Élettörténet

Elégedett vagyok az életemmel szívfájdalmaim ellenére

AUDREY HYDE ELMONDÁSA ALAPJÁN

Visszatekintve több mint 63 évi teljes idejű szolgálatomra (ebből 59-et töltöttem Jehova Tanúi főhivatalában), elmondhatom, hogy igazán elégedett vagyok az életemmel. Igaz, kétségbeejtő volt látni, amint első férjemmel lassan végez a rák, s amint a második férjem az Alzheimer-kór rémisztő tünetei miatt szenved. De hadd mondjam el nektek, mi segített megőriznem az örömömet ilyen szerencsétlenségek közepette is.

EGY farmon nőttem fel Haxtun városkájához közel, Colorado északkeleti prérijén, nem messze a nebraskai határtól. Orille és Nina Mock hat gyermeke közül az ötödik voltam. Russell, Wayne, Clara és Ardis 1913 és 1920 között születtek, majd én következtem egy évvel később, utánam pedig Curtis született 1925-ben.

Édesanyám 1913-ban Bibliakutató lett, ahogyan Jehova Tanúit akkoriban hívták. Idővel a családban mindannyian azok lettünk.

Egészséges élet a prérin

Édesapám haladó gondolkodású ember volt. A farmon az összes épületben volt elektromos világítás, pedig az akkoriban ritkaságszámba ment. A farmon élők munkájának hagyományos előnyeit is élvezhettük: saját csirkéink tojásait ettük, valamint teheneket tartottunk, így volt tejünk, tejszínünk és vajunk. A föld megművelését lovakkal végeztük, és termesztettünk epret, burgonyát, búzát meg kukoricát.

 Édesapám úgy gondolta, hogy nekünk, gyerekeknek, mindannyiunknak meg kell tanulnunk keményen dolgozni. Még mielőtt iskoláskorú lettem volna, megtanítottak a mezőn dolgozni. Jól emlékszem a forró nyári napokra, amint a kertünkben lévő hosszú sorokat kapáltuk. Úgy éreztem, sohasem érek a végére. Csak úgy csorgott testemen a veríték, megcsíptek a méhek. Volt, hogy önsajnálatba estem, mert más gyerekeknek nem kellett olyan keményen dolgozniuk, mint nekünk. De ha visszatekintek gyerekkoromra, hálás vagyok, hogy megtanítottak bennünket dolgozni.

Mindegyikünknek megvolt a maga feladata. Mivel Ardis jobban tudott tehenet fejni, mint én, ezért nekem kellett kitakarítanom az állásokat a lóistállóban, én lapátoltam a trágyát. De játszottunk is. Ardisszal softballoztunk egy helyi csapatban. Én voltam az adogató, vagy a harmadik alapponton játszottam, Ardis pedig az elsőn.

Esténként a tiszta égbolt oly gyönyörű volt a préri felett. Az ezernyi csillag Teremtőnkre, Jehova Istenre emlékeztetett. Már gyerekkoromban is a Zsoltárok 147:4 jutott eszembe, amely így szól: „Számba veszi [Jehova] a csillagok seregét, mindnyájukat nevükön szólítja.” Sok ilyen csillagos éjszakán Bíró nevezetű kutyánk az ölembe tette buksiját, és nem tágított mellőlem. Délutánonként sokszor ültem a teraszon, és gyönyörködve néztem, ahogy a szél lengeti a még zöld búzamezőket, s ahogy a hajlongó kalászok ezüstösen csillognak a napfényben.

Édesanyám jó példája

Édesanyám igazán odaadó feleség volt. Mindig is édesapám volt a ház ura, és édesanyám megtanította nekünk, hogy tiszteljük őt. 1939-ben édesapám is Jehova Tanúja lett. Tudtuk mi jól, attól még, hogy keményen munkára fog, s nem ajnároz minket, ő szeret bennünket. Télen sokszor befogott két lovat egy szán elé, és elvitt minket szánkázni. Mennyire élveztük a szikrázó havat!

