A kínok helyett érzéstelenítés

A BETEGEK az 1840-es éveket megelőzően nem csupán nyugtalanul mentek a műtőbe. Egyenesen rettegtek! Miért? Mivel nem volt érzéstelenítés. Dennis Fradin a “We Have Conquered Pain”​—The Discovery of Anesthesia című könyvében ezt írta: „A sebészek arról voltak ismertek, hogy mindkét kezükben egy-egy whiskys üveggel léptek be a műtőbe. Egyik üveget a betegnek vitték, a másikat maguknak, hogy el tudják viselni a beteg sikoltásait.”

Leitatták vagy „feldobottá” tették a betegeket

Az orvosok, köztük a fogászok, valamint a betegek csaknem mindent megpróbáltak, hogy csökkentsék a sebészeti beavatkozással járó fájdalmat. Indiai és kínai orvosok marihuánát és hasist alkalmaztak. A világ különböző részein széles körben használták az ópiumot is, csakúgy, mint az alkoholt. Az ókori görög orvos, Dioszkuridész fájdalomcsillapító hatást tulajdonított a mandragóra és bor keverékéből készített italoknak — egyébként ő az első olyan személy, akiről tudjuk, hogy használta az „anesztézia”, vagyis érzéstelenítés szót. A későbbiekben néhány orvos még hipnotizálással is kísérletezett.

De a fájdalom csillapítása közel sem volt kielégítő. Így hát a sebészek és a fogorvosok olyan gyorsan dolgoztak, ahogyan csak tudtak, sőt a munkatempójuk alapján rangsorolták őket. De még a leggyorsabb orvos is rettenetes fájdalmat tudott okozni. Ennek az lett a következménye, hogy az emberek általánosságban véve inkább elszenvedték a betegségeket — akár daganatuk volt, akár tele volt a szájuk szuvas fogakkal —, semhogy vállalták volna a műtéti beavatkozással vagy a foghúzással járó fájdalmat.

Az édes vitrioltól a kéjgázig

1275-ben egy spanyol orvos, Ramón Llull vegyszerekkel való kísérletezés közben előállított egy illékony, gyúlékony folyadékot, melyet édes vitriolnak nevezett el. A XVI. században egy svájci születésű orvos, akit általában Paracelsus néven ismernek, édes vitriolt lélegeztetett be csirkékkel, és észrevette, hogy azok nem csupán elalszanak, hanem fájdalmat sem éreznek. Llullhoz hasonlóan ő sem kísérletezett embereken. 1730-ban egy német kémikus, Frobenius adta a folyadéknak a jelenlegi nevét, az étert, ami görögül annyit jelent, hogy ’égi’. De még 112 évnek kellett eltelnie, amíg az éter érzéstelenítő hatását teljesen elismerték.

Időközben, 1772-ben Joseph Priestley angol tudós felfedezte a dinitrogén-oxid nevű gázt. Eleinte az emberek úgy gondolták, hogy ez a gáz  halálos, még kis mennyiségben is. Ám 1799-ben a brit kémikus és feltaláló, Humphry Davy úgy döntött, hogy tisztázza a kérdést, mégpedig önmagán végzett kísérletekkel. Nagy meglepetésére azt vette észre, hogy a dinitrogén-oxidtól nevethetnékje támad, ezért kéjgáznak nevezte el a vegyületet. Davy írt a dinitrogén-oxid lehetséges érzéstelenítő hatásáról, de akkoriban senki sem foglalkozott tovább ezzel a kérdéssel.

Éteres és kéjgázos mulatságok

Köztudomásúvá vált, hogy Davy a kéjgáz hatása alatt féktelenül viselkedett — ennek a szernek ideiglenesen a rabja is lett. Hamarosan divattá vált, hogy a kéjgázt szórakozásképpen lélegezzék be. Sőt, vándorcirkuszosok a műsoruk részeként önkénteseket hívtak fel a színpadra, és egymás után dinitrogén-oxidot lélegeztettek be velük. A gáz feloldotta az emberek gátlását, és hamarosan az önkéntesek féktelen szökdécselése láttán a közönség is harsány nevetésben tört ki.

