Élettörténet

Az erő és az öröm forrása számunkra, ha előretörünk Jehova útján

LUIGGI D. VALENTINO ELMONDÁSA ALAPJÁN

„Ez az út, ezen járjatok” — szól Jehova figyelmeztetése (Ézsaiás 30:21). Azóta, hogy 60 évvel ezelőtt megkeresztelkedtem, ennek a tanácsnak a követése a célkitűzésem. Ezt a célt még gyermekkoromban tűztem ki magam elé szüleim példájának a hatására, akik olasz bevándorlók voltak, és 1921-ben az ohiói Clevelandben (Egyesült Államok) telepedtek le. Ott három gyermeket neveltek fel: fivéremet, Mike-ot, húgomat, Lydiát és engem.

SZÜLEIM megvizsgáltak különböző vallásokat, ám végül csalódottan feladták. Majd 1932-ben egy nap édesapa egy olasz nyelvű rádióműsort hallgatott. Ezt Jehova Tanúi sugározták, és édesapának tetszett, amit hallott. Levelet írt, hogy többet szeretne tudni a hallottakról, és Jehova Tanúi brooklyni (New York) főhivatalából egy olasz Tanú felkeresett bennünket. Egy hajnalig tartó, élénk beszélgetés után a szüleim meg voltak győződve arról, hogy megtalálták az igaz vallást.

Édesapa és édesanya kezdtek eljárni a keresztény összejövetelekre, és szívesen adtak szállást otthonukban az utazófelvigyázóknak. Én még csak kisfiú voltam, de ezek a férfiak megengedték, hogy elkísérjem őket a prédikálómunkába, és ekkor kezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy teljes időben szolgáljam Jehovát. Egyszer  például Carey W. Barber is ellátogatott hozzánk, aki most Jehova Tanúi Vezető Testületének egyik tagja. Nem sokkal ezután, 1941 februárjában, 14 éves koromban megkeresztelkedtem, és 1944-ben elkezdtem az úttörőszolgálatot Clevelandben. Mike és Lydia szintén a bibliai igazság útjára léptek. Mike a haláláig szolgálta Jehovát, Lydia pedig 28 éven keresztül a férje, Harold Weidner mellett volt az utazószolgálatban. Most különleges teljes idejű szolgákként tevékenykednek.

A börtön megszilárdítja azt az elhatározásomat, hogy előretörök

1945 elején az ohiói Chillicothe Szövetségi Börtönbe kerültem, mert a Biblia által kiiskolázott lelkiismeretem arra indított, hogy az Ézsaiás 2:4-ben feljegyzettek szerint cselekedjek, ahol arról olvashatunk, hogy az emberek a fegyverekből kapákat fognak csinálni. Volt olyan idő, amikor a börtönhatóságok a Tanú-foglyoknak csak korlátozott mennyiségű, Jehova Tanúi által kiadott bibliai irodalmat engedélyeztek behozni. Egy közeli gyülekezetben szolgáló Tanúk azonban segítettek nekik. Időnként a börtön közelében lévő mezőn hagytak néhány kiadványt. Másnap reggel, amikor a foglyok dolgozni mentek, megkeresték ezeket a kiadványokat, majd valahogy bevitték őket a börtönbe. Mire én börtönbe kerültem, már több irodalmat engedélyeztek nekünk. De még így is igazán megtanultam értékelni a Jehovától származó szellemi táplálékot — ez a lecke mindig az eszembe jut, valahányszor megkapom Az Őrtorony vagy Ébredjetek! folyóirat új számát.

Bár megengedték, hogy gyülekezeti összejöveteleket tartsunk a börtönben, a nem Tanú személyeknek nem engedték, hogy jelen legyenek ezeken. Ám voltak olyan börtöntisztviselők és elítéltek, akik titokban eljöttek ezekre az összejövetelekre, és néhányuk elfogadta az igazságot (Cselekedetek 16:30–34). A. H. Macmillan testvér látogatásai a vigasz rendkívüli forrásainak bizonyultak. Ő mindig arról biztosított bennünket, hogy a börtönben töltött idő nem hiábavaló, hiszen ez kiképez bennünket a jövőbeli megbízatásainkra. Ez a kedves, idős testvér a szívemre hatott, és megszilárdított abban az elhatározásomban, hogy Jehova útján járjak.