De édesanyám volt az, aki Isten szeretetére és a Biblia tiszteletére nevelt bennünket. Megtanultuk, hogy Isten neve Jehova, és hogy ő az élet Forrása (Zsoltárok 36:9; 83:18). Azt is megtanultuk, hogy irányelvekkel látott el minket, de nem azért, hogy megfosszon bennünket az örömtől, hanem hogy a javunkra fordítsuk azokat (Ézsaiás 48:17). Édesanyám minduntalan emlékeztetett minket arra, hogy van egy különleges munkánk. Megtanultuk, hogy Jézus ezt mondta követőinek: „a királyságnak ezt a jó hírét prédikálni fogják az egész lakott földön tanúságul minden nemzetnek, és akkor jön el a vég” (Máté 24:14).

 Gyerekkoromban az volt a szokásom, hogy ha nem volt a házban az édesanyám, amikor hazajöttem az iskolából, rögtön elmentem megkeresni. Egyszer, amikor hat-hét éves lehettem, a csűrben találtam rá. Zuhogni kezdett az eső, mintha dézsából öntötték volna. A szénapadláson voltunk, amikor megkérdeztem, mi van, ha Isten egy újabb Özönvizet hoz el. Megnyugtatott, hogy Isten azt ígérte, nem fogja többé vízözönnel elpusztítani a földet. Arra is emlékszem, milyen sokszor szaladtunk a pincébe, ugyanis gyakran volt tornádó.

Édesanyám már a megszületésem előtt részt vett a prédikálómunkában. Egy csoport jött össze az otthonunkban, akik közül mindenkinek az volt a reménysége, hogy Krisztussal fog élni az égben. Bár nehéz volt édesanyámnak házról házra prédikálnia, de az Isten iránti szeretete győzött a félelme felett. Hűséges maradt 1969. november 24-én, 84 évesen bekövetkezett haláláig. Ezt súgtam a fülébe: „Édesanyám, az égbe fogsz menni, és azokkal leszel, akiket jól ismersz.” Milyen boldog voltam, hogy ekkor édesanyámmal lehettem, és megoszthattam vele meggyőződésemet. Gyöngéden így felelt: „Oly jó vagy hozzám.”

Prédikálni kezdünk

Russell bátyám 1939-ben úttörő lett, ahogyan Jehova Tanúi teljes idejű evangéliumhirdetőit hívják. Oklahomában és Nebraskában végezte az úttörőszolgálatot 1944-ig, amikor meghívták, hogy szolgáljon Brooklynban (New Yorkban), Jehova Tanúi főhivatalában, amit Bételnek neveznek. Én 1941. szeptember 20-án lettem úttörő, és több helyen is szolgáltam, Coloradóban, Kansasban és Nebraskában. Boldog időszak volt ez, de nemcsak azért, mert segíthettem másoknak megismerni Jehovát, hanem azért is, mert megtanultam rá támaszkodni.

Akkortájt, amikor Russell elkezdte az úttörőszolgálatot, Wayne a keleti parton egyetemre járt, miután egy ideig dolgozott, hogy ellássa magát. Később behívták a Bételbe. Egy darabig a Királyság-farmon dolgozott Ithacához közel, New York államban. Itt élelmiszert termeltek a farmon lévő kis családnak, valamint a brooklyni Bételben szolgáló mintegy 200 fős személyzetnek. Wayne Jehova szolgálatában használta fel szakértelmét és tapasztalatát egészen 1988-ban bekövetkezett haláláig.

Nővérem, Ardis, hozzáment James Kernhez, és öt gyermekük született. 1997-ben halt meg. Másik nővérem, Clara mind a mai napig hűséges Jehovához, és a szabadságom alatt gyakran meglátogatom Coloradóban. Öcsénk, Curtis az 1940-es évek közepén jött a brooklyni Bételbe. Különféle élelmiszert és termékeket szállított a Királyság-farmról, meg vissza. Sohasem nősült meg, 1971-ben halt meg.

