugodni a miértek. Gyötörte őket a gondolat, hogy „mi lett volna, ha . . . ?”. A klinika egyik alkalmazottja például látta az ámokfutót egy erkélyről. Belegondolt abba, hogy akár őt is lelőhette volna, és ez annyira felzaklatta, hogy pszichiátriai kezelésre szorult.

Mi segít néhányaknak?

Mi segíthet feldolgozni ezt a borzalmas eseményt? Jürgen ezt mondja: „Vannak nehéz napjaink, de az segít, ha mások társaságában vagyunk. Jólesik az a tudat, hogy mások törődnek veled, és nem vagy egyedül.”

Jonas is hálás azért, hogy mások gondolnak rá. „Sok mindenkitől kapok egy lapot vagy egy üzenetet – mondja. – Van, aki bibliaverseket is küld, ami szerintem nagyon kedves dolog; mindegyiket elolvasom.” Mi segít még Jonasnak? „Ha éjjel felriadok, és úgy érzem, nem bírom tovább, imádkozok. Néha zenét hallgatok, vagy az Ébredjetek!-et * felvételről.” Hozzáteszi, hogy a Biblia elmondja, miért történhetett ez meg: azért, mert Sátán a világ ura, és a végidőben élünk. Az édesapja azt mondja, hogy ennek tudatában könnyebb megbirkózniuk az érzéseikkel.

Hamarosan senki sem fog többé szenvedni

Az emberek napokon belül tömegével hozták a gyertyákat, virágokat és leveleket az iskola elé. Kerstin felfigyelt rá, hogy többen azt kérdezték a levelükben, hogy miért történt ez meg, és miért engedte meg Isten. Úgy érezte, hogy ezek a kérdések választ érdemelnek, ezért ő és két másik Tanú írtak egy levelet, és odarakták a többi közé.

A hivatalos megemlékezésen az egyik televíziós csatorna megmutatta Kerstin levelét, és idézte az első néhány sort: „Miért? Néhány napja egyre többen és többen teszik fel ezt a kérdést. Főleg azt nem értik az emberek, hogy hol volt Isten, és miért engedte meg mindezt.” Sajnos csak ennyit idéztek a levélből.

Miért sajnos? Azért, mert a levél elmagyarázta, hogy honnan ered a szenvedés, és az a gondolat is bele volt foglalva, hogy Isten „jóvá fog tenni minden szenvedést, amit az emberek okoznak”. Majd így folytatódott: „A Biblia utolsó könyvében Isten azt ígéri, hogy le fog törölni minden könnyet az emberek szeméről, és nem lesz többé halál, sem kesergés, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé. A korábbi dolgok elmúltak.” Jehova Isten még a halottakat is vissza fogja hozni. Királyságának az uralma alatt, amire már nem kell sokat várni, nem lesznek többé tragikus események, mészárlások, sem szenvedés. Isten ígéretet tett rá. Kijelentette: „Íme! Mindent újjáteszek!” (Jelenések 21:4, 5).

[Lábjegyzet]

[Kép a 12. oldalon]

Az egyik lapon, amit Jonas kapott, ez áll: „Sokat gondolunk rád”

[Kép forrásának jelzése a 9. oldalon]

Focus Agency/​WPN

[Kép forrásának jelzése a 9. oldalon]

© imagebroker/​Alamy

[Kép forrásának jelzése a 10. oldalon]

Fotó: picture alliance

[Kép forrásának jelzése a 11. oldalon]

Fotó: picture alliance