Ez idő tájban az éter élvezetből történő használata is népszerűvé vált. Egy nap azonban egy fiatal amerikai orvos, Crawford W. Long felfigyelt rá, hogy a barátai nem éreznek fájdalmat olyankor, amikor az éter hatása alatt támolyogva megsérülnek. Rögtön arra gondolt, hogyan lehetne használni ezt a szert a sebészetben. Pont úgy adódott, hogy egy James Venable nevű egyetemistának, aki részt vett az „éteres mulatságokon”, volt két kis daganata, melyet szeretett volna eltávolíttatni. De félve a műtét fájdalmától, Venable halogatta a műtétet. Ezért Long azt javasolta, hogy az éter hatása alatt feküdjön a kés alá. Venable beleegyezett, és 1842. március 30-án fájdalommentesen elvégezték rajta a műtétet. Long azonban 1849-ig nem tette közzé a felfedezését.

Fogorvosok is felfedezik az érzéstelenítést

1844 decemberében egy egyesült államokbeli fogorvos, Horace Wells vándorkomédiások műsorán vett részt, ahol egy bizonyos Gardner Colton bemutatta a dinitrogén-oxidot. Wells jelentkezett, hogy kipróbálja a gázt, de tiszta maradt annyira az elméje, hogy észrevegyen egy másik résztvevőt, aki nem érzett fájdalmat, amikor nekiütötte a lábát egy kemény padnak, noha már vérzett a sebe. Azon az éjszakán Wells eldöntötte, hogy kipróbálja a dinitrogén-oxidot a fogászatban — ám először magán akarta tesztelni a szert. Elintézte, hogy Colton adjon neki a gázból, és megkérte egy fogorvostársát, John Riggst, hogy húzza ki az egyik bölcsességfogát, mellyel már sokat bajlódott. A foghúzás sikerrel járt.

Wells elhatározta, hogy közzéteszi felfedezését, mégpedig úgy, hogy bemutatót tart a társai előtt. De rendkívül ideges volt, és túl kevés gázt lélegeztetett be a betegével, ezért az felordított, amikor húzta a fogát. Wells közönsége azonnal gúnyolódni kezdett. Ám inkább meg kellett volna kérdezniük a beteget, mivel később bevallotta Wellsnek, hogy bár felkiáltott, nem nagyon érzett fájdalmat.

 1846. szeptember 30-án egy másik amerikai fogorvos, William Morton fájdalommentesen kihúzta egy éterrel érzéstelenített beteg fogát, vagyis ugyanazt az anyagot használta, mint Long 1842-ben. Morton egy kiváló vegyész, Charles Thomas Jackson segítségével készítette elő az étert. Longtól eltérően Morton nyilvános bemutatót szervezett, hogy bizonyítsa: az éter érzéstelenítő hatással van a műtét alatt álló betegre. Bostonban (Massachusetts) 1846. október 16-án Morton érzéstelenítette a beteget. Majd egy sebész, név szerint dr. Warren végrehajtotta a műtétet, és eltávolított egy kinövést a beteg állkapcsa alatti részből. A műtét jelentős sikernek számított. Hamarosan futótűzként terjedt a híre az Egyesült Államokban és Európában.

További felfedezések

Ezeknek az izgalmas felfedezéseknek az eredményeként különféle gőzökkel folytak tovább a kísérletek. Az 1831-ben felfedezett kloroformot sikerrel használták 1847-ben. Néhány helyen nagyon hamar ez vált a legközkedveltebb érzéstelenítővé. Nemsokára kloroformot adtak a szülő nőknek, többek között Anglia királynőjének, Viktóriának is 1853 áprilisában.

Sajnos az általános érzéstelenítés történetét is befeketítette valami. Heves vita robbant ki, hogy kié — Longé, Wellsé, Mortoné vagy a Mortonnak segédkező jeles vegyészé, Jacksoné — a legfőbb érdem az érzéstelenítés felfedezéséért (persze nem maguknak a vegyi anyagoknak a felfedezéséért). Sohasem lett általános megegyezés ebben, de utólag, higgadtabban, sokan elismerik mind a négy férfi szerepét.