Vágyam, a Bétel-szolgálat

Bátyáim már korábban a Bételbe mentek, és én is ott szerettem volna szolgálni. Biztos  vagyok benne, hogy nagyszerű példájuknak köszönhetem, hogy behívtak. Ahogy hallgattam édesanyámat, amint Isten szervezetének a történetéről mesélt, és ahogy jómagam is láttam az utolsó napokról szóló bibliai próféciák beteljesedését, megérett bennem a vágy, hogy a Bételben szeretnék szolgálni. Imában fogadalmat tettem Jehovának, ha megengedi, hogy a Bételben szolgáljak, sohasem fogok elmenni onnan, hacsak nem valamilyen keresztényi kötelezettségemnek kell eleget tennem.

1945. június 20-án érkeztem a Bételbe, és a háztartásban kaptam munkát. Tizenhárom szobát kellett takarítanom, 26 ágyat kellett naponta beágyaznom, és a folyosókat, lépcsőket, valamint az ablakokat is nekem kellett tisztítanom. Nagyon nehéz volt a munka. Nap mint nap mondogattam magamnak munka közben: „Igen, fáradt vagy, de legalább a Bételben vagy, Isten házában!”

Bétel-szolgálatom kezdetén egyszer nagyon kellemetlen helyzetbe kerültem. Mivel vidéken nőttem fel, fogalmam sem volt róla, hogy „ételes”-nek azt a kicsi liftet nevezik, amelyik egyik emeletről szállítja az ételt a másikra. Egy nap felhívtak a munkaterületemen, és megkértek: „Küldd le, légy szíves az »ételest«!” Aki felhívott, azon nyomban le is tette a telefont, ezért nem tudtam meg, mire gondol. Eszembe jutott, hogy az emeleten, a munkaterületemen lakik az egyik pincérünk. Bekopogtam hozzá, és ezt mondtam: „Várnak a konyhán.”

Házasságom Nathan Knorr-ral

Az 1920-as évektől kezdődően, ha Bétel-tagok össze szerettek volna házasodni, el kellett hagyniuk a Bételt, és valahol máshol kellett szolgálniuk a Királyság-érdekeket. Ám az 1950-es évek elején néhány házaspárnak megengedték, hogy a házasságkötés után maradjanak, ha már régóta a Bételben szolgáltak. Így amikor Nathan H. Knorr, aki akkoriban az egész világméretű Királyság-munkát felvigyázta, érdeklődést mutatott irántam, azt gondoltam magamban: „Ha valaki maradhat, akkor ő biztosan!”

Nathannak sok felelőssége volt Jehova Tanúi egész világra kiterjedő munkájának a felvigyázásában. Ezért egészen őszinte volt velem, és számtalan okot felsorolt, hogy miket vegyek figyelembe, mielőtt elfogadom az ajánlatát. Azokban a napokban sokat utazott, meglátogatta Jehova Tanúi fiókhivatalait világszerte, és gyakran hetekig távol volt. Elmagyarázta, hogy sokszor hosszú időre távol lennénk egymástól.

Lánykoromban arról álmodtam, hogy majd tavasszal lesz az esküvőm, és a mézesheteket a csendes-óceáni Hawaii-szigeteken töltjük. Nos, 1953. január 31-én, télen házasodtunk  össze, és a „mézeshetek” egy szombat délutánból meg egy vasárnapból álltak, és New Jerseyben töltöttük. Hétfőn újra dolgoztunk. Egy héttel később azért elmentünk egy hétre nászútra.

Dolgos társam

Nathan 18 évesen jött a Bételbe 1923-ban. Olyan régi testvérektől kapott nagyszerű képzést, mint például Joseph F. Rutherford, aki Jehova Tanúi munkáját felvigyázta, valamint a nyomda felvigyázójától, Robert J. Martintól. Amikor Martin testvér 1932 szeptemberében meghalt, Nathan lett a nyomda felvigyázója. A rá következő évben Rutherford testvér magával vitte Nathant, amikor ellátogatott Jehova Tanúi európai fiókhivatalaiba. 1942 januárjában, amikor Rutherford testvér meghalt, Nathant bízták meg azzal a felelősséggel, hogy lássa el Jehova Tanúi egész világra kiterjedő munkájának a felvigyázását.

