„Jehova az én erőm”

Joan Coville elmondása alapján

1925 júliusában születtem az angliai Huddersfieldben. Egyke voltam, és sokat betegeskedtem, olyannyira, hogy édesapám mindig ezt mondogatta: „Még a szellő is megárt neked.” És ez szinte így is volt.

GYERMEKKOROMBAN a papok buzgón imádkoztak a békéért, ám a második világháború kitörése után a győzelemért imádkoztak. Ez teljesen összezavart, és kételyeket ébresztett bennem. Ekkortájt történt, hogy ellátogatott hozzánk Annie Ratcliffe, az egyetlen Jehova Tanúja a környékünkön.

Megismerem az igazságot

Annie hozott nekünk egy Megmentés című könyvet, * és meghívta az otthonába édesanyát egy bibliai beszélgetésre. Anya megkért, hogy menjek el vele. Mind a mai napig emlékszem erre a beszélgetésre. A váltságról volt szó, és nagy meglepetésemre egyáltalán nem volt unalmas. Sok kérdésemre választ kaptam. A következő héten ismét elmentünk. Akkor Jézusnak az utolsó napok jeléről szóló próféciája volt a téma. A világ szomorú állapotát látva, édesanyával azonnal felismertük, hogy ez az igazság. Ugyanezen a napon meghívtak minket a Királyság-terembe is.

Ott találkoztam néhány fiatal úttörővel, például Joyce Barberrel (most Ellis a családneve), aki a férjével, Peterrel együtt ma a londoni Bételben szolgál. Úgy tűnt nekem, mintha mindenki úttörő lenne. Ezért attól kezdve minden hónapban 60 órát prédikáltam, jóllehet még iskolás voltam.

Öt hónappal később, 1940. február 11-én édesanyával együtt megkeresztelkedtünk egy bradfordi zónagyűlésen (ma körzetkongresszusnak hívják). Édesapa tiszteletben tartotta az új hitünket, de sohasem foglalt állást az igazság mellett. Nagyjából a megkeresztelkedésemkor vezették be azt, hogy az utcasarkok környékén tanúskodjunk. Ebben én is részt vettem, folyóirattáskát és plakátokat vittem. Egy szombati napon az volt a feladatom, hogy egy bevásárlónegyed legforgalmasabb részére álljak. Ekkor még mindig féltem az emberektől, és persze ahogy attól tartottam is, szinte az összes iskolatársam elhaladt azon a sarkon, ahol álltam.

1940-ben ketté kellett osztani a társaságunkat (akkoriban így nevezték a gyülekezeteket). Ezután csaknem az összes velem egykorú fiatal a másik társaságba került. Panaszkodtam  emiatt a csoportszolgának (mostani nevén elnöklőfelvigyázó). Ő erre ezt mondta: „Ha szeretnél fiatal társakat magadnak, akkor menj, és találd meg őket a szántóföldön.” És én pontosan ezt tettem. Nem telt bele sok idő, és találkoztam Elsie Noble-lel. Ő elfogadta az igazságot, és egész életre szóló barátságot kötöttünk.

Úttörőszolgálat és annak áldásai

Az iskola befejezése után egy könyvelőnél dolgoztam. De láttam, milyen boldogok a teljes idejű szolgák, ezért egyre jobban vágytam rá, hogy úttörőként szolgáljam Jehovát. 1945 májusában örömmel kezdtem el a különlegesúttörő-szolgálatot. A szolgálatom első napján egész végig szakadt az eső. Ám annyira örültem, hogy végezhetem a prédikálómunkát, hogy egy cseppet sem bánkódtam az időjárás miatt. Sőt, jó hatással volt az egészségemre, hogy a szolgálatot végezve mindennap a levegőn voltam, és rendszeresen kerékpároztam. Jóllehet sohasem voltam több 42 kilónál, egyszer sem kellett megszakítanom az úttörőszolgálatot. Az évek során szó szerint tapasztaltam, hogy „Jehova az én erőm” (Zsolt 28:7).

Különleges úttörőként olyan városokba küldtek új gyülekezeteket alapítani, ahol még nem voltak Tanúk. Először három évig Angliában, majd három évig Írországban szolgáltam. Lisburnben (Írország) történt, hogy tanulmányoztam egy férfival, aki a protestáns egyház egyik segédlelkésze volt. Amint megtudta az igazságot a Biblia alaptanításairól, megosztotta az új ismeretét az egyházközségéhez tartozókkal. Némelyek panaszt tettek az egyházi elöljáróknál, és természetesen magyarázatot követeltek tőle. Kijelentette, hogy keresztény kötelességének érzi, hogy elmondja a nyájának, milyen sok hazugságot tanított. Bár a családja nagyon ellenséges volt vele, átadta az életét Jehovának, és hűségesen szolgálta őt egészen a haláláig.

