Egy magasabb rendű hatalommal szembeni engedetlenség, ellenszegülés vagy ellenállás. A lázadás főbb kiváltó okai között van például a büszkeség, az önzés, az elnyomás, a feljebbvalók ítéletének megkérdőjelezése, és az a vágy, hogy valaki megszabaduljon a valós vagy vélt alárendeltségtől vagy elnyomástól.

 Kezdete: Az Istennel szembeni lázadás a láthatatlan szellembirodalomban kezdődött. Egy szellemteremtmény – aki később úgy lett ismertté, mint Sátán, az Ördög – egy kígyót felhasználva rávette az első nőt, Évát, hogy lázadjon fel a Teremtője ellen. Vonzóvá tette számára a lázadást, úgy mutatva be azt, mint, ami felvilágosultsághoz vezet. Éva engedett annak az önző vágyának, hogy olyan legyen, „mint Isten”, maga akarta eldönteni, hogy mi a jó és mi a rossz, ahelyett hogy hagyta volna, hogy Isten döntse ezt el. (Lásd: FA: Jelképes értelem.) Éva azt képzelte, hogy Isten megfosztja őt valamitől, amiről most már úgy vélte, hogy jogosan jár neki. Ezért úgy döntött, hogy megszegi Isten parancsát. Később a férje, Ádám engedett a nyomásnak, és csatlakozott hozzá a lázadásban. Nem azért tette ezt, mert félrevezették, és azt hitte, hogy a kígyó igazat beszél, hanem nyilvánvalóan azért, mert önző módon inkább a bűnös feleségéhez ragaszkodott, és nem ahhoz, hogy Isten szemében elfogadható legyen (1Mó 3:1–6; 1Ti 2:14).

 Az ezt követő évszázadok során az emberiség legnagyobb része nem volt hajlandó alávetni magát Istennek. Amikor a Szentírás az Ábel halálától egészen Noé születéséig tartó több mint 920 éves időszakról ír, egyedül Énókról jegyzi meg, hogy Istennel járt (1Mó 5:22). Az égi birodalomban is egyre nagyobb méreteket öltött a lázadás. Noé napjaiban voltak olyan angyalok, akik érzéki vágytól hajtva engedetlenné váltak, elhagyták égi állásukat, emberi testet öltöttek, feleségeket vettek maguknak, és utódokat nemzettek (1Mó 6:4; 1Pt 3:19, 20; 2Pt 2:4, 5; Júd 6).

 Noé napjaira a lázadás szelleme már annyira megfertőzte az emberiséget, hogy Jehova Isten úgy döntött, elpusztítja az embereket egy özönvíz által. Csupán Noét és a közeli családtagjait, összesen nyolc személyt tartott méltónak arra, hogy megmeneküljön (1Mó 6:5–8; 7:13, 23).

 Izraelben: Sok-sok évvel később Jehova Isten kiválasztotta Izraelt, hogy különleges népe legyen. Ennek ellenére Izrael történelme során számos példa volt arra, hogy az egész nemzet, vagy a nemzeten belül egy csoport vagy egy személy fellázadt Jehova és a képviselői ellen. Előfordult, hogy olyan személyek lázadtak fel, akik alapvetően nem voltak lázongók. Például Mózes és Áron sok éven át hűségesen szolgálták Jehova Istent. Ám egyszer a velük veszekedő izraeliták miatt elveszítették az önuralmukat, és nem adtak dicsőséget Istennek, amikor csoda útján vízről gondoskodott, ez lázadásnak számított (4Mó 20:12, 24; 27:13, 14). Ugyanakkor az egész nemzet annyira lázadozó volt, hogy az Ezékiel 44:6-ban Jehova úgy nevezi Izrael házát, hogy ’Lázadás’, mintha Izrael nemzete megtestesítette volna magát a lázadást.

 Jehova Isten nem hagyott büntetlenül semmilyen lázadást (1Sá 12:15; 15:23; 1Ki 13:21, 22, 26; Zs 5:10; Ézs 1:20; 63:10; Jr 4:16–18; Ez 20:21; Hó 13:16). Törvényében halálbüntetést szabott ki azokra, akik nem hagytak fel a szüleik elleni lázadással (5Mó 21:18–21). Megsemmisítette a büszke és nagyravágyó Kórahot, Dátánt és Abirámot, valamint mindazokat, akik részt vettek velük az Isten kinevezett képviselői, Mózes és Áron elleni lázadásban. Amikor az izraeliták vitatták ennek a kivégzésnek a jogosságát, és fellázadtak Mózes és Áron ellen, további 14 700 személy halt meg a Jehovától jövő csapás miatt (4Mó 16:1–3, 25–50). Jehova gyakran más nemzeteket használt fel, hogy megbüntesse az izraelitákat, amikor engedtek a körülöttük élő népek befolyásának, hogy hozzájuk hasonlóvá váljanak, és lázadó módon felhagytak az igaz imádattal (Bí 2:3, 11–16; 3:4, 5; Ne 9:26, 27).

 Sedékiás király a lázadásával megszegi a szövetséget: Amikor Nabukodonozor király vazallus királlyá tette a júdai Sedékiást, szövetséget kötött vele Jehova nevében. Tehát amikor Sedékiás fellázadt Nabukodonozor ellen, hogy lerázza magáról az idegen hatalom igáját, Jehova ellen is fellázadt, akinek a nevében azt az esküt tette korábban, hogy hűséges vazallus király lesz. Sedékiás lázadása miatt Jehova kijelentette, hogy a király fogolyként fog meghalni Babilonban (2Ki 24:17–20; 2Kr 36:11–21; Ez 17:12–18).

 A keresztények között: A keresztényeknek mindig is sok nehézséget okoztak a lázadó emberek. Pál apostol megjövendölte, hogy hitehagyás, azaz lázadás fog kialakulni a magukat kereszténynek vallók között (2Te 2:3), sőt, már az ő idejében is voltak hitehagyottak (1Ti 1:19, 20; 2Ti 2:16–19). Júdás tanítvány írt olyan személyekről, akik becsmérlően beszéltek a keresztény gyülekezetben lévő „dicsőségesekről”. Mivel teljesen biztos volt, hogy az ilyen lázadó személyek el lesznek pusztítva, Júdás úgy beszélt a pusztulásukról, mintha már meg is történt volna: „Kórah lázadó beszédében vesztek el” (Júd 8, 11; lásd: HITEHAGYÁS).

  Alárendeltség a kormányzati hatalmaknak: Krisztus követőinek, akik szeretnék elnyerni Isten helyeslését, nem szabad lázadniuk, hanem a gyülekezeten belül engedelmeskedniük kell azoknak, akik vállalják a vezetést (Héb 13:17), a gyülekezeten kívül pedig a kormányzati hatalmaknak (Tit 3:1, 2). Ha valaki fellázad a kormányzati hatalmak ellen, azzal Isten ellen is fellázad, hiszen ezek a hatalmak Isten jóváhagyásával léteznek, és Istennek az az akarata, hogy a keresztények rendeljék alá magukat nekik mindaddig, amíg nem kérnek olyasmit, ami ellenkezik az Ő törvényével (Ró 13:1–7; Cs 5:29).