Mennyire biztonságos a vérátömlesztés?

Egy gondolkodó ember, mielőtt aláveti magát bármilyen komoly orvosi eljárásnak, tudni szeretné az előnyöket és az esetleges veszélyeket. Mi a helyzet a vérátömlesztéssel? Ez ma a gyógyítás egyik fontos eszköze. Sok orvos, aki komolyan odafigyel betegére, nemigen tétovázik a vérátömlesztéssel kapcsolatban. Az élet adományának nevezik a vért.

Milliók adnak vagy fogadnak el vért. Kanadában 1986—87-ben a 25 milliós lakosságból 1,3 millió donor volt. „A legutóbbi olyan évben, amelyre vonatkozóan az adatok rendelkezésünkre állnak, csupán az Egyesült Államokban 12—14 millió egység vért használtak fel átömlesztésre.” (The New York Times, 1990. február 18.)

„A vér mindig is egy kicsit ’mágikus’ dolog volt” — jegyzi meg dr. Louise J. Keating. „A gyakorlati alkalmazás első 46 évében az orvosok és a laikusok egyaránt biztonságosabbnak gondolták, mint amilyen valójában volt.” (Cleveland Clinic Journal of Medicine, 1989. május) Mi volt a helyzet akkor, és mi a helyzet most?

Még 30 évvel ezelőtt is úgy tájékoztatták a patológusokat és a véradóközpont személyzetét: „A vér dinamit! Képes sok jót és sok bajt csinálni. A vérátömlesztés okozta halálozások száma ugyanannyi, mint amennyi az éteres érzéstelenítésekből vagy a vakbélműtétekből származik. Azt mondják, kb. 1000—3000, de az is lehet, hogy 5000 vérátömlesztésre jut egy haláleset. Egy beszámoló szerint London területén minden 13 000 palack  vér átömlesztése közül egy a beteg halálával végződik.” (New York State Journal of Medicine, 1960. január 15.)

Vajon kiküszöbölték azóta a veszélyeket, és biztonságosnak tekinthető a vérátömlesztés? Legyünk őszinték, minden évben százezreknél vált ki kedvezőtlen reakciót a vér. Sokan meghalnak. Az előző megjegyzéseket figyelve, eszedbe juthatnak különböző vér terjesztette betegségek. Mielőtt ezeket megvizsgálnánk, nézzünk néhány kevésbé ismert kockázatot.

A VÉR ÉS AZ IMMUNITÁSOD

A XX. század elején a tudósok felismerték a vér csodálatos összetettségét. Rájöttek arra, hogy különböző vércsoportok vannak. Így a donor és a beteg vérének egyeztetése létfontosságú a vérátömlesztésnél. Ha valakinek a vércsoportja A, azonban B vércsoportú vért kap, komoly hemolitikus reakció indulhat meg. Ez sok vörösvértestet pusztíthat el, és a beteg gyorsan meghalhat. Bár a vércsoport meghatározása és a megfelelő vércsoportok egyeztetése ma már rutineljárás, mégis előfordulnak hibák. Minden évben halnak meg emberek hemolitikus reakció következtében.

A tények azt mutatják, hogy az összeférhetetlenség jóval szélesebb körű annál, mint amit a kórházakban mindössze egynéhány vércsoport egyeztetésekor vizsgálnak. Miért? A „Blood Transfusion: Uses, Abuses, and Hazards” című cikkében dr. Douglas H. Posey, Jr. ezt írja: „Közel 30 évvel ezelőtt Sampson a vérátömlesztést viszonylag veszélyes folyamatként írta le . . . [Azóta] legalább 400 további vörösvértest antigént azonosítottak és jellemeztek. Nem kétséges, hogy ez a szám tovább fog növekedni, mert a vörösvértest membránja rendkívül összetett.” (Journal of the National Medical Association, 1989. július)

A tudósok most az átömlesztett vérnek a test védekező- vagyis immunrendszerére gyakorolt hatását vizsgálják. Miért lehet ez fontos a te számodra vagy valamelyik rokonod számára, akinek műtétre van szüksége?

