Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Jehova eloszlatta a sötétséget

Jehova eloszlatta a sötétséget

 Jehova eloszlatta a sötétséget

Patrice Oyeka elmondása alapján

Késő délután volt. Egy újabb nap telt el sötét hangulatban. Elkeserített, hogy nem látok. Nagyon magányosnak éreztem magam, egyfolytában csak a rádiót hallgattam. Úgy döntöttem, véget vetek nyomorúságos életemnek. Fogtam a mérget és beleszórtam egy pohár vízbe. A poharat leraktam az asztalra. Szerettem volna még egyszer megfürödni és rendesen felöltözni, mielőtt megiszom a halálos mérget. Miért akartam meghalni? Hogyan maradtam életben és tudom elmesélni mindezt?

KELET-KASAIBAN, a Kongói Demokratikus Köztársaság egyik tartományában születtem 1958. február 2-án. Kilencéves koromban meghalt az apukám. A bátyám nevelt fel.

A tanulmányaim befejeztével egy gumiültetvényen dolgoztam. 1989-ben egy reggel éppen jelentést készítettem az irodában, mikor hirtelen minden sötét lett. Először azt hittem, hogy áramszünet van, de hallottam, hogy a generátor működik. Szörnyen megrémültem, mikor tudatosult bennem, hogy a látásommal van baj. Semmit sem láttam, még az előttem lévő papírlapot sem.

Azonnal szóltam az egyik beosztottamnak, hogy vigyen a betegszobára az orvoshoz. Az orvos azt ajánlotta, hogy keressek a városban egy szakorvost, mert látta, hogy leszakadt a retinám. Az állapotom súlyos volt, így hát Kinshasába, a fővárosba küldött.

Kinshasában

Kinshasában több szemorvoshoz is elmentem, de egyikük sem tudott segíteni. 43, kórházban töltött nap után az orvosok arra jutottak, hogy nem fogom visszanyerni a látásomat. A családom mindent megtett azért, hogy segítsen rajtam. Több egyházban is csodagyógyítókat kerestek, de azok sem tudtak segíteni.

Egy idő után feladtam a reményt, hogy valaha is látni fogok. Úgy éreztem, semmi értelme az életemnek. Elveszítettem a látásom, a munkám, ráadásul a feleségem is elhagyott, és minden értékünket magával vitte. Képtelen voltam emberek közé menni. Napjaimat a házba zárkózva töltöttem. Teljesen elszigetelődtem, hasznavehetetlennek éreztem magam.

Kétszer is öngyilkosságot kíséreltem meg, a másodikat említettem a cikk elején. Ekkor a családunkból egy kisgyermek mentett meg. Amíg fürödtem, kiöntötte a poharamból a vizet a földre. Nem tudta, mi van benne. Még jó, hogy nem itta meg! Én persze nagyon megijedtem, hogy sehol sem találom a poharat. Végül is bevallottam a családomnak, hogy miért keresem annyira, és mit akartam tenni.

Hálás vagyok Istennek és a családomnak, hogy vigyáztak rám. Többé nem próbáltam véget vetni az életemnek.

 Visszatér az életkedvem

1992-ben egy vasárnap éppen otthon üldögéltem és dohányoztam, mikor két Jehova Tanúja látogatott meg minket és a szomszédainkat. Észrevették, hogy vak vagyok, ezért felolvasták nekem az Ézsaiás 35:5-öt: „Akkor a vakok szemei megnyílnak, és a süketek fülei megnyittatnak.” Ezek a szavak leírhatatlan örömmel töltöttek el. A többi egyházzal ellentétben a Tanúk nem kecsegtettek azzal, hogy náluk meggyógyulhatok. Azt mondták, Isten ígérete szerint a látásomat az új világban nyerhetem vissza, és ehhez pusztán annyit kell tennem, hogy ismeretet szerzek Istenről (János 17:3). Azon nyomban tanulmányozni kezdtem a Bibliát a Tanúkkal az Örökké élhetsz Paradicsomban a földön című könyv segítségével. Onnantól fogva elmentem minden összejövetelükre a közeli Királyság-terembe, és megtettem a szükséges változtatásokat is, például abbahagytam a dohányzást.

Az ismeretszerzésemet azonban hátráltatta, hogy vak vagyok. Így hát eljártam a vakok intézetébe, hogy megtanuljam a Braille-írást. Ennek köszönhetően aktívan részt tudtam venni a Királyság-teremben folyó oktatáson. Hamarosan én is megosztottam a Biblia üzenetét a környezetemben élőkkel. Az életkedvem visszatért. A hitem egyre erősebb lett, és elhatároztam, hogy Jehovának szentelem az életem. 1994. május 7-én megkeresztelkedtem.

Minél jobban megszerettem Jehovát és a népét, annál inkább vágytam rá, hogy többet tegyek értük. 1995. december 1-jétől általános úttörő vagyok, vagyis az időmből jelentős részt a prédikálásra fordítok. Nagy örömömre 2004 februárjától a gyülekezetünk egyik pásztora vagyok. Időnként meghívást kapok más gyülekezetektől, hogy tartsak náluk bibliai témájú előadást. Mindezt nagy áldásnak tartom, és igazolva látom, hogy nincs olyan korlát, mely megakadályozná, hogy Jehova Istent szolgáljuk.

Jehovától különleges szemet kapok

Ahogy már korábban említettem, a feleségem elhagyott, miután megvakultam. De Jehova csodálatos ajándékot adott nekem. Bizonyos értelemben szemet kaptam tőle. Anny Mavambut a vakságom nem riasztotta el attól, hogy feleségül jöjjön hozzám. Ő lett a szemem. Mivel ő is általános úttörő, mindig elkísér, ha prédikálni megyek. Felolvassa nekem az előadásaim forrásanyagait, hogy jegyzeteket készíthessek Braille-írással. Igazi áldás, hogy Anny van nekem. Mióta a feleségem, tudom, mit jelentenek a Példabeszédek 19:14 szavai: „A ház és vagyon apai örökség, de az értelmes feleség Jehovától van.”

Jehova két gyermekkel is megajándékozott bennünket, egy kisfiúval és egy kislánnyal. Már alig várom, hogy láthassam az arcukat a paradicsomban. Hálás vagyok Jehovának azért is, hogy a bátyám szívét megérintette a Biblia igazsága és megkeresztelkedett. Kedvesen megengedte, hogy a telkén élhessek a családommal. Mindannyian ugyanahhoz a gyülekezethez tartozunk.

A sok áldás, melyet Jehovától kaptam, arra ösztönöz, hogy még többet tegyek a szolgálatában (Malakiás 3:10). Naponta imádkozom azért, hogy jöjjön el a Királysága, és szűnjön meg minden szenvedés a földön. Őszintén elmondhatom, „Jehova áldása az, ami gazdaggá tesz, és ő nem ad ahhoz fájdalmat” (Példabeszédek 10:22).

[Képek a 13. oldalon]

Bibliai előadást tartok; a családommal és a bátyámmal