Társra találok

A II. világháború véget ért, a börtön ajtajai kinyíltak, és én újból úttörőszolgálatot végeztem, vagyis a teljes idejű szolgálatban tevékenykedtem. Ám 1947-ben meghalt az édesapám. Hogy fenn tudjam tartani a családomat, világi munkát vállaltam, és gyógymasszőri képesítést szereztem — ez a szakképzettségem hasznosnak bizonyult egy nehéz időszakban, amelyen mintegy 30 évvel később a feleségemmel együtt keresztülmentünk. De nem akarok előresietni a történetben. Először hadd meséljek a feleségemről.

1949-ben az egyik délután a Királyság-teremben voltam, amikor csengett a telefon. Felvettem, és egy kedves hang ezt mondta: „Christine Genchurnak hívnak. Jehova Tanúja vagyok. Azért költöztem Clevelandbe, hogy munkát keressek, és szeretném felvenni a kapcsolatot az egyik gyülekezettel.” A Királyság-termünk messze volt attól a területtől, ahol ő lakott, de mivel tetszett a hangja, elmondtam neki a mi termünkhöz vezető útvonalat, és buzdítottam, hogy jöjjön el vasárnap — azon a napon én tartottam a nyilvános előadást. Vasárnap én voltam az első a Királyság-teremben, de egyetlen ismeretlen testvérnő sem jelent meg. Egész előadás alatt a bejárat felé pillantgattam, de senki sem jött be. Másnap felhívtam ezt a testvérnőt, mire ő elmondta, hogy még nem sikerült kiismernie a busszal való közlekedést. Felajánlottam neki, hogy találkozok vele, és segítek neki ebben.

Megtudtam, hogy a szülei Csehszlovákiából vándoroltak be, és azután vették fel a kapcsolatot a Bibliakutatókkal, hogy elolvasták a Hol vannak a halottak? című füzetet. A szülei 1935-ben keresztelkedtek meg. Christine édesapja 1938-ban Jehova Tanúi clymeri (Pennsylvania, Egyesült Államok) gyülekezetének lett a csoportszolgája (most elnöklőfelvigyázónak hívják ezeket a testvéreket), majd Christine 1947-ben, 16 éves korában megkeresztelkedett. Nem kellett sok idő, hogy beleszeressek ebbe a gyönyörű, szellemi gondolkodású testvérnőbe. 1950. június 24-én házasodtunk össze, és azóta Christine hűséges társam, mindig hajlandó első helyre tenni Isten Királyságának az érdekeit. Hálás vagyok Jehovának, hogy ez a derék társ beleegyezett, hogy velem élje le az életét (Példabeszédek 31:10).

 Nagy meglepetés

1951. november 1-jén kezdtük el mindketten az úttörőszolgálatot. Két évvel később az egyik toledói (Ohio) kongresszuson Hugo Riemer és Albert Schroeder testvér egy csoport úttörőhöz beszélt, akik érdeklődtek a misszionáriusi szolgálat iránt. Mi is köztük voltunk. Buzdítottak minket, hogy folytassuk az úttörőszolgálatot Clevelandben, ám a rá következő hónapban nagy meglepetés ért bennünket: meghívást kaptunk az Őrtorony Gileád Bibliaiskola 23. osztályába, mely 1954 februárjában kezdődött!

Miközben autóval mentünk a Gileád Iskolába, mely akkoriban South Lansingben (New York) volt, Christine olyan nyugtalan volt, hogy folyton ezt mondta nekem:

— Lassíts egy kicsit!

Mire én ezt feleltem:

— Christine, ha még ennél is lassabban megyünk, akkor már szinte le is parkolunk.

Az iskolába érkezve azonban hamarosan nyugodtabbak lettünk. Nathan Knorr testvér köszöntötte a tanulók csoportját, és körbevezetett minket a területen. Azt is elmagyarázta, hogyan tudunk takarékoskodni a vízzel és az elektromos árammal, hangsúlyozva ezzel, hogy a takarékosság erény, mellyel kimutatjuk, hogy törődünk a Királyság-érdekekkel. Ezt a tanácsot jól az elménkbe véstük, és még mindig eszerint élünk.