Amikor az orvosok szívet, májat vagy más szervet ültetnek át, a befogadó szervezet érzékelheti az idegen szövetet és kivetheti azt magából. Valójában a vér átömlesztése is egyfajta szövetátültetés. Még az a vér is, amelyet „megfelelően” választottak ki, megrongálhatja az immunrendszert. Egy patológiai konferencián hangsúlyozták azt, hogy orvosi írások százai hozták „összefüggésbe a vérátömlesztést az immunológiai válasszal.” („Case Builds Against Transfusions”, Medical World News, 1989. december 11.)

Az immunrendszer egyik fő feladata érzékelni és elpusztítani a rosszindulatú (rákos) sejteket. Vajon a csökkent védekezés rákhoz és halálhoz vezethet? Figyeljük meg a következő két beszámolót.

A Cancer című újság (1987. február 15.) egy Hollandiában végzett felmérés eredményét adta közre: „A vastagbélrákban szenvedők esetében az életben maradási időtartam szempontjából különösen ártalmasnak bizonyult a vérátömlesztés. Ebben a csoportban egy 5 éves időszak alatt a vérátömlesztést kapott betegek esetében 48%-ra, a vérátömlesztést nem kapottaknál pedig 74%-ra tehető az életbenmaradási arány.” A Dél-Kaliforniai Egyetem orvosai száz olyan beteg sorsát követték nyomon, akik valamilyen rákműtéten estek át. A „gégerák esetében 14% volt a visszaesési arány azoknál, akik nem kaptak vért, és 65% azoknál, akik kaptak. A  szájüreg-, a garat-, az orr vagy az arcüregráknál a visszaesési arány 31% volt vérátömlesztés nélkül, és 71% vérátömlesztéssel.” (Annals of Otology, Rhinology & Laryngology, 1989. március)

Mit sejtetnek az ilyen tanulmányok a vérátömlesztést illetően? Dr. John S. Spratt így fejezte be „Blood Transfusions and Surgery for Cancer” című cikkét: „A ráksebésznek vér nélkül műtő sebésszé kellene válnia.” (The American Journal of Surgery, 1986. szeptember)

Az immunrendszer másik elemi feladata a fertőzések elleni védekezés. Így érthető, hogy néhány tanulmány adatai szerint azok a betegek, akik vért kapnak, hajlamosabbak a fertőzésre. Dr. P. I. Tartter a colorectális sebészetet tanulmányozta. Azoknak a betegeknek, akik vért kaptak, a 25 százaléka fertőződött, szemben a vért nem kapottak 4 százalékával. Megjegyezte: „A fertőző szövődmények összefüggésben voltak a vérátömlesztéssel, ha azokat a műtét előtt, alatt vagy után adták. . . . A műtét utáni fertőzés kockázata az adott vérmennyiség nagyságával arányosan nőtt.” (The British Journal of Surgery, 1988. augusztus) Az American Association of Blood Banks 1989-es találkozójának résztvevői megtudták: míg azon betegek 23 százalékánál, akik a csípőprotézis beültetése közben vért kaptak, fertőzés alakult ki, addig azoknál, akik nem kaptak vért, egyáltalán nem alakult ki fertőzés.

Dr. John A. Collins a vérátömlesztés e veszélyére vonatkozóan ezt írta: „Valóban ironikus lenne, ha egy ’gyógymód’, amelynek szükségességét csak igen csekély bizonyíték mutatja, később a beteg egyik legfőbb problémájává nőne.” (World Journal of Surgery, 1987. február)

BETEGSÉGTŐL MENTES VAGY A BETEGSÉG VESZÉLYÉT HORDOZÓ?

A lelkiismeretes orvosokat és a betegeket egyaránt aggasztja a vér okozta betegség. Melyik betegség? Őszintén szólva a számot nem korlátozhatjuk csupán egyre; valójában sok van.