Nathan igazán haladó gondolkodású ember volt, mindig előre tervezett, a jövőbeli növekedésre. Egyesek ezt helytelennek tartották, mert úgy vélték, hogy ennek a világrendnek a vége nagyon közel van. Egyikük, amikor meglátta Nathan terveit, megkérdezte tőle: „Ez meg mi, Knorr testvér? Hát van neked hited?!” Ő így felelt: „Igen, van, de ha a vég nem jön olyan gyorsan el, mint ahogy számítunk rá, akkor fel vagyunk készülve.”

Volt egy dolog, amiben Nathan nagyon hitt. Szerette volna, ha létrejönne egy misszionáriusképző iskola. Így hát 1943. február 1-jén beindult egy misszionáriusképző iskola a nagy farmon, ahol a bátyám, Wayne is szolgált. Bár az iskola egy körülbelül öt hónapos intenzív bibliatanulmányozási tanfolyamból állt, Nathan gondoskodott arról, hogy a tanulók ki tudjanak egy kicsit kapcsolódni. Az első osztályok idején ő is elment softballozni, de később már nem játszott, mert félt, hogy valamilyen sérülés miatt nem tud jelen lenni a nyári kerületkongresszusokon. Ehelyett inkább döntőbíró volt. A diákoknak nagyon tetszett, amikor a szabályokat nyilvánvalóan megváltoztatta, hogy a külföldi játékosok javára dőljön a meccs.

Utazásaim Nathannal

Végül én is kezdtem külföldre utazni Nathannal. Nagyon jó volt a tapasztalatcsere a fiókhivatalokban dolgozó önkéntesekkel és a misszionáriusokkal. Első kézből érezhettem szeretetüket, odaadásukat, és megismertem szokásaikat, és azt, hogy milyen körülmények között élnek megbízatási helyükön. Az évek folyamán többször is kaptam leveleket, amelyekben kifejezték, mennyire értékelték ezeket a látogatásokat.

Visszatekintve utazásainkra, sok élményem maradt. Amikor például Lengyelországba látogattunk, két testvérnő sugdolózott a jelenlétemben. Megkérdeztem tőlük: „Miért sugdolóztok?” Elnézést kértek, és elmagyarázták, hogy hozzászoktak, hogy sugdosva beszéljenek, mert Lengyelországban Jehova Tanúi munkájának a betiltása idején lehallgatókat helyeztek el az otthonukban.

A betiltás idején Lengyelországban szolgáló sok testvér között volt Adach testvérnő is. Göndör haja volt frufruval. Egyszer félrehúzta frufruját, és megmutatta, milyen mély sebhelyet takar, amely úgy került oda, hogy egy üldözője ütlegelte. Döbbenten néztem, saját szememmel láttam a kegyetlen bánásmódnak a következményeit, amit testvéreinknek és testvérnőinknek el kellett viselniük.

A Bétel után Hawaii a kedvenc helyem. Jól emlékszem a Hilo városában, 1957-ben tartott kongresszusra. Nagy esemény volt ez, és többen voltak jelen, mint a helyi Tanúk összlétszáma. A polgármester még a város jelképes kulcsát is átadta Nathannak.  Sokan üdvözöltek bennünket, virágfüzéreket tettek a nyakunkba.

Egy másik rendkívüli kongresszust Nürnbergben, Németországban éltem át 1955-ben, ott, ahol egykor Hitler tömeggyűléseket tartott. Közismert Hitlernek az az esküje, hogy ki fogja irtani Jehova népét Németországból, ekkor azonban a stadion Jehova Tanúival telt meg! Nem tudtam visszatartani könnyeimet. Az emelvény hatalmas volt, és a háttérben 144 impozáns oszlop állt. A színpadon voltam, és ráláttam a több mint 107 000 fős óriási közönségre. A hátulja olyan messze volt, hogy alig láttam az utolsó sort.

