EVELYN TRABERT és én két évvel az előbb említett esemény előtt végeztük el az Őrtorony Gileád Bibliaiskola 4. osztályát. Az iskola akkoriban Ithaca környékén volt (New York állam). Evelynnel Santa Anába küldtek minket. De mielőtt belefognék, hogy röviden meséljek a csaknem 29 éves misszionáriusi szolgálatomról, hadd mondjam el, miért döntöttem úgy, hogy elkezdem ezt a munkát.

A szüleim, John és Eva Olson Spokane-ban (Washington állam) éltek 1923-ban, abban az évben, amikor megszülettem. Lutheránusok voltak, de nem értettek egyet azzal, amit az egyházuk a pokolról tanított. Nem tudták elhinni, hogy egy szerető Isten kínozza az embereket (1Ján 4:8). Édesapám pékségben dolgozott, és egy éjszaka az egyik munkatársa elmagyarázta neki, hogy a Biblia nem tanítja azt, hogy a pokolban kínozzák az embereket. A szüleim nem sokkal ezután elkezdtek tanulmányozni Jehova Tanúival, és megtudták, mit tanít valójában a Biblia arról, hogy mi történik a halál után.

Még csak 9 éves voltam, de jól emlékszem, milyen lelkesedéssel beszélgettek a szüleim arról, amit a Bibliából megtanultak. Lázba hozta őket, amikor megtudták, hogy az igaz Isten neve Jehova, és hogy  a háromság tanítása hamis. Én is úgy szívtam magamba a Szentírás csodálatos tanításait, mint a szivacs, hiszen megismerhettem az igazságot, mely „szabaddá tesz” (Ján 8:32). Sosem tartottam unalmasnak a Biblia olvasását, mindig élvezettel tanulmányoztam Isten Szavát. Félénk voltam, de ez nem tartott vissza attól, hogy elmenjek a szüleimmel prédikálni. Ők 1934-ben keresztelkedtek meg, én pedig 1939-ben, 16 évesen.

A szüleim 1940 nyarán eladták a házukat, és mindhárman úttörők lettünk Coeur d’Alene-ben (Idaho állam). Egy autószerelő műhely felett béreltünk lakást. Nálunk tartottuk az összejöveteleket is. Akkoriban csak néhány gyülekezetnek volt Királyság-terme, ezért a testvérek magánotthonokban vagy bérelt helyeken jöttek össze.

1941-ben a szüleimmel részt vettünk a St. Louis-ban (Missouri állam) megtartott kongresszuson. A kongresszus utolsó napját úgy nevezték, hogy „A gyermekek napja”, és az 5–18 éves gyermekek közvetlenül a színpad előtt ültek. Joseph F. Rutherford testvér az előadása vége felé így szólt hozzánk: „Ti, gyermekek. . ., akik készek vagytok engedelmeskedni Istennek és Királyának, kérlek benneteket, álljatok fel.” Mindannyian felálltunk. Rutherford testvér ekkor így kiáltott: „Íme, a Királyság több mint 15 000 új Tanúja.” Ez az élmény megszilárdította az elhatározásomat, hogy életem végéig úttörő leszek.

Néhány hónappal a St. Louis-i kongresszus után a családom Dél-Kaliforniába költözött. Azt a feladatot kaptuk, hogy Oxnard városában hozzunk létre egy gyülekezetet. Egy kis lakókocsiban laktunk, amelyben csak egyetlen ágy volt. Nekem mindig az étkezőasztalon ágyaztunk meg. Ez bizony nagy változás volt ahhoz képest, hogy korábban külön hálószobám volt.

1941. december 7-én, közvetlenül azelőtt, hogy Kaliforniába érkeztünk, Japán megtámadta Hawaiin Pearl Harbort. Az Amerikai Egyesült Államok másnap belépett a II. világháborúba. Mivel japán tengeralattjárók voltak Kalifornia partjainál, a hatóságok elsötétítést rendeltek el. Éjszakánként ki kellett oltanunk minden fényt, amire azért volt szükség, hogy ne tudják eltalálni a szárazföldön lévő célpontokat.

Néhány hónappal később, 1942 szeptemberében részt vettünk a clevelandi (Ohio állam) „Új világ” teokratikus kongresszuson. Nathan H. Knorr tartott egy előadást, amelynek az volt a címe, hogy „Béke – Vajon tartós lehet?”. A Jelenések könyvének 17. fejezetét elemezte, mely egy vadállatról beszél, és elmondja róla, hogy „volt, de nincs, és mégis feljönni készül a mélységből” (Jel 17:8, 11). Knorr testvér elmagyarázta, hogy ez „a vadállat” a Népszövetség volt, amely 1939-ben tétlenné vált. A Biblia jövendölése szerint ezt a szövetséget felváltja egy másik szervezet, és egy viszonylag békés időszak következik. És ez így is történt. 1945-ben a II. világháború véget ért, és „a vadállat” újból feltűnt, de ezúttal az Egyesült Nemzetek Szervezete néven. Jehova Tanúi ekkor még több helyen kezdték el prédikálni a jó hírt. És mekkora növekedés volt azóta!