Néhány jól ismert betegség megbeszélése után a Techniques of Blood Transfusion (1982) megemlít „más, a vérátömlesztéssel összefüggő fertőző betegségeket” is, mint például a szifiliszt, a citomegalovírus-fertőzést és a maláriát. Ezt írja: „A beszámolók szerint néhány más betegség szintén átvihető vérátömlesztéssel, többek között: a herpeszvírus-fertőzés, a fertőző mononucleosis (Epstein-Barr vírus), a Toxoplasma-fertőzés, a Trypanosoma-fertőzés [afrikai  álomkór és Chagas-féle kór], a Leishmania-fertőzés, a Brucella-fertőzés [váltóláz], a tífusz, a fonálféregfertőzés, a kanyaró, a szalmonella és a kolorádó kullancs láz.”

Valóban, az ilyen betegségek listája egyre nő. Ilyen főcímeket olvashatsz, mint például „Lyme betegség egy vérátömlesztésből? Valószínűtlen, de a szakértők óvatosak.” Vajon mennyire biztonságos a Lyme betegségre pozitívan tesztelt donortól levett vér? Megkérdeztek több egészségügyi tisztviselőt, vajon ők elfogadnák-e az ilyen vért. „Mindannyian nemmel válaszoltak, bár egyikük sem javasolta az ilyen donortól származó vér megsemmisítését.” Mit gondoljon a hétköznapi ember arról a palackozott vérről, amit a szakértők nem fogadnának el? (The New York Times, 1989. július 18.)

Egy másik ok az aggodalomra, ha a vért egy olyan országban gyűjtötték össze, ahol bizonyos betegségek igen gyakoriak, viszont egy olyan távoli országban használják fel, ahol sem a hétköznapi embert, sem az orvosokat nem figyelmeztették a veszélyre. Napjainkban, amikor egyre többen utaznak, köztük sok menekült és bevándorló, nő a veszélye annak, hogy a vérkészítmény egy ismeretlen betegség kórokozóját tartalmazza.

Továbbá a fertőző betegségek egyik specialistája így figyelmeztetett: „A vérellátásnak felkészültnek kellene lenni olyan rendellenességek átvitelének megakadályozására, amelyeket korábban nem tekintettek fertőzőnek, beleértve például a leukémiát, a nyirokszövet-daganatot és a dementiát [vagy Alzheimer-kórt]” (Transfusion Medicine Reviews, 1989. január).

Noha ezek a kockázatok is ijesztőek, az egyéb kockázatok még nagyobb félelmet keltenek.

AZ AIDS-JÁRVÁNY

„Az AIDS végérvényesen megváltoztatta az orvosok és a betegek vérrel kapcsolatos gondolkodásmódját. És ez nem is baj, mondták a National Institutes of Health orvosai egy vérátömlesztéssel foglalkozó konferencián” (Washington Post, 1988. július 5.).

Az AIDS (szerzett immunhiány szindróma) járvány hirtelen ráébresztette az embereket a vér által terjedő fertőző betegségek veszélyére. Több millióan máris fertőzöttek. A vírus ellenőrizhetetlenül terjed. És a halálozási arány gyakorlatilag 100 százalék.

Az AIDS-t a humán immunelégtelenség vírusa (HIV) okozza, amely a vér által terjed. A legújabb kor csapása, az AIDS 1981-ben bukkant fel. A következő évben az egészségügyi szakértők felismerték, hogy a vírus valószínűleg a vérkészítmények útján terjed. Ma már elismerik, hogy a vérfeldolgozó ipar lassan reagált, még azt követően is, hogy rendelkezésre álltak azok a tesztek, melyekkel lehetséges volt felismerni a HIV antitesteket tartalmazó vért. A donorok vérének ellenőrzése végül is 1985-ben elkezdődött, * de a már palackozott vérkészítményekre ezt még mindig nem terjesztették ki.

