Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Olvasók kérdései

Olvasók kérdései

 Olvasók kérdései

Ha egy embrió vagy magzat meghal az édesanyja méhében, van remény a feltámadására?

Azt, hogy milyen érzés elveszíteni egy még meg nem született gyermeket, csak azok tudják igazán, akik már átélték ezt a fájdalmat. A szülőket általában nagyon megviseli ez a veszteség. Egy anyának öt gyermeke halt meg, mielőtt megszülethettek volna. Később azonban boldog volt, hogy két egészséges fiút nevelhetett fel. Ennek ellenére minden egyes gyermek elvesztése mély nyomot hagyott benne. Az élete során újra és újra eszébe jutott, hány évesek lennének a gyermekei, ha életben maradtak volna. Vajon azok a keresztények, akik ilyen tragédiát éltek át, reménykedhetnek abban, hogy a feltámadás idején visszakapják majd elvesztett gyermekeiket?

Erre a kérdésre egyszerűen az a válasz, hogy nem tudjuk. A Biblia sehol nem beszél közvetlenül arról, hogy mi lesz a vetélés következtében elveszített embriókkal és magzatokkal vagy a halva született gyermekekkel. Mindazonáltal Isten Szavában olvashatunk olyan alapelvekről, melyek érintik ezt a kérdést, és vigaszt meríthetünk belőlük.

A témához kapcsolódóan vizsgáljunk meg két kérdést. Először is, hogy Jehova nézőpontja szerint mikor kezdődik az ember élete: a fogantatáskor vagy a születéskor? Másodszor, hogyan tekint Jehova a még meg nem született gyermekekre: úgy, mint önálló egyénekre vagy csupán a nő méhében lévő sejtek és szövetek halmazára? A bibliai alapelvek mindkét kérdésre egyértelmű választ adnak.

A mózesi törvény világosan feltárta, hogy az élet nem a születéskor kezdődik, hanem sokkal korábban. Honnan tudjuk ezt? Rámutatott arra, hogy egy magzat megölése halálbüntetést vonhatott maga után. Figyeld meg ezt a törvényt: „Lelket adj lélekért” (2Móz 21:22, 23). * Tehát az anyaméhben lévő, még meg nem született gyermek él, vagyis élő léleknek számít. Ennek az örök érvényű igazságnak a megértése több millió kereszténynek segített abban, hogy elutasítsa az abortuszt, úgy tekintve arra, mint amely Isten ellen elkövetett súlyos bűn.

Tehát az biztos, hogy már a meg nem született gyermek is él, de milyen értéke van Jehova szemében egy ilyen életnek? A fent idézett törvény kimondta, hogy ha egy felnőtt egy meg nem született gyermek halálát okozza, meg kell halnia. Világos hát, hogy egy meg nem született gyermek életének nagy értéke van Isten szemében. Továbbá több bibliavers is azt tárja fel, hogy Jehova a még meg nem született magzatokra is úgy tekint, mint önálló egyénekre. Például Dávid király ihletés alatt ezt írta Jehováról: „te takargattál engem anyám méhében . . . Szemeid már mint embriót is láttak engem, és annak minden része be volt írva könyvedbe a napokat illetően, melyeken formáltattak” (Zsolt 139:13–16; Jób 31:14, 15).

Ezenkívül Jehova látja, hogy a még meg nem született magzatoknak sajátos tulajdonságaik vannak, és azt is látja, hogy milyen lehetőségek rejlenek bennük. Amikor Izsák felesége, Rebeka ikreket várt, Jehova kijelentett egy próféciát a Rebeka méhében tusakodó két fiúról. Ez azt sugallja, hogy Jehova már akkor látta, hogy a fiúk bizonyos tulajdonságai később sok más ember életére kihatással lesznek (1Móz 25:22, 23; Róma 9:10–13).

Keresztelő János esetében is valami nagyon érdekes dolog történt. Az evangéliumi beszámolóban ezt olvashatjuk: „amint Erzsébet meghallotta Mária üdvözlését, a magzat megmozdult a méhében; Erzsébet pedig betelt szent szellemmel” (Luk 1:41). Lukács, aki orvos volt, itt egy olyan görög kifejezést használt, amely utalhat egy magzatra is, és egy olyan babára is, amelyik már megszületett. Ugyanezt a szót használta a jászolban fekvő, csecsemő Jézusra is (Luk 2:12, 16; 18:15).