Érzékelhettük a német testvérek feddhetetlenségét, és azt, hogy micsoda erőt kaptak Jehovától, amikor a náci uralom idején üldözték őket. Ez megerősítette a mi elhatározásunkat is, hogy lojálisak maradjunk, és megőrizzük Jehova iránti feddhetetlenségünket. Nathan tartotta a záróelőadást, és a végén, amikor elköszönt, kezével integetett a közönségnek. Ők azonnal visszaintegettek zsebkendőikkel. Mintha csak egy gyönyörű virágos mező lett volna.

Feledhetetlen élmény volt az 1974. decemberi portugáliai utunk is. Jelen lehettünk a Tanúk első, lisszaboni összejövetelén, miután törvényesítették tanúskodómunkánkat, mely 50 évig be volt tiltva! Bár mindössze 14 000 Királyság-hírnök volt akkoriban az országban, több mint 46 000-en voltak jelen a két összejövetelen. Könnyek szöktek a szemembe, amikor a testvérek ezt mondták: „Nem kell már többé bujdosnunk. Szabadok vagyunk.”

Azoktól a napoktól fogva, hogy Nathannal utaztunk, mind a mai napig élvezem a kötetlen formájú tanúskodást a repülőgépeken, az éttermekben, és az utcai tanúskodást is. Mindig van nálam irodalom, hogy fel legyek készülve rá. Egyszer, amikor épp egy késésben lévő repülőgépre várakoztunk, egy nő megkérdezte tőlem, hogy hol dolgozom. Ez egy nagyon jó beszélgetéshez vezetett vele, és a körülöttünk levőkkel, akik figyeltek. A Bétel-szolgálat és a prédikálótevékenység lefoglal, és boldoggá tesz.

Betegség és buzdító búcsúszavak

Nathan 1976-ban rákos beteg lett, és a Bételből néhány testvérrel ápoltuk őt. Gyengülő egészségi állapota ellenére gyakran hívtunk a szobánkba testvéreket, akik a fiókhivatalokból a világ minden részéről épp ott voltak Brooklynban egy képzésen. Jól emlékszem Don és Earlene Steele, Lloyd és Melba Barry, Douglas és Mary Guest, Martin és Gertrud Pötzinger, Pryce Hughes és még sok más testvér látogatására. Sokszor olyan tapasztalatokat osztottak meg velünk, amelyek az ő országukban történtek meg. Rám különösen azok a tapasztalatok voltak nagy hatással, amelyekben azt mondták el, milyen állhatatosak a testvéreink a betiltás alatt.

Amikor Nathan már látta, hogy közeledik a halála, ellátott néhány jó tanáccsal, amelyek segítségével el tudom majd viselni az özvegységet. Ezt mondta: „Boldog házasságban éltünk. Sok ember ezt sohasem éli át.” Boldog házasságunk egyebek között Nathan figyelmességének volt köszönhető. Amikor például az utazásaink során számos testvérrel találkoztunk, ezt mondta nekem: „Audrey, ha néha nem mutatom be őket neked, az csak azért van, mert elfelejtettem a nevüket.” Olyan hálás voltam, hogy ezt már előre elmondta nekem.

Nathan emlékeztetett: „A halál után már biztos a reményünk, és nem kell többé szenvednünk.” Majd így buzdított: „Előretekints, mert ott van a jutalmad. Ne élj a múltnak, bár igaz, az emlékek veled maradnak. Az idő majd segít begyógyítani a sebeket. Ne légy keserű, és ne ess önsajnálatba. Légy boldog, hogy ilyen örömökben és áldásokban volt részed. Idővel majd rájössz, hogy az emlékek örömet szereznek. Az emlékek Istentől kapott ajándékok.” Majd még hozzátette: „Maradj elfoglalt, és próbálj meg másokért élni. Ez majd örömet  ad az életben.” Nathannak végül 1977. június 8-án véget ért földi pályafutása.

Házasságom Glenn Hyde-dal

Nathan azt mondta, hogy vagy a múlt emlékeiben élek, vagy új életet kezdek. Ezért 1978-ban, miután átirányítottak az Őrtorony-farmra Wallkillba, férjhez mentem Glenn Hyde-hoz, egy igazán jóképű, csendes, gyöngéd férfihoz. Mielőtt Tanú lett, a haditengerészetnél dolgozott, amikor az Amerikai Egyesült Államok hadban állt Japánnal.