 Az átlagember azóta meg van győződve arról, hogy ’a vérellátás most már biztonságos’. Pedig később felfedezték, hogy az AIDS-nek létezik egy veszélyes, úgynevezett „lappangási időszaka”. Egy személy megfertőződése után hónapok telhetnek el, mielőtt a szervezete kimutatható antitesteket termelne. Nem tud arról, hogy AIDS-vírust hordoz, esetleg vért ad, amelynek tesztje negatív. Ez bizony megtörtént már. Az emberek ilyen vér átömlesztése útján megkapták az AIDS-t!

A kép kezd félelmetessé válni. A The New England Journal of Medicine (1989. június 1.) beszámol „csendes HIV-fertőzések”-ről. Megállapították, hogy az emberek évekig hordozhatják az AIDS-vírust anélkül, hogy az az eddig használatos indirekt tesztekkel kimutatható lenne. Néhányan ezeket az eseteket kivételeknek szeretnék beállítani, de bebizonyosodott, „hogy az AIDS-vírus vér és vérkomponensek által történő átvitelének kockázatát nem lehet teljesen kiküszöbölni.” (Patient Care, 1989. november 30.) Ebből pedig azt a nyugtalanító következtetést vonhatjuk le, hogy a negatív tesztet sem tekinthetjük úgy, mint az egészség tiszta lapját. Vajon hányan kapják el még az AIDS-t a vértől?

A KÖVETKEZŐ ’KOPPANÁS’? VAGY ’KOPPANÁSOK’?

Számos bérházban élő hallotta már, miként koppan feje fölött a cipő a padlón; és utána feszülten várta a második koppanást. A vérrel kapcsolatban senki sem tudja, hány halált jelentő ’koppanás’ következhet még.

Az AIDS-vírust HIV-nek nevezik, de néhány szakértő ezt már HIV—1-re módosította. Miért? Mert találtak más AIDS típusú vírust is (HIV—2). Ez a néhány területen már elterjedt vírus AIDS-tüneteket okozhat. Ráadásul „nem minden esetben észlelhető a ma használatos AIDS-tesztekkel” — számol be a The New York Times (1989. június 27.). „Ez az új felismerés . . . még sokkal bonyolultabbá teszi a vérbankok számára a levett vér biztonságosságának tisztázását.”

És mi a helyzet az AIDS-vírus távoli rokonaival? Egy elnöki bizottság (USA) kijelentette, hogy ezek egyikét „a felnőttkori T-sejtes leukémia/nyirokcsomó-daganat és egy komoly neurológiai betegség okozójának vélik”. A vírus már létezik a véradókban és a vér útján terjedhet. Az emberek joggal szeretnék tudni: ’Mennyire megbízható a vérbankok szűrése ezeknek a más típusú vírusoknak az esetében?’

Valójában csak az idő mondhatja meg, hány vér által hordozott vírus lappang a vérkészletekben. „Az ismeretlenek több aggodalomra adhatnak okot, mint az ismertek” — írja dr. Harold T. Meryman. „Az átvihető vírusokat többéves lappangási idejük miatt nehéz lesz összefüggésbe hozni a vérátömlesztésekkel, még nehezebb észlelni azokat. A HTLV-csoport valószínűleg csak az első, melyet ezek közül felszínre hoztak” (Transfusion Medicine Reviews, 1989. július). „Mintha az AIDS nem lenne elég nyomorúság . . . az 1980-as években a vérátömlesztés számos újabban feltárt kockázata vonta magára a figyelmünket. Nem kíván nagy képzelőerőt megjósolni, hogy más komoly vírusos betegségek is léteznek és terjednek homológ vérátömlesztésekkel” (Limiting Homologous Exposure: Alternative Strategies, 1989.).

Oly sok „csapás” érte már az embereket, hogy a Centers for Disease Control az „általános elővigyázatosságot” javasolja. Eszerint ’az egészségügyi dolgozóknak azt kellene feltételezniük, hogy az összes beteg a HIV és más, vérrel terjedő kór hordozója’. Az egészségügyi dolgozók és a hétköznapi emberek egyaránt teljes joggal újra értékelik a vérről alkotott nézetüket.