Rióba repülünk

Nem sokkal később, 1954. december 10-én végeztünk az iskolán, és a zimankós New Yorkban felszálltunk egy repülőre. Izgatottak voltunk, hogy délre fogunk repülni, az új megbízatási helyünkre, a napos Rio de Janeiróba. Misszionáriustársaink, Peter és Billie Carrbello is velünk utaztak. Úgy volt, hogy a repülőút 24 órás lesz, mert közben megállunk Puerto Ricón, Venezuelában és Brazília északi részén, Belémben. De a motor meghibásodása miatt csak 36 óra múlva pillantottuk meg Rio de Janeirót. Micsoda látvány volt! A város fényei úgy ragyogtak, mint tüzes gyémántok egy fekete bársonyszőnyegen, a Guanabara-öböl vizén pedig a hold ezüstös fénye táncolt.

A Bétel-család több tagja várt minket a repülőtéren. Meleg fogadtatásban részesültünk, majd elvittek bennünket a fiókhivatalba, és körülbelül hajnali három órakor beestünk az ágyba. Néhány órával később az ébresztő bim-bamja emlékeztetett minket arra, hogy első napunk mint misszionáriusoké megkezdődött.

Az első lecke

Hamarosan megtanultunk egy fontos leckét. Egyik este egy Tanú-családnál voltunk. Amikor vissza akartunk sétálni a fiókhivatalba, a házigazdánk így tiltakozott:

— Nem mehettek el, hiszen esik az eső —, és megpróbált rávenni minket arra, hogy aludjunk nála.

— Ugyan, ott is szokott esni az eső, ahonnan jöttünk — mondtam, és nevetve legyintettem egyet. Majd elmentünk.

Mivel Riót hegyek veszik körül, az esővíz gyorsan összegyűlik, lezúdul a városra, és gyakran árvizeket okoz. Kis idő múltán térdig érő vízben gázoltunk. A fiókhivatal közelében az utcák tomboló folyókká változtak, és a víz mellig ért. Teljesen eláztunk, mire végre a Bételbe értünk. Másnap Christine rosszul érezte magát — hastífuszt kapott, s emiatt hosszú ideig gyengélkedett. Mondanom sem kell, hogy mint új misszionáriusoknak, meg kellett volna fogadnunk a tapasztalt, helybeli Tanúk tanácsát.

Misszionáriusi és utazómunkánk kezdete

Ez után a nem éppen kellemes eset után buzgón kezdtünk neki a szántóföldi szolgálatnak. Akikkel csak találkoztunk, felolvastunk nekik egy bevezetőt portugálul, és úgy tűnt, hogy a nyelvtanulásban egyforma tempóban haladunk előre. Az egyik házigazda ezt mondta Christine-nek: „Magát  megértem, de őt nem” — mutatott rám. Egy másik házigazda pedig ezt mondta nekem: „Önt megértem, de a hölgyet nem.” Még így is felvillanyozott bennünket, hogy azokban az első hetekben több mint 100 megrendelést szereztünk Az Őrtorony folyóiratra. Sőt, bibliatanulmányozóink közül többen megkeresztelkedtek Brazíliában töltött első évünk alatt, s így belekóstolhattunk, milyen gyümölcsözőnek is fog majd bizonyulni a misszionáriusi megbízatásunk.

Az 1950-es évek közepén, mivel nem volt elég képesített testvér Brazíliában, sok gyülekezetet nem látogattak meg rendszeresen a körzetfelvigyázók. Így, bár még csak tanultam a nyelvet, és még egyetlen nyilvános előadást sem tartottam portugálul, 1956-ban kineveztek körzetmunkára São Paulo államba.

Mivel az első gyülekezetben, amelyet meglátogattunk, már két éve nem járt körzetfelvigyázó, mindenki nagy várakozással tekintett a nyilvános előadás elé. Az előadásra való felkészülésemkor Az Őrtorony portugál nyelvű számaiból kivágtam bekezdéseket, és ezeket papírlapokra ragasztottam. Azon a vasárnapon a Királyság-terem zsúfolásig megtelt. Még az emelvényen is ültek emberek, és mindenki a nagy eseményt várta. Megkezdődött az előadás, jobban mondva a felolvasás. Néha-néha felpillantottam, és meglepetésemre senki sem mozgolódott, még a gyermekek sem. Mindannyian tágra nyílt szemekkel meredtek rám. Ezt gondoltam: „Nahát, Valentino, milyen jól megy már neked a portugál nyelv! Ezek az emberek figyelnek.” Évekkel később, amikor újra ebbe a gyülekezetbe látogattam, egy testvér, aki jelen volt az első látogatásomkor is, ezt mondta: „Emlékszel még arra a nyilvános előadásodra? Egy szót sem értettünk belőle.” Bevallottam, hogy én sem értettem sokat az előadásból.

A körzetmunka első évében gyakran elolvastam a Zakariás 4:6-ot. Azok a szavak, hogy ’nem hatalommal, hanem az én lelkemmel’, arra emlékeztettek engem, hogy csakis Jehova szellemével halad előre a Királyság-munka. És ez a nyilvánvaló korlátaink ellenére is előrehaladt!

Nehézségek és áldások az úton

A körzetmunka azt jelentette, hogy egy írógéppel, több karton irodalommal, bőröndökkel és aktatáskákkal megpakolva keresztül-kasul bejártuk az országot. Christine bölcsen megszámozta a poggyászainkat, nehogy elkerülje valamelyik a figyelmünket, míg egyik busztól a másikig sietünk. Nem volt szokatlan, hogy 15 órát zötykölődtünk a buszon földutakon, hogy elérjük a következő célállomásunkat. Időnként idegőrlő volt ez az utazás, különösen akkor, amikor két egymással szembejövő busz összetalálkozott egy rozoga hídon, és oly közel haladt el egymás mellett, hogy még egy selyempapír is alig fért volna el közöttük. Vonattal, hajóval és lóháton egyaránt utaztunk.

1961-ben kezdtük el a kerületmunkát — ekkor már nem egyik gyülekezetből a másikba mentünk, hanem egyik kerületből a másikba. Hetente több este is bemutattunk olyan filmeket, amelyeket Jehova szervezete készített — a bemutatók mindig különböző helyszíneken voltak. Gyakran gyorsan kellett cselekednünk, hogy túljárjunk a helyi papság eszén, mely megpróbálta megakadályozni ezeket a bemutatókat. Az egyik városkában a pap fenyegetésekkel kényszerítette az egyik terem tulajdonosát, hogy bontsa fel a velünk kötött szerződést. Napokig keresgéltünk, míg találtunk egy másik helyet, ám ezt nem mondtuk senkinek, hanem továbbra is az eredeti helyszínre hívtuk az embereket. A program megkezdése előtt Christine elment ebbe a terembe, és a vendégeknek halkan azt mondta, hogy aki meg akarja nézni a filmet, annak egy másik helyre kell jönnie. Azon az estén 150-en látták azt a filmet, melynek igen találó volt a címe: The New World Society in Action (Az új világ társadalma tevékenység közben).

Jóllehet az elszigetelt területeken végzett utazómunka időnként próbára tett minket, az ott élő alázatos testvérek olyan értékeléssel fogadták látogatásainkat, és olyan vendégszerető módon osztották meg velünk szerény otthonukat, hogy mindig köszönetet mondtunk Jehovának azért, hogy velük lehetünk. Az, hogy a barátaikként segítettünk nekik, szívet melengető áldásokkal járt a számunkra (Példabeszédek 19:17; Aggeus 2:7). Ezért nagyon elszomorodtunk, hogy misszionáriusi szolgálatunk, melyet több mint 21 évig végeztünk Brazíliában, a végéhez ért!

 Egy válságos időszakban Jehova megmutatta nekünk az utat

1975-ben Christine-nek volt egy műtéte. Folytattuk az utazómunkát, de Christine egészsége egyre rosszabb lett. Az tűnt a legjobbnak, ha visszatérünk az Egyesült Államokba, ahol orvosi kezelésben részesülhet. 1976 áprilisában érkeztünk Long Beach-be (Kalifornia), ahol az édesanyámnál laktunk. Miután két évtizeden át külföldön éltünk, nem tudtuk, mitévők legyünk ebben a helyzetben. Kezdtem masszőrként dolgozni, és a jövedelmemből éltünk. Kalifornia államban Christine-t elhelyezték az egyik kórházban, de ott napról napra gyengébbnek érezte magát, mert az orvosok nem akarták vér nélkül kezelni őt. Kétségbeesésünkben Jehova irányításáért könyörögtünk.

Az egyik délután, amikor épp a szántóföldi szolgálatban voltam, észrevettem egy orvosi rendelőt, és hirtelen úgy döntöttem, hogy bemegyek oda. Jóllehet az orvos már épp készült hazamenni, beengedett a rendelőjébe, és két órán keresztül beszélgettünk. Majd ezt mondta: „Értékelem misszionáriusi munkájukat, és díjmentesen, vértranszfúzió alkalmazása nélkül fogom kezelni a feleségét.” Nem akartam hinni a fülemnek.

Ez a kedves orvos, akiről kiderült, hogy elismert specialista, átvitette Christine-t abba a kórházba, ahol ő is dolgozott, és az ő hozzáértő felügyelete mellett a feleségem állapota hamarosan javult. Nagyon hálásak voltunk Jehovának, hogy ebben a nehéz időszakban is megmutatta nekünk az utat!

Új megbízatások

Amint Christine újra erőre kapott, úttörők lettünk, és örömünkre szolgált, hogy Long Beach-ben több személynek is segíthettünk Jehova imádójává válni. 1982-ben megkértek minket, végezzünk körzetmunkát az Egyesült Államokban. Nap mint nap megköszöntük Jehovának, hogy újra az utazómunkában használ fel bennünket; a szolgálatnak abban az ágában, amelyet oly nagyon szerettünk. Kaliforniában, majd Új-Angliában szolgáltunk, ahol a körzetben van néhány portugál gyülekezet is. Később Bermudán is tevékenykedtünk.

Négy felüdítő év után egy másik megbízatást kaptunk. Meghívtak, hogy különleges úttörőkként szolgáljunk ott, ahol szeretnénk. Bár szomorúak voltunk, hogy abba kell hagynunk az utazómunkát, elhatároztuk, hogy mindent beleadunk az új megbízatásunkba, és előre fogunk törni. De hol szolgáljunk? Az utazómunkában észrevettem, hogy Massachusettsben a New Bedford-i portugál gyülekezetnek segítségre van szüksége, így hát elmentünk New Bedfordba.

Megérkezésünkkor a gyülekezet egy óriási vendégséget szervezett a fogadásunkra. Ez azt éreztette velünk, hogy nagy szükség van ott ránk! Könnyeztünk a meghatottságtól. Egy fiatal házaspár, akiknek volt két kisbabájuk, kedvesen megengedte nekünk, hogy náluk lakjunk, míg nem találunk valami lakást magunknak. Jehova valójában várakozásainkon felül megáldotta ezt a különleges úttörői megbízatásunkat. 1986 óta ebben a városkában mintegy 40 személynek segítettünk Tanúvá válni. Ők a mi szellemi családunk. Továbbá örömmel kísérhettem figyelemmel, amint öt helyi testvér képesítetté válik arra, hogy a nyáj törődő pásztora legyen. Olyan itt, mintha egy gyümölcsöző misszionáriusi megbízatásnak tennénk eleget.

Ha visszatekintünk, örülünk, hogy fiatal korunktól fogva Jehovát szolgáljuk, és életutunkká tettük az igazságot. Az igaz, hogy az időskor és a betegségek hatással vannak ránk, de még mindig erőt és örömet ad nekünk, hogy Jehova útján előretörünk.

[Kép a 26. oldalon]

Megérkezésünk Rio de Janeiróba

[Kép a 28. oldalon]

Szellemi családunk New Bedfordban (Massachusetts)