1950-ben a második írországi megbízatásom helyszínén, Larne-ben hat hétig egyedül szolgáltam, mivel az úttörőtársam a New Yorkban megtartott „Teokrácia növekedése” kongresszuson volt. Ez nem volt valami könnyű időszak. Nagyon szerettem volna én is a kongresszuson lenni. Ám azokban a hetekben több buzdító tapasztalatom is volt a szántóföldi szolgálatban. Találkoztam egy idősebb férfival, aki 20 évvel korábban elfogadott egy kiadványunkat. Az évek során olyan sokszor elolvasta, hogy már szinte kívülről tudta. A fiával és lányával együtt elfogadta az igazságot.

Képzés a Gileád Iskolán

1951-ben tíz angliai úttörővel együtt meghívást kaptam a Gileád Iskola 17. osztályába, South Lansingbe (New York állam). Ó, mennyire élveztem a bibliai oktatást az ott töltött hónapok alatt! Akkoriban a testvérnők nem voltak beiratkozva a teokratikus szolgálati iskolába a gyülekezetekben, de a Gileádon nekünk, testvérnőknek is kellett tanulóbeszédeket és beszámolókat tartani. Mondhatom, elég nagy lámpalázunk volt. Az első tanulóbeszédem  alatt remegett a jegyzet a kezemben. Az oktató, Maxwell Friend testvér humorosan megjegyezte: „Nemcsak az elején izgultál, mint minden jó előadó, hanem egész végig.” A képzés alatt mindannyian egyre ügyesebben tudtuk kifejezni magunkat az osztály előtt. Szinte észre sem vettük, és már el is jött az iskola vége, és végzősökként számos külföldi országba kaptunk kinevezést. Az enyém Thaiföldre szólt.

„A mosolygós emberek földje”

Jehova ajándéka volt, hogy Astrid Anderson lett a misszionáriustársam Thaiföldön. Egy teherhajón hét hétig tartott, míg odaértünk. A fővárosba, Bangkokba érkezve egy olyan városban találtuk magunkat, ahol sok nyüzsgő piac volt, és a főútvonalrendszert egy csatornahálózat alkotta. 1952-ben még 150 Királyság-hírnök sem volt Thaiföldön.

Amikor először megláttuk Az Őrtorony folyóiratot thai nyelven, ezen tűnődtünk: „Meg fogjuk valaha is tanulni ezt a nyelvet?” Különösen az volt nehéz, hogy a szavakat a megfelelő tónusban mondjuk ki. Például a khaù szó ’rizst’ jelent, ha ereszkedő tónusban ejtjük ki, viszont ugyanez a szó mély tónusban kiejtve ’hírt’ jelent. Ezért történt meg velünk az, hogy a szántóföldi szolgálatban eleinte lelkesen azt mondtuk az embereknek, hogy jó rizst hoztunk nekik, nem pedig azt, hogy jó hírt. Ám fokozatosan, sok mókás eset után, megtanultuk a nyelvet.

A thai emberek nagyon barátságosak. Találóan hívják hát az országot a mosolygós emberek földjének. Első megbízatásunkat Korat városába kaptuk (most Nakhonratcsaszima), és ott két évig szolgáltunk. Később Csiangmai városába neveztek ki minket. A legtöbb thai ember buddhista, és nem ismeri a Bibliát. Koratban tanulmányoztam a postamesterrel. Egyszer beszélgettünk Ábrahám patriarcháról is. A férfi ekkor bőszen bólogatott, mivel már hallott erről a névről. Ám hamarosan rájöttem, hogy nem ugyanarról az Ábrahámról beszélünk. A postamester Abraham Lincolnra gondolt, az Egyesült Államok korábbi elnökére.

Szívesen tanítottuk a tiszta szívű thai embereket a Bibliára, ők pedig megtanították nekünk, hogyan lehetünk boldogok, még ha egyszerű is az életünk. Ez nagyon értékes volt, hiszen az első misszionáriusotthonunkban, Koratban, nem volt elektromos áramunk és folyó vizünk. Amikor ilyen megbízatásban szolgáltunk, ’megtanultuk a titkát a bővelkedésnek is, és annak is, hogyan kell szükséget szenvedni’. Pál apostolhoz hasonlóan megtapasztaltuk, mit jelent az, hogy ’erőnk van annak köszönhetően, aki erőt ad’ (Fil 4:12, 13).

Új társ, új megbízatás

Még 1945-ben Londonba látogattam. Elmentem a British Museumba néhány úttörővel és Bétel-szolgával. Egyikük Allan Coville volt, aki nem sokkal ezután elvégezte a Gileád Iskola 11. osztályát. Franciaországba, majd Belgiumba kapott kinevezést. Később, mikor még Thaiföldön voltam misszionárius, megkérte a kezemet, én pedig igent mondtam.