[Lábjegyzet]

[Kiemelt rész a 8. oldalon]

„Hozzávetőleg 100 vérátömlesztés közül egyet láz, hidegrázás vagy csalánkiütés [bőrkiütés] kísér . . . Körülbelül 6000 vörösvértest-átömlesztés közül egy hemolitikus vérátömlesztési reakciót indít el. Ez komoly immunológiai reakció, amely bekövetkezhet akutan vagy késleltetett módon, néhány nappal az átömlesztés után; okozhat akut [vese]elégtelenséget, sokkot, intravascularis véralvadást és még halált is” (National Institutes of Health [NIH] conference, 1988).

[Kiemelt rész a 9. oldalon]

A dán tudós, Niels Jerne kapta az 1984. évi orvosi Nobel-díjat. Amikor megkérdezték, miért utasított vissza egy vérátömlesztést, ezt mondta: „Egy személy vére hasonló az ujjlenyomataihoz — nincs két olyan vértípus, amely teljesen megegyezne.”

 [Kiemelt rész a 10. oldalon]

VÉR, TÖNKREMENT MÁJ, ÉS . . .

„Talán ironikusnak tűnik, de igaz, hogy a vér útján terjedő AIDS . . . soha nem volt olyan fenyegető, mint más betegségek, mint például a hepatitis” — jelentette ki a Washington Post.

Nagyon sokan betegedtek meg hepatitisben, és haltak meg ennek következtében, mert a hepatitisnek nincs speciális gyógymódja. Az U.S.News & World Report (1989. május 1.) szerint az Egyesült Államokban a vérátömlesztést kapott egyéneknek körülbelül 5 százaléka betegedett meg hepatitisben — ez 175 000 embert jelent évente. Az érintetteknek körülbelül a fele a kórokozó krónikus hordozójává vált, és ötből minimum egy esetben fejlődött ki cirrhosis vagy májrák. Ez becslések szerint 4000 haláleset. Képzelj el egy szalagcímet egy jumbo típusú repülőgép katasztrófájáról, amit senki sem élt túl. Az évi 4000 haláleset pedig annyi, mintha minden hónapban történne egy ilyen jumbokatasztrófa!

Az orvosok már régóta tudják, hogy az enyhe lefolyású hepatitis (A típus) szennyezett ételen és vízen keresztül terjed. Később felismerték, hogy a betegség egy sokkal súlyosabb formája vér útján terjed, de nem volt megfelelő szűrővizsgálati módszerük a vér ellenőrzésére. Végül azonban kitűnő tudósok rájöttek, hogyan lehet észlelni ennek a (B típusú) vírusnak a „lábnyomait”. Az 1970-es évek elejére a vért néhány országban már ellenőrizték. A vér alkalmazása biztonságosnak, a jövő pedig ebből a szempontból reményteljesnek tűnt! Így is alakult?

Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy több ezren, bár ellenőrzött vért adtak nekik, mégis megkapták a hepatitist. Sokan akkor tudták meg, hogy a májuk tönkrement, amikor már azt hitték, meggyógyultak. Ha a vér átment a szűrővizsgálaton, akkor hogyan történhetett mindez? A vérben a vírus egy másik formája, az úgynevezett non-A, non-B hepatitis (NANB) volt. Egy évtizeden át kísérte ez a veszély a vérátömlesztéseket — az Izraelben, Olaszországban, Japánban, Spanyolországban, Svédországban és az Egyesült Államokban végzett vérátömlesztéseknek 8—17 százaléka okozott fertőzést.

Akkoriban ilyen szalagcímek jelentek meg: „Végre izolálták a titokzatos non-A, non-B hepatitisvírust”, „Megszűnik a vér okozta izgalom egyik forrása”, valamint ’Megtalálták a meghatározhatatlannak hitt anyagot!’ Majd 1989 áprilisában nyilvánosságra hozták, hogy az intézetek rendelkezésére áll a NANB — ma hepatitis C — tesztje.