Glenn egy torpedóvető cirkálón szolgált, a gépházba osztották be. A motorzaj miatt károsodott a hallása. A háború után tűzoltó lett. Évekig rémálmai voltak a háborús élményei miatt. A Biblia igazságát a titkárnőjétől ismerte meg, aki kötetlen formában tanúskodott neki.

Majd 1968-ban behívták Glennt a Bételbe, hogy tűzoltóként szolgáljon Brooklynban. Amikor az Őrtorony-farm tűzoltó fecskendőt kapott, 1975-ben Glennt oda irányították. Időközben úrrá lett rajta az Alzheimer-kór. Tízévi házasság után Glenn meghalt.

Hogyan birkóztam meg ezzel? A Nathan halála előtt kapott bölcs útravaló ismét a segítségemre volt. Újra meg újra elolvastam, amit az özvegyi sorssal való megbirkózásról írt. Mind a mai napig megosztom ezt olyanokkal, akik elveszítették párjukat, és Nathan tanácsa őket is megvigasztalja. Igen, jó, ha előretekintünk, ahogy ő buzdított.

Testvériség — becses kincs

A Bétel-családban élő drága barátaim különösen hozzájárultak a boldogságomhoz, és ahhoz, hogy elégedett legyek az életemmel. Főképpen Esther Lopez, aki 1944-ben végezte el az Őrtorony Gileád Bibliaiskola harmadik osztályát. 1950 februárjában tért vissza Brooklynba, hogy a spanyol nyelvű bibliai irodalmunkat fordítsa. Ha Nathan távol volt, sokszor élveztem Esther társaságát. Ő is az Őrtorony-farmon van. Most már a kilencvenes évei közepén jár, és rosszabbodó egészsége miatt a gyengélkedőnkben gondoskodnak róla.

Közvetlen családtagjaim közül már csak Russell és Clara él. Russell már több mint 90 éves, és még mindig a brooklyni Bételben szolgál hűségesen. Az elsők között volt, akiknek megengedték, hogy az esküvőjük után a Bételben maradhassanak. 1952-ben feleségül vett egy másik Bétel-szolgát, Jean Larsont. Jean testvére, Max 1939-ben jött a Bételbe, és 1942-ben ő lett a nyomda felvigyázója Nathan után. Max azóta is sok felelősséget lát el a Bételben, egyebek között drága feleségének, Helennek az ápolásában is segít, aki szklerózis multiplexben szenved.

A Jehova teljes idejű szolgálatában eltöltött több mint 63 évre visszatekintve elmondhatom, hogy igazán elégedett vagyok az életemmel. A Bétel az otthonommá vált, és továbbra is szívbéli örömmel szolgálok itt. Hálás lehetek a szüleimnek, akik megtanítottak dolgozni, és elültették bennünk a vágyat, hogy Jehovát akarjuk szolgálni. De ami igazán nagy megelégedést ad, az csodálatos testvériségünk, és az a remény, hogy testvéreinkkel és testvérnőinkkel egy paradicsomi földön élhetünk majd, egy örökkévalóságon át szolgálva nagy Teremtőnket, az egyedül igaz Istent, Jehovát.

[Kép a 24. oldalon]

Szüleim az esküvőjük napján (1912 júniusa)

[Kép a 24. oldalon]

Balról jobbra: Russell, Wayne, Clara, Ardis, én és Curtis (1927)

[Kép a 25. oldalon]

Frances és Barbara McNaught között, úttörőként (1944)

[Kép a 25. oldalon]

A Bételben 1951-ben. Balról jobbra: Én, Esther Lopez és a sógornőm, Jean

[Kép a 26. oldalon]

Nathannal és a szüleivel

[Kép a 26. oldalon]

Nathannal (1955)

[Kép a 27. oldalon]

Nathannal Hawaiin

[Kép a 29. oldalon]

Második férjemmel, Glenn-nel