Időközben fejlesztették a helyi érzéstelenítést is, melyre gyakran mint regionális érzéstelenítésre utalnak. Olyan érzéstelenítőszereket használnak, melyek lehetővé teszik, hogy a beteg eszméleténél maradjon, miközben a testének egy területét érzéstelenítik. Manapság a szájsebészek általában helyi érzéstelenítést alkalmaznak, amikor a betegük fogain vagy fogínyén hajtanak végre beavatkozást, más orvosok pedig kisebb műtéteknél és sérülések kezelésénél alkalmazzák ezt. Az aneszteziológusok gyakran alkalmaznak helyi érzéstelenítést szülő nőknél.

Az idő múlásával az aneszteziológia külön orvosi szakterületté vált. A modern aneszteziológusok részt vesznek a beteg műtétre való felkészítésében. Érzéstelenítést végeznek bonyolult felszerelések és összetett érzéstelenítők használatával. Ezekben az érzéstelenítőkben számos kémiai elemet vegyítenek össze az oxigénnel. Valójában sok beteg még csak tudatában sincs annak, hogy az orvosa érzéstelenítő gázokat használ, mivel gyakran ezeket már csupán azután lélegeztetik be a beteggel, miután már intravénás formában elvégezték a kezdeti érzéstelenítést. Az aneszteziológusnak a műtét utáni fájdalom megszüntetésében is szerep jut.

Ha tehát egy nap arra kerül sor, hogy műtétet kell elvégezni rajtad, ne legyél túlságosan ideges. Képzeld magad elé azt, hogy úgy kétszáz évvel ezelőtt egy kezdetleges műtőasztalon fekszel. Kinyílik az ajtó, és belép a sebész két üveg whiskyvel a kezében. Hirtelenjében a modern kori aneszteziológus bonyolult műszerei csaknem barátságosnak látszanak, nem igaz?

[Kiemelt rész a 22. oldalon]

AKUPUNKTÚRA — Fájdalomcsillapítás keleti módszerekkel

Az akupunktúra ősi kínai gyógymód. Azt mondják róla, hogy enyhíti a fájdalmat. Gyakorlói tűket szúrnak a test adott részeibe, gyakran a kezelt területtől távol. A behelyezés után talán forgatni kezdik a tűket vagy összekapcsolják őket kis feszültségű elektromos árammal. A Britannica Hungarica azt írja, hogy az akupunktúrát „Kínában a sebészi érzéstelenítésben rutinszerűen alkalmazzák. Nyugati látogatók olyan súlyos (és természetesen fájdalmas) operációknak lehettek tanúi, amikor az eszméletén lévő kínai beteget pusztán akupunktúrás helyi érzéstelenítésben műtötték.”

Csak gyakorlott, orvosilag képzett specialistáknak lenne szabad akupunktúrát végezniük. Az Encyclopedia Americana szerint „történtek már súlyos balesetek, amikor akupunktúrás tűkkel beleszúrtak a szívbe vagy a tüdőbe. Ezenkívül hepatitis és helyi fertőzés alakulhat ki, illetve ehhez hasonló komplikációk léphetnek fel, amikor nem steril tűket használnak.” Persze az általános érzéstelenítés is kockázatos, csakúgy, mint maga a műtét, bármelyik formáját alkalmazzák is az érzéstelenítésnek.

[Kép a 23. oldalon]

Az aneszteziológia orvosi szakterületté vált

[Forrásjelzés]

Courtesy of Departments of Anesthesia and Bloodless Medicine and Surgery, Bridgeport Hospital - CT

[Kép forrásának jelzése a 21. oldalon]

A 2. és 21. oldal: Reproduced from Medicine and the Artist (Ars Medica) by permission of the Philadelphia Museum of Art/Carl Zigrosser/ Dover Publications, Inc.