Talán érdekel, hogy vajon nem korai-e ez a megkönnyebbülés? Nos, olasz kutatók beszámoltak egy újabb hepatitis vírusról, egy mutánsról, amely az esetek egyharmad részéért felelős. „Néhány szerző — jegyezte meg a Harvard Medical School Health Letter (1989. november) — attól tart, hogy az A, B, C és D betű nem elegendő a hepatitisvírus összes fajtájának jelölésére; továbbiak bukkanhatnak fel.” A The New York Times (1990. február 13.) megállapította: „A szakemberek azt gyanítják, hogy az ismerteken kívül más vírusok is okozhatnak hepatitist; ha felfedezik ezeket, akkor hepatitis E-nek stb. nevezik majd őket.”

Vajon terveznek-e a vérbankok újabb vizsgálati módszerek kidolgozását annak érdekében, hogy a vért biztonságosabbá tegyék? A költségekre hivatkozva az amerikai Vöröskereszt egyik igazgatója ezt a nyugtalanító megjegyzést tette: „Képtelenek vagyunk újabb és újabb teszteket kidolgozni minden így terjedő fertőző anyag kiszűrésére” (Medical World News, 1989. május 8.).

Egyelőre a hepatitis B vizsgálat sem mindig megbízható; sokan még mindig a vérátömlesztés következtében kapják meg a fertőzést. Ezek ismeretében vajon elégedettek lesznek az emberek a hepatitis C szűrővizsgálatával? A The Journal of the American Medical Association (1990. január 5.) rámutatott, hogy egy év is eltelhet, mire a betegség antitestjei a vizsgálattal kimutathatóak lesznek. Ezalatt azoknak az embereknek, akik vérátömlesztést kaptak, tönkremehet a mája, és meg is halhatnak.

[Kiemelt rész/kép a 11. oldalon]

A Chagas-féle kór mutatja, hogyan viszi át a vér a különböző betegségeket az egymástól távol élő emberekre. A „The Medical Post” (1990. január 16.) arról számol be, hogy ’10—12 millió krónikusan fertőzött ember él Latin-Amerikában’. Ezt „Dél-Amerikában az egyik legveszélyesebb vérátömlesztési kockázatnak” nevezik. Egy „orgyilkos bogár” belemar alvó áldozata arcába, vért szív és a sebbe székel. Lehet, hogy az áldozat éveken át hordozza a Chagas-féle kórt (közben talán vért is ad), mielőtt kialakul a halálos szívkomplikáció.

Miért érintené ez a távoli kontinenseken élő embereket? A „The New York Times”-ban (1989. május 23.) dr. L. K. Altman beszámolt olyan betegekről, akik vérátömlesztés útján kapott Chagas-féle kórban szenvedtek, és akik közül egy meghalt. Altman ezt írta: „További felderítetlen esetek létezhetnek, mert [az orvosok itt] nemigen ismerik a Chagas-féle kórt, és nem ismerik fel, hogy az vérátömlesztéssel terjedhet.” Igen, a vér lehet az a közvetítő, amelynek segítségével a betegségek nagy távolságokra utaznak.

[Kiemelt rész a 12. oldalon]

Dr. Knud Lund-Olesen ezt írta: „Mivel . . . még az erősen veszélyeztetett csoportból is jelentkeznek egyesek önkéntes véradásra, tekintve, hogy náluk úgyis automatikusan elvégzik az AIDS-tesztet, úgy érzem, van ok vonakodásra a vérátömlesztés elfogadásával kapcsolatban. Jehova Tanúi évek óta visszautasítják a vérátömlesztést. Vajon a jövőbe láttak?” („Ugeskrift for Læger”, 1988. szeptember 26.)

[Kép a 9. oldalon]

A pápa túlélte a lövést. Miután elhagyta a kórházat, két hónapra ismét visszavitték és „sokat szenvedett”. Miért? A potenciálisan halálos citomegalovírus fertőzés miatt, amely a kapott vérből származott

[Forrásjelzés]

UPI/Bettmann Newsphotos

[Kép a 12. oldalon]

AIDS-vírus

[Forrásjelzés]

CDC, Atlanta, Ga.