Mindent egybevetve, vajon a Biblia alapot ad arra, hogy jelentős különbséget tegyünk egy  anyaméhben lévő embrió vagy magzat és egy olyan csecsemő között, aki már a világra jött? Nem úgy tűnik. És ez összhangban van azzal, amit a modern tudomány feltárt. Például a kutatók rájöttek, hogy az anyaméhben lévő magzat képes érzékelni a külső ingereket, és reagál is azokra. Éppen ezért nem meglepő, hogy a kismama és a magzat között szoros kötelék alakul ki a terhesség során.

A babák születésének ideje meglehetősen kiszámíthatatlan. Figyeljünk meg egy példát: Egy anya koraszülött babát hoz a világra, és a baba néhány nap múlva meghal. Egy másik anya végig kihordja a gyermekét, de a baba közvetlenül a szülés előtt meghal. Vajon az első anya, csak mert úgy alakult, hogy koraszülötten hozta világra a gyermekét, reménykedhet abban, hogy a gyermek majd feltámad, míg a második anya ezt nem remélheti?

Mindent összefoglalva tehát kijelenthetjük, hogy a Biblia egyértelműen azt tanítja, hogy az élet a fogantatáskor kezdődik, és hogy Jehova úgy tekint a még meg nem született magzatra, mint különálló egyénre, értékes emberre. E fent említett szentírási igazságok fényében egyesek úgy érezhetik, hogy nincs miért kétségbe vonni, hogy fel fognak támadni azok a magzatok, amelyek a megszületésük előtt meghaltak. Ők tulajdonképpen úgy érzik, hogy ha ezt kétségbe vonnánk, az aláásná az abortusszal kapcsolatos szentírási álláspontunkat, amely főként éppen ezeken az igazságokon alapul.

A múltban ez a folyóirat felvetett néhány gyakorlatias kérdést, és úgy tűnt, ezek kizárják annak a lehetőségét, hogy azok a magzatok, amelyek a megszületésük előtt meghaltak, fel fognak támadni. Például felvetődött, hogy elképzelhető-e, hogy Isten a Paradicsomban majd beültet egy nő méhébe egy fejlődésben lévő embriót. Ám a Vezető Testület további tanulmányozás és imával kísért elmélkedés után arra a következtetésre jutott, hogy az ilyen kérdések vagy érvelések nem igazán segítenek meghatározni, hogy van-e remény egy olyan magzat feltámadására, aki már a születése előtt meghalt. Jézus ezt mondta: „Istennél minden lehetséges” (Márk 10:27). Jézus példája is alátámasztja ezt a kijelentést, hiszen az élete át lett ültetve az égből egy fiatal szűz méhébe. Emberi szemszögből ez teljességgel lehetetlen lett volna.

De akkor mindez azt jelenti, hogy a Biblia azt tanítja, hogy azok a magzatok, amelyek a megszületésük előtt meghaltak, fel fognak támadni? Hangsúlyoznunk kell, hogy a Biblia nem ad közvetlen választ erre a kérdésre, ezért ebben nem lehetünk dogmatikusak. Ez a téma számtalan további kérdést vethet fel. Az tűnik a legésszerűbbnek, ha nem bocsátkozunk találgatásokba. Egy dolog azonban biztos: a feltámadás Jehova Istenre tartozik, aki bővelkedik szerető-kedvességben és irgalomban (Zsolt 86:15). Nem fér hozzá kétség, hogy szívből vágyik arra, hogy a feltámadással helyrehozza a halál okozta károkat (Jób 14:14, 15). Biztosak lehetünk benne, hogy ő mindig azt teszi, ami helyes. Begyógyítja majd azt a sok-sok sebet, melyet ebben a gonosz rendszerben szereztünk. Szeretetteljes irányítása alatt a Fia ’lerontja majd az Ördög munkáit’ (1Ján 3:8).

[Lábjegyzet]

^ 6. bek. Ez az írásszöveg bizonyos bibliafordításokban azt sugallja, hogy csupán az anya halála von maga után halálbüntetést. Ám az eredeti héber szövegből kiderül, hogy a törvény egy olyan halálos kimenetelű balesetről beszél, mely akár az anya, akár a meg nem született gyermek halálával végződik.

[Kép a 13. oldalon]

Jehova minden sebet begyógyít majd