Ez a prófécia segített megértenem, hogy mi vár még ránk. Amikor bejelentették, hogy a következő évben megkezdődik a Gileád Iskola, felébredt bennem a vágy, hogy misszionárius legyek. 1943-ban azt a megbízatást kaptam, hogy Portlandben (Oregon állam) folytassam az úttörőszolgálatot.  Akkoriban gramofont használtunk a szolgálatban. Előadásokat játszottunk le a házigazdáknak az ajtóban, majd felkínáltunk valamilyen bibliai kiadványt, mely Isten Királyságáról szólt. Abban az évben másra sem tudtam gondolni, mint a misszionáriusi szolgálatra.

Nagyon megörültem, amikor 1944-ben meghívtak a Gileád Iskolára drága barátnőmmel, Evelyn Traberttel. Az öt hónapos iskola alatt az oktatók megmutatták, hogyan találhatunk örömet a Biblia tanulmányozásában. Nagy hatással volt ránk az alázatuk. Időnként ők szolgáltak fel nekünk az étkezések alatt. 1945. január 22-én kaptuk meg a diplománkat.

Evelynnel, valamint Leo és Esther Mahannel 1946 júniusában érkeztünk meg az új megbízatási helyünkre, Salvadorba. Itt igazán tapasztaltuk, hogy a szántóföldek „fehérek az aratásra” (Ján 4:35). Néhány hónappal azután, hogy megérkeztünk, megtartottuk az első körzetkongresszusunkat Santa Anában. Széles körben meghirdettük a nyilvános előadást, és nagy örömünkre több mint 500-an jöttek el. A papság dühös volt amiatt, hogy prédikáltunk. A kongresszus után egy héttel történt az, amiről már a cikk elején beszéltünk. De ezzel nem félemlítettek meg minket, és nem hagytuk el a várost, hanem még inkább elhatároztuk, hogy segítünk az őszinte szívű embereknek. Kevés ember tudott Bibliát venni, ráadásul a papok figyelmeztették az embereket, hogy ne olvassák a Szentírást. Ennek ellenére sok ember vágyott arra, hogy megismerje az igazságot. Értékelték, hogy szeretnénk megtanulni spanyolul azért, hogy taníthassuk őket az igaz Istenről, Jehováról és arról a nagyszerű ígéretéről, hogy újra paradicsom lesz a föld.

Rosa Ascencio az első tanulmányozóim között volt. Együtt élt egy férfival, akivel nem voltak házasok. De miután elkezdtem vele tanulmányozni a Bibliát, megszakította vele a kapcsolatát. Ezután a férfi is elkezdett tanulni Jehováról. Idővel összeházasodtak, megkeresztelkedtek, és Jehova buzgó Tanúi lettek. Rosa volt az első helyi úttörő Santa Anában. *

Rosának volt egy kis élelmiszerboltja. Ha elment a szolgálatba, bezárta az üzletet, és bízott Jehovában, hogy ettől még meg fog tudni élni. Néhány órát prédikált, és amikor újra kinyitott, a vevők csak úgy özönlöttek a boltba. Első kézből tapasztalta, hogy mit jelentenek a Máté 6:33 szavai. Mindhalálig hűséges volt Jehovához.

A helyi pap egy alkalommal elment ahhoz a férfihoz, aki bérbe adta nekünk a házát. Megfenyegette, hogy őt is, és a feleségét is ki fogja közösíteni az egyházból, ha továbbra is kiadja a házat a hat misszionáriusnak. A háztulajdonos egy tehetős üzletember volt. Már amúgy is felháborítónak tartotta a papok viselkedését, így nem volt hajlandó beadni a derekát. Közölte a pappal, hogy nem érdekli, ha kizárja az egyházból. Nekünk pedig azt mondta, hogy maradhatunk nyugodtan, ameddig csak akarunk.

A fővárosban, San Salvadorban egy misszionárius tanulmányozta a Bibliát Baltasar Perlának, egy mérnöknek a feleségével. Ez a jószívű férfi elvesztette az Istenbe vetett hitét, amikor látta, mennyire képmutatók a vallási vezetők. Amikor elérkezett az ideje, hogy fiókhivatalt építsünk, Baltasar felajánlotta, hogy ingyen megtervezi az épületet, és segít az építésben – pedig akkor még nem volt Jehova Tanúja!

