Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Krisztus katonája maradtam

Krisztus katonája maradtam

 Élettörténet

Krisztus katonája maradtam

JURIJ KAPTOLA ELMONDÁSA ALAPJÁN

„Most már tudom, hogy önnek valóban van hite!” Szinte hihetetlen, hogy ki mondta ezeket a szavakat: a szovjet hadsereg egyik tisztje. Épp megfelelő időben jött a buzdítás. Többéves börtönbüntetés várt rám, és én buzgón imádkoztam Jehova segítségéért. Hosszú küzdelem elé néztem, mely kitartást és elszántságot kívánt.

OKTÓBER 19-én születtem, 1962-ben, és Ukrajna nyugati részén nőttem fel. Ugyanabban az évben édesapám, akit szintén Jurijnak hívtak, kapcsolatba került Jehova Tanúival. Nemsokára Jehova első imádója lett a falunkban. A tevékenységére felfigyeltek a Jehova Tanúira ellenséges szemmel tekintő hivatalos szervek is.

Legtöbb szomszédunk azonban tisztelte szüleimet keresztény tulajdonságaikért és a másokkal való törődésükért. A szüleim minden lehetőséget megragadtak, hogy kiskorunktól fogva Isten szeretetére tanítsanak minket: a nővéremet, két húgomat és engem. Ez segített, hogy álljam a sarat a sok próba során, mely az iskolában ért. Az egyik ilyen próba az volt, hogy minden tanulótól megkövetelték, hogy viseljen egy jelvényt, mely Lenin októberi ifjaiként azonosította. Keresztény semlegességem miatt nem tűztem ki a jelvényt, s emiatt kiríttam a többiek közül (János 6:15; 17:16).

Később, a harmadik osztályban, minden tanulótól elvárták, hogy csatlakozzon az Ifjú úttörők  elnevezésű kommunista ifjúsági szervezethez. Egy nap az osztályunk kivonult az iskolaudvarra az avatási szertartásra. Féltem, mert arra számítottam, hogy nevetségessé tesznek és leszidnak. Rajtam kívül mindenki magával hozta otthonról új, vörös úttörőnyakkendőjét. A tanulók hosszú sorban álltak az iskola igazgatója, a tanárok és a felsőbb osztályok diákjai előtt. Majd azt mondták ezeknek a diákoknak, hogy kössék a nyakkendőt a nyakunkba. Én leszegtem a fejem, a földet néztem, és abban reménykedtem, hogy senki sem vesz észre.

Messzi börtönökbe visznek

Tizennyolc éves koromban három év börtönre ítéltek keresztény semlegességemért (Ézsaiás 2:4). Az első évet Trudovoje városában töltöttem le, Ukrajna Vinnickaja nevű területén. Ott körülbelül 30 Jehova Tanújával találkoztam. Párokba osztottak minket, és más-más munkát adtak nekünk, mivel a hatóságok nem akarták, hogy kapcsolatban legyünk egymással.

1982 augusztusában Eduárdot — egy másik Tanút — és engem az elítéltek egy csoportjával együtt vagonokba zártak, és az Urál északi részéhez vittek. Nyolc napon át rendkívüli forróságot és zsúfoltságot kellett elviselnünk, mígnem megérkeztünk a szolikamszki börtönbe, a Permszkajába. Eduárdot és engem külön cellába osztottak. Két héttel később még északabbra vittek, a Krasznoviserszki területhez tartozó Vjolszba.

Az éjszaka kellős közepén érkeztünk meg, koromsötét volt. A sötétség ellenére egy tiszt azt parancsolta a csoportunknak, hogy keljen át a folyón egy csónakkal. Nem láttuk sem a folyót, sem a csónakot! Mégis addig tapogatództunk a sötétben, míg bele nem botlottunk a csónakba. Bár féltünk, sikerült átjutnunk a folyón. Mihelyt a túlpartra értünk, egy közeli dombon világító fény felé vettük az irányt. Ott néhány sátorra bukkantunk, az új otthonunkra. Én egy viszonylag nagy sátorba kerültem, melyben úgy 30 rab lakott együtt. Télen a hőmérő higanyszála olykor mínusz 40 Celsius-fokra süllyedt, és a sátor nem igazán nyújtott védelmet. Az elítéltek elsődleges feladata a favágás volt, de én kunyhókat építettem a raboknak.

A szellemi táplálék eljut elszigetelt településünkre

Azon a településen én voltam az egyedüli Tanú, Jehova mégsem hagyott el. Egy nap csomag érkezett édesanyámtól, aki még mindig Ukrajna nyugati részén élt. Amikor egy őr felnyitotta a csomagot, a pillantása rögtön a benne lévő kis Bibliára vetődött. Kivette, és elkezdte lapozgatni. Minden idegszálammal azon voltam, hogy kitaláljam, mit mondjak, nehogy elkobozzák tőlem ezt a szellemi kincset. „Ez meg mi?” — kérdezte az őr hirtelen. Mielőtt válaszolni tudtam volna, egy közelben álló ellenőr így szólt: „Ó, ez egy szótár.” Én csak álltam némán (Prédikátor 3:7). Az ellenőr átkutatta a csomag többi részét, majd átadta nekem az értékes Bibliával együtt. Annyira boldog voltam, hogy megkínáltam egy kis mogyoróval a csomagomból. Amikor megkaptam ezt a csomagot, tudtam, hogy Jehova nem feledkezett meg rólam. Nagylelkűen kinyújtotta felém a kezét, és gondoskodott szellemi szükségletemről (Héberek 13:5).