1955. július 9-én házasodtunk össze Brüsszelben. Mivel mindig párizsi nászútról álmodoztam, Allan megszervezte, hogy a következő héten elmenjünk oda egy kongresszusra. De alig érkeztünk meg, Allant máris megkérték, hogy az egész kongresszus alatt tolmácsoljon. Mindennap kora reggel kellett elmennie, és csak késő este értünk vissza a szálláshelyünkre. Valóra vált hát az álmom, hogy Párizsban töltjük a nászutunkat, de Allant jórészt csak messziről láttam, akkor, amikor a színpadon volt. Ennek ellenére örültem, hogy a férjem a testvéreit szolgálja, és semmi kétségem sem volt afelől, hogy ha Jehova a legfontosabb a házasságunkban, akkor igazán boldogok leszünk.

A házasságkötéssel új prédikálóterületem lett: Belgium. Szinte csak annyit tudtam erről  az országról, hogy sok háborút vívtak a területén, ám hamarosan megtapasztaltam, hogy a legtöbb belga valójában békeszerető. A megbízatásommal együtt járt az is, hogy az ország déli részén beszélt nyelvet, a franciát is meg kellett tanulnom.

1955-ben mintegy 4500 hírnök volt Belgiumban. Allannel majdnem 50 évig szolgáltunk a Bételben és az utazómunkában. Az első két és fél évben, ha esett, ha fújt, hegyen-völgyön át kerékpárral közlekedtünk. Az évek során több mint 2000 Tanú-társunknál voltunk elszállásolva. Gyakran találkoztam olyan testvérekkel, akik bár fizikailag nem voltak erősek, minden erejükkel szolgálták Jehovát. A példájuk arra buzdított, hogy ne hagyjam abba a szolgálatot. Üdítő volt számunkra minden egyes hét, melyet a gyülekezetekkel töltöttünk (Róma 1:11, 12). Allan igaz társnak bizonyult. Mennyire igazak a Prédikátor 4:9, 10 szavai, ahol ezt olvashatjuk: „Jobb kettőnek, mint egynek . . . Mert ha az egyik elesik, a másik fel tudja emelni társát.”

A ’Jehova erejével’ végzett szolgálatom áldásai

Az évek során sok örömteljes tapasztalatunk volt Allannel, miközben segítettünk másoknak Jehovát szolgálni. Például 1983-ban meglátogattuk az antwerpeni francia gyülekezetet. Egy olyan családnál laktunk, ahol Benjamin Bandiwila, egy fiatal, zaire-i (most Kongói Demokratikus Köztársaság) testvér is megszállt. Benjamin azért költözött Belgiumba, hogy felsőfokú képzést szerezzen. Ezt mondta nekünk:

– Nagyon irigy vagyok rátok, amiért az egész életeteket Jehova szolgálatának szentelitek.

– Irigy vagy ránk, mégis világi karrierre törekszel? Szerinted ez nem ellentmondásos? – kérdezte Allan.

Ezek az őszinte szavak segítettek Benjaminnak, hogy elgondolkodjon az életén. Később, Zaire-ban elkezdte az úttörőszolgálatot, jelenleg pedig a fiókbizottság tagja.

1999-ben eltávolítottak a nyelőcsövemből egy fekélyt. Azóta a súlyom mindössze 30 kiló. Rólam tényleg elmondható, hogy egy törékeny ’cserépedény’ vagyok. Ennek ellenére hálás vagyok, hogy Jehova a ’szokásosnál nagyobb erőt’ ad nekem. A műtétem után lehetővé tette, hogy újra elkísérjem Allant az utazómunkában (2Kor 4:7). Majd 2004 márciusában Allan alvás közben elhunyt. Nagyon hiányzik nekem, de megvigasztal, hogy Jehova emlékezetében van.

Most, 83 évesen több mint 63 évnyi teljes idejű szolgálatra tekinthetek vissza. Még mindig tevékeny vagyok a szolgálatban, bibliatanulmányozást vezetek otthon, és kihasználom a nap mint nap adódó lehetőségeket, hogy Jehova csodálatos szándékáról beszéljek. Olykor a következőn tűnődök: „Milyen lenne az életem, ha nem kezdtem volna el az úttörőszolgálatot 1945-ben?” Akkoriban úgy tűnt, hogy a gyenge egészségi állapotom nyomós ok arra, hogy ne tegyek így. De mennyire hálás vagyok, hogy már fiatalon elkezdtem az úttörőszolgálatot. Kiváltságom volt megtapasztalni, hogy ha Jehovát tesszük életünkben az első helyre, akkor ő lesz az erőnk.

[Lábjegyzet]

[Kép a 18. oldalon]

Misszionáriustársammal, Astrid Andersonnal (jobbra)

[Kép a 18. oldalon]

Férjemmel az utazómunkában (1956)

[Kép a 20. oldalon]

Allannel (2000)