Baltasar az építkezésen együtt dolgozott Jehova Tanúival, ami meggyőzte arról, hogy megtalálta az igaz vallást. 1955. július 22-én keresztelkedett meg, a felesége, Paulina pedig nem sokkal utána. Mindkét gyermekük Jehova hűséges szolgája. A fiuk, akit ugyancsak Baltasarnak hívnak, már 49 éve a brooklyni Bételben szolgál, és támogatja a prédikálómunkát, amely egyre nagyobb tért hódít. Jelenleg az Egyesült Államok fiókbizottságában szolgál. *

Amikor kongresszusokat kezdtünk tartani San Salvadorban, Perla testvér segített megfelelő helyet találni, így egy nagy tornacsarnokban tudtunk összegyűlni. Eleinte csak néhány szektort használtunk, de hála Jehovának évről évre egyre többen lettünk, míg végül tele lett a tornacsarnok, sőt már el sem fértünk ott! A kongresszus mindig remek alkalom volt arra, hogy találkozzak azokkal, akikkel korábban tanulmányoztam a Bibliát. Előfordult, hogy a keresztelkedők között olyanok is voltak, akiket az egykori tanulmányozóim tanítottak. Képzelhetitek, milyen jó érzés volt megismerni az „unokáimat”!

Az egyik kongresszuson odajött hozzám egy testvér, és elmondta, hogy valamit be kell vallania. Nem tudtam, hogy ki ő, és kíváncsian vártam, mit szeretne. Ezt mondta: „Ott voltam én is azok között a fiúk között, akik kövekkel dobálták a misszionáriusotthont Santa Anában.” A szívem csordultig telt örömmel, hogy most már ő is Jehovát szolgálja, akárcsak én! Ez a beszélgetés megerősített abban, hogy a teljes idejű szolgálat a lehető legjobb életpálya!

Majdnem 29 évig voltam Salvadorban misszionárius. Először Santa Anában, majd Sonsonatéban,  azután Santa Teclában, végül pedig San Salvadorban. 1975-ben komoly döntés előtt álltam, mivel hűséges idős szüleimnek szükségük volt rám. Sokat imádkoztam, végül elhatároztam, hogy befejezem a misszionáriusi szolgálatot, és hazatérek Spokane-ba.

Édesapám 1979-ben meghalt. Ezután édesanyámat gondoztam, aki egyre gyengébb lett. Még nyolc évet élt, és 94 évesen hunyt el. Ez a nehéz időszak teljesen kimerített fizikailag és érzelmileg. A stressz miatt övsömöröm lett, ami nagy fájdalommal jár. De a sok ima segített kitartanom. Olyan volt, mintha Jehova szeretettel átölelne. Mintha csak ezt mondta volna: „ősz [korodig]. . . én viszlek, én hordozlak, én mentelek meg” (Ézs 46:4, Újfordítású revideált).

1990-ben Omakbe költöztem (Washington állam). A spanyol nyelvterületen újra hasznosnak érezhettem magam. Több bibliatanulmányozóm is megkeresztelkedett. De mivel egyre kevésbé tudtam rendben tartani a házamat, 2007 novemberében Omakből egy közeli városba, Chelanbe költöztem (Washington állam). Azóta az itteni spanyol gyülekezet szeretettel gondoskodik rólam, amiért nagyon hálás vagyok. Mivel én vagyok az egyetlen idős a gyülekezetben, a testvérek a „nagymamájukká” fogadtak.

Azért döntöttem úgy, hogy nem megyek férjhez, és nem szülök gyermekeket, mert nem szerettem volna, ha valami eltereli a figyelmemet Isten szolgálatáról. Viszont sokaknak segítettem megismerni Jehovát, így ők lettek a „gyermekeim” (1Kor 7:34, 35). Tudtam, hogy ebben az életben nem kaphatok meg mindent. Ezért azt tettem az első helyre, ami a legfontosabb: Jehova teljes szívű szolgálatát. Az új világban bőven lesz időm arra, hogy mindenfélét kipróbáljak, amiben örömömet lelhetem. A kedvenc bibliaversem a Zsoltárok 145:16, amely arról biztosít, hogy Jehova kielégíti „minden élő kívánságát”.

Most, 91 évesen még mindig viszonylag jó az egészségem, ezért úttörő vagyok. Ez a szolgálat segít, hogy fiatalnak érezzem magam, és hogy legyen életcélom. Amikor Salvadorba érkeztem, a prédikálómunka épphogy csak elkezdődött az országban. Bár Sátán nagyon igyekezett megállítani a munkát, ma már több mint 39 000 hírnök van Salvadorban. Ez nagyon megerősítette a hitemet. Nem is kérdés, Jehova a szent szellemével támogatja a népét!