Szakadatlanul prédikálok

Meglepetésemre néhány hónappal később levelet kaptam egy Tanútól, aki úgy 400 kilométerrel távolabb raboskodott. Megkért, hogy keressek meg egy férfit, aki érdeklődést mutatott, és talán a mi táborunkban van. Nem volt bölcs ilyen nyíltan fogalmaznia, mivel a leveleinket ellenőrizték. Nem csoda, hogy az egyik tiszt behívatott az irodájába, és szigorúan arra utasított, hogy ne prédikáljak. Majd azt parancsolta, hogy írjak alá egy  nyilatkozatot, melyben kijelentem, hogy nem fogom megosztani a hitnézeteimet másokkal. Azt válaszoltam, hogy nem értem, miért kell aláírnom ilyesmit, hisz mindenki tudja már, hogy Jehova Tanúja vagyok. Azt mondtam, hogy más rabok kíváncsiak rá, miért ítéltek el. Mit mondjak nekik? (Cselekedetek 4:20). A tiszt rájött, hogy nem tud megfélemlíteni, ezért úgy döntött, hogy megszabadul tőlem. Egy másik táborba küldtek.

Átszállítottak egy 200 kilométerre lévő faluba, Vajába. Ott a felügyelők tiszteletben tartották keresztényi álláspontomat, és nem katonai munkát adtak. Először asztalosként, majd villanyszerelőként dolgoztam. Ám ezekkel a munkákkal is jártak próbák. Egy ízben arra utasítottak, hogy fogjam a szerszámaimat, és menjek a falu klubjába. Amikor megérkeztem, a katonák a klubban megörültek nekem. Nem működtek rendesen a lámpák, amelyek a különféle katonai jelvényeket világították meg. Azt akarták, hogy segítsek a világítótestek megjavításában, mivel az évente megtartott Vörös Hadsereg napjának a megünneplésére készültek. Miután imádkoztam, és végiggondoltam, mit tegyek, azt mondtam nekik, hogy nem végezhetek ilyen jellegű munkát. Odaadtam nekik a szerszámaimat, és távoztam. Bepanaszoltak az igazgatóhelyettesnek, aki végighallgatta őket, és meglepetésemre így válaszolt: „Tisztelem őt azért, amit tett. Elvhű ember.”

Buzdítás olyan valakitől, akitől nem számítottam rá

Háromévi raboskodás után, 1984. június 8-án szabadon engedtek. Visszatérve Ukrajnába, fel kellett iratkoznom a katonaságnál mint korábbi elítéltnek. A tisztviselők azt mondták, hogy hat hónapon belül újra bíróság elé állítanak, és jobb lenne, ha elhagynám a körzetet. Elmentem hát Ukrajnából, és végül Lettországban találtam munkát. Egy ideig részt tudtam venni a prédikálómunkában, és lehetőségem volt rá, hogy találkozzak a Tanúk egy kicsiny csoportjával, melynek tagjai a fővárosban, Rigában vagy a város környékén éltek. Mindössze egy év után azonban újból behívtak katonai szolgálatra. A sorozóirodában elmondtam a tisztnek, hogy korábban is megtagadtam a katonai szolgálatot. Üvöltve válaszolt: „Tudja egyáltalán, hogy mit csinál? Majd meglátjuk, mit mond a főhadnagynak!”

Egy első emeleti helyiségbe kísért, ahol a főhadnagy egy hosszú asztal mögött ült. Figyelmesen végighallgatott, miközben kifejtettem álláspontomat, azután azt mondta, hogy van rá időm, hogy átgondoljam a döntésemet, mielőtt a sorozóbizottság elé állok. Amikor elhagytuk a főhadnagy irodáját, a tiszt, aki korábban kiabált velem, bevallotta: „Most már tudom, hogy önnek valóban van hite!” Egy katonai bizottság előtt elismételtem semleges álláspontomat, és a bizottság egy időre szabadlábra helyezett.

Ez alatt az idő alatt egy munkásszállón laktam. Egy este halkan kopogtak az ajtómon.  Kinyitottam, és egy öltönyös, aktatáskás férfi állt előttem. Így mutatkozott be:

— Az Állambiztonsági Bizottságtól jöttem. Tudom, hogy nehézségei vannak, és nemsokára tárgyalják az ügyét a bíróságon.

— Jól tudja — válaszoltam.

— Segíthetünk önnek, ha vállalja, hogy nekünk dolgozik — folytatta a férfi.

— Ez lehetetlen — mondtam. — Hűséges maradok keresztény hitnézeteimhez.

Elment anélkül, hogy tovább győzködött volna.

Újra börtön, újra prédikálás

1986. augusztus 26-án a Rigai Nemzeti Bíróság négy év kényszermunkára ítélt, és elvittek a Rigai Központi Börtönbe. Jókora cellába helyeztek 40 másik elítélttel együtt. Megpróbáltam mindegyiküknek prédikálni. Némelyikük azt állította, hogy hisz Istenben, mások csak nevettek. Észrevettem, hogy a férfiak csoportokra oszlottak, és két hét után ezeknek a csoportoknak a vezetői azt mondták, hogy nem prédikálhatok tovább, mert nem tartom be az íratlan szabályokat. Kifejtettem, hogy pont amiatt börtönöztek be, hogy más törvények szerint élek.

Óvatosan tovább folytattam a prédikálást, és találtam