JÓ NÉHÁNY szeles, esős nap után 1919. szeptember 1-jén, hétfőn végre kisütött a nap. Azon a délutánon kevesebb mint 1000 fő gyűlt össze a kongresszus nyitó ülésszakára az Egyesült Államokban, a Cedar Point-i, 2500 férőhelyes előadóteremben. Estig még 2000-en érkeztek hajóval, autóval és különvonattal. Keddre a hallgatóság létszáma már akkorára duzzadt, hogy a kongresszus hátralévő részét odakint kellett megtartani a terebélyes fák alatt.

A lombkoronán átszűrődő fény csipkés mintát rajzolt a férfiak szalonkabátjára. Az Erie-tó felől érkező lágy szellő meg-megborzolta a hölgyek kalapján lévő tollakat. Az egyik testvér így emlékezett vissza: „Ebben a gyönyörű, parkszerű környezetben, távol a világ zajától, igazán a paradicsomban éreztük magunkat.”

De még a festői környezetnél is szebb volt, ahogyan a jelenlévők arca sugárzott a boldogságtól. Egy helyi újságban ez jelent meg: „A résztvevőkön nemcsak vallásos áhítat, hanem végtelen derű is látszik.” A Bibliakutatók különösen nagyra értékelték a keresztény társaságot, mivel az azt megelőző néhány évben számtalan nehézségen mentek keresztül: üldözték őket a háború alatt, szakadások voltak a gyülekezetekben, és bezárták a brooklyni Bételt. Mindezen felül pedig sokakat bebörtönöztek a királyságért, köztük nyolc vezető szerepű testvért is, akiket 20 évre ítéltek el. *

Néhány Bibliakutató megrémült és elcsüggedt ezekben a nehéz időkben, ezért felhagyott a tanúskodómunkával. De a legtöbben a hatóságoktól jövő nyomás ellenére is állhatatosan kitartottak. Például egy nyomozó arról számolt be, hogy a kihallgatott Bibliakutatók a szigorú figyelmeztetés ellenére határozottan kijelentették, hogy „továbbra is hirdetni fogják Isten szavát, míg el nem jön a vég”.

Abban a vészterhes időszakban a hithű Bibliakutatók „az Úrra tekintettek vezetésért. . ., és rendületlenül imádkoztak az Atya irányításáért”. Most végre újra együtt lehettek ezen az örömteli kongresszuson Cedar Pointban. Egy testvérnő sokak érzéseit fogalmazta meg, amikor azt mondta, hogy kíváncsi rá, „mi teszi majd lehetővé, hogy újra gőzerővel folytatódjon a munka”. Semmire sem vágytak jobban, mint hogy belevessék magukat a szolgálatba.

A kongresszusi küldöttek egész héten át találgatták, mit jelenthet a programlapra, az üdvözlő kártyákra és a kongresszus területén elhelyezett plakátokra nyomtatott „GA” rövidítés. Pénteken, a „Munkatársak napján” Joseph F. Rutherford végre elárulta a titkot a 6000 résztvevőnek. A „GA” egy prédikáláshoz készült, új folyóiratra utalt, az Aranykorszakra (angolul Golden Age). *

Rutherford testvér az előadásában ezt mondta: „[A felkent keresztények] a bajokon túl hitszemükkel látják az aranykorszakot, a Messiás dicsőséges uralmát. . . Legfőbb kötelességüknek és kiváltságuknak tekintik, hogy a közeledő aranykorszakot hirdethetik a világnak. Ez az Istentől kapott megbízatásuk része.”

Az Aranykorszakot – mely a címlapja szerint a tények, a remény és a meggyőződés folyóirata volt – különleges célra szánták. Azért készült, hogy egy újfajta módon hirdessék az igazságot: előfizetéseket gyűjtsenek ajtóról ajtóra. Amikor a kongresszuson feltették a kérdést, hogy ki szeretne részt venni ebben a munkában, a hallgatóság egy emberként állt fel. Aztán „azzal az örömmel és buzgalommal, amelyet csak Jézus lábnyomkövetői ismernek”, ezt énekelték: „Ó, Urunk, küldd el világosságodat és igazságodat.” „Soha nem felejtem el. Még a fák is beleremegtek a hangunkba” – emlékezett vissza J. M. Norris.

Az ülésszak után a küldöttek órákon át álltak sorban, hogy a folyóirat első előfizetői közt lehessenek. Sokan éreztek úgy, mint Mabel Philbrick, aki ezt mondta: „Milyen felvillanyozó volt, amikor megtudtuk, hogy ismét van feladatunk!”

Körülbelül 7000 Bibliakutató készült fel, hogy nekilásson a munkának. A Szervezeti eljárás című tájékoztatóból és a Kire van bízva a munka? című füzetből kiderültek a részletek: egy szolgálati osztály fogja irányítani a munkát a főhivatalból. Minden gyülekezetben kellett alakítani egy szolgálati bizottságot, és egy igazgatót is ki kellett jelölni, aki közvetíti az utasításokat. A területet részekre kellett osztani, egyenként 150-200 házzal. A testvérek arra is útmutatást kaptak, hogy csütörtök esténként tartsanak egy szolgálati összejövetelt, ahol elmondhatják az élményeiket, és leadhatják a szolgálati jelentésüket.

„Miután visszatértünk az otthonainkba, belevetettük magunkat az előfizetési kampányba” – mondta Herman Philbrick. Mindenütt halló fülekre találtak. Beulah Covey ezt figyelte meg: „Úgy tűnt, hogy a háború és annyi sok szomorúság után mindenki nagyon örül már csak a gondolatnak is, hogy egy aranykorszak közeleg.” Arthur Claus megjegyezte: „Az egész gyülekezet nagyon meglepődött, hogy milyen sok előfizetést tudtunk szerezni.” Az első kiadástól számított két hónapon belül közel félmillió példányt terjesztettek el az Aranykorszakból, és 50 000 előfizetője lett a folyóiratnak.

„A királyság evangéliuma” című cikkről, mely Az Őrtorony 1920. július 1-jei számában jelent meg, A. H. Macmillan később ezt írta: „Itt volt szó először hivatalos formában a világméretű prédikálómunkáról úgy, ahogyan azt ma végezzük.” A cikk arra sürgetett minden felkent keresztényt, hogy „tegyen bizonyságot a világnak arról, hogy az egek királysága elközeledett”. Ma Krisztus testvéreivel együtt, akikre a munkát bízták, több millióan buzgón prédikálják a szót, míg várják a messiási aranykorszakot.