Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Utazás „a föld legtávolabbi részéig”

Utazás „a föld legtávolabbi részéig”

 Bepillantás az első századi keresztények életébe

Utazás „a föld legtávolabbi részéig”

„Másnap [Pál] Barnabással elindult Derbébe. És miután hirdették a jó hírt annak a városnak, és jó néhány embert tanítvánnyá tettek, visszatértek Lisztrába, Ikóniumba és Antiókiába” (CSELEKEDETEK 14:20, 21).

HŰVÖS a reggel. Az utazó szippant egy nagyot a friss levegőből, majd felveszi elnyűtt saruját. Ma is hosszú út áll előtte.

A reggeli nap sugarai jólesően simogatják a bőrét. A poros utat követve elhalad egy szőlő mellett, átszel egy olajfaligetet, majd felkapaszkodik egy meredek hegyoldalon. Útközben sok mindenkivel találkozik, például a földjükre igyekvő gazdákkal, kereskedőkkel, akik mindenféle portékával megpakolták málhás állataikat, és férfiakkal meg nőkkel, akik a jeruzsálemi templomba tartanak. Az utazó és a társai mindenkivel váltanak néhány szót, akivel csak találkoznak. Miért teszik ezt? Mert Jézus azt parancsolta a követőinek, hogy legyenek a tanúi „a föld legtávolabbi részéig” (Cselekedetek 1:8).

Ez az utazó lehetne akár Pál apostol, Barnabás vagy bármelyik első századi fáradhatatlan misszionárius (Cselekedetek 14:19–26; 15:22). Bár az utazás akkoriban nem volt könnyű, a misszionáriusok rendíthetetlenek és elszántak voltak. Pál apostol a tengeri utazásai során átélt viszontagságairól  ezt írta: „háromszor hajótörést szenvedtem, egy éjt és egy napot a mély vizekben töltöttem”. A szárazföldi utazás sem járt kevesebb megpróbáltatással. Pál azt mondta, hogy sokszor volt „veszélyekben folyók miatt” és „útonállók miatt” (2Korintusz 11:25–27).

Milyen lett volna a misszionáriusokkal tartani? Vajon mekkora utat tettek meg akkoriban egy nap alatt? Mit vittek magukkal, és hol szálltak meg?

Utazás a szárazföldön. Az i. sz. első századra a rómaiak kiterjedt úthálózatot hoztak létre, mely összekötötte a birodalom főbb pontjait. A kiváló minőségű utak építését alapos tervezői munka előzte meg. A kikövezett, szegélyezett és mérföldkövekkel ellátott utak szélessége többnyire 4,5 méter volt. Egy misszionárius, mint mondjuk Pál, egy nap alatt mintegy 30 kilométert tudott megtenni egy ilyen úton.

Palesztinában viszont javarészt csak földutak voltak, melyeken nem kis kockázattal járt az utazás. A mezők mentén nem volt kerítés, és a szakadékok mellett sem volt korlát. Az utazók vadállatokkal és rablókkal is szembe találhatták magukat. Sőt, az is előfordult, hogy az utat eltorlaszolta valami.

Mit vitt magával egy utazó? A legfontosabbak egyebek közt ezek voltak: egy bot (1.), hogy meg tudja védeni magát, egy összegöngyölt takaró (2.), egy erszény (3.), egy másik pár saru (4.), elemózsiás tarisznya (5.), egy váltás ruha (6.), egy összehajtható, bőrből készült vödör (7.), mellyel vizet tudott merni a kútból, kulacs (8.), és egy nagy bőrtáska (9.) a személyes holmiknak.

A misszionáriusok találkoztak utazó kereskedőkkel, akik egyik piacról a másikra szállították a különféle árukat. Teherhordó állatuk a biztos járású szamár volt, mely egyedülálló módon tudott alkalmazkodni a meredek, sziklás utakhoz. Egy jól felmálházott szamár állítólag még 80 kilométert is meg tudott tenni egy nap. Ezzel szemben a szekerekkel, melyeket általában ökrök húztak, csak 8-20 kilométert tudtak megtenni egy nap alatt. Az ökrök azonban nehezebb terhet is elbírtak, és ideálisak voltak a rövidebb utakhoz. Az utazók karavánokkal is találkozhattak, melyekben többtucatnyi teve vagy szamár cipelte a világ mindenféle tájáról  származó portékákat. Olykor egy lovas futár viharzott el az úton, hogy postát vagy királyi rendeletet továbbítson a birodalom egyik előőrsének.

Még mielőtt leszállt az éj, némelyik utazó sietősen sátrat vert az út mellett, mások pedig karavánfogadókban szálltak meg. A karavánfogadó egy fallal körülvett terület volt, bútorozatlan helyiségekkel, középen pedig egy udvar helyezkedett el. Ezek a piszkos, nem éppen kellemes szálláshelyek csak korlátozott védelmet nyújtottak a tolvajokkal és az időjárás viszontagságaival szemben. Ezért ha csak lehetett, a misszionáriusok a családtagjaiknál vagy a hittársaiknál szálltak meg (Cselekedetek 17:7; Róma 12:13).

Utazás a tengeren. A kisebb hajókkal a part menti vizeken és a Galileai-tengeren szállítottak árut és utasokat (János 6:1, 2, 16, 17, 22–24). A nagyobb hajók pedig a Földközi-tengeren át szállítottak árut a távoli kikötőkbe és vissza. Ilyen nagy hajókon vittek élelmiszert Rómába, és szállítottak kormánytisztviselőket meg postai küldeményeket egyik kikötőből a másikba.

Mivel a tengerészek a szemükre hagyatkozva irányították a hajóikat – nappal a jellegzetes tájékozódási pontok, éjszaka pedig a csillagok alapján –, a tengeri utazás csak májustól szeptember közepéig volt viszonylag biztonságos, amikor az időjárás kedvezőbb volt. A hajótörések elég gyakoriak voltak (Cselekedetek 27:39–44; 2Korintusz 11:25).

Az emberek nem azért utaztak a tengeren, mert az sokkal kényelmesebb lett volna a szárazföldi utazásnál. Akkoriban főként teherszállító hajókkal közlekedtek, ezeken azonban nem az utasok kényelmét tartották szem előtt. Ha esett, ha fújt, ha nappal volt, ha éjszaka, az utasok a fedélzeten tartózkodtak, az alsó fedélzet ugyanis zsúfolásig volt értékes árukkal. Az utasoknak maguknak kellett gondoskodniuk az élelmükről, mert a hajón csupán ivóvizet kaptak. Az időjárás olykor teljesen kiszámíthatatlan volt. A szűnni nem akaró viharok és a háborgó vizek miatt sokan napokon át tengeribetegek voltak.

Bár mind a szárazföldi, mind a tengeri utazás nehézségekkel járt, a misszionáriusok, így Pál is, széles körben hirdették ’a királyság jó hírét’ az akkor ismert világban (Máté 24:14). Mindössze 30 évvel azután, hogy Jézus megparancsolta a tanítványainak, hogy tanúskodjanak róla, Pál azt írhatta, hogy a jó hírt „az ég alatt levő egész teremtésben” prédikálták (Kolosszé 1:23).