A JEGES BÚVÁR hátborzongató sikolyát nem lehet egykönnyen elfelejteni. A puszták elhagyatottságát közvetítő kiáltásai az Egyesült Államok északi részének, Kanadának és Európának a félreeső tavainál és folyóinál hallhatóak.

Ez a gyönyörű vízimadár Minnesota állam hivatalos madara, és a kanadai egydollároson is látható. Tudni kell róla azonban, hogy vándormadár, és a telet délebbre eső partvidékeken tölti. Vajon miért illik rá a „nagy torkú” jelző?

A jeges búvár különleges hangokat tud kiadni. Esténként vagy éjszakánként kísértetiesen sikoltozik, ami több kilométerre is elhallatszik. A huhogása már nem ilyen erőteljes; ezzel a hanggal tartja a kapcsolatot a párjával, az utódaival és a többi jeges búvárral, mely ugyanannál a tónál tartózkodik. A tremolózás, melyet „tébolyult kacagásnak” is szoktak nevezni, vészjelzésként szolgál. Ez az egyetlen olyan hang, melyet a madár repülés közben is ki tud adni.

Jódlizni csak a hímek szoktak, és „úgy tűnik, ez a hang a területük védelmével függ össze”, a BirdWatch Canada című lap szerint. „Minden hím jellegzetes jódlizást produkál”, és „minél erősebb egy madár, annál mélyebb a hangja”. Az is érdekes, hogy amikor egy hím „másik területre vándorol, változtat a dallamán”, és „arra törekszik, hogy az minél inkább eltérjen az előző lakóétól”.

A jeges búvárnak zöldes színben játszó, nagyon sötét, szinte fekete feje, piros szeme és hosszú, tőrszerű, fekete csőre van. A tollruháját évszakonként váltogatja.

Nagy, úszóhártyás lábával rendkívül jól úszik, ügyesen merül, és a halfogásban is jeleskedik.  Van, hogy 60 méteres mélységig is lemerül, és percekig a víz alatt marad.

A fel- és a leszállás azonban nem az erőssége. A súlya miatt hosszú „felszállópályára” van szüksége a vízen: a felemelkedés előtt akár több száz méteren át csapkod a szárnyával és „fut” a víz tetején. Emiatt a nagy vízfelületeket kedveli. Leszálláskor nagy sebességgel, hátranyújtott lábakkal érkezik, mintha meghibásodott volna a „futóműve”, aztán a hasával érinti a vizet, és még egy ideig siklik, mielőtt megáll.

Bár az úszásnál előnyösek a nagy, úszóhártyás lábak, a járása – sőt, az állása is – elég furcsa, főleg azért, mert a lábai viszonylag hátul vannak. Éppen ezért a jeges búvár olyan helyre rakja a fészkét, ahonnan könnyen be tud csusszanni a vízbe.

A költésben a szülők felváltva vesznek részt. A jeges búvár általában két olívzöld tojást rak, álcázó sötét pöttyökkel. A fiókák átlagosan 29 nap múlva kelnek ki, és mindössze kétnaposan már tudnak úszni, sőt rövid merülésekre is vállalkoznak. Amikor elfáradnak, felkéredzkednek a mamájuk vagy a papájuk hátára. Két-három hónapos korukra tanulnak meg repülni, ilyenkor hagyják el a szüleiket.

A jeges búvár ellenségei között vannak a sasok, a sirályok, a mosómedvék és – a legveszedelmesebbek – az emberek. Az ólom horgászsúlyok és az olajszennyeződés megmérgezi a madarakat; a savas esők okozta vegyi szennyezés megtizedeli a jeges búvárok táplálékául szolgáló halállományt; a hajók keltette hullámok elmossák a fészkeiket; a tópartok fejlesztése pedig elűzi a jeges búvárt a költőhelyeiről.

Mindezek ellenére a jegesbúvár-populáció nincs veszélyben. Úgy tűnik, ez a szemet gyönyörködtető, különleges és szórakoztató madár még sok-sok évig elbűvölheti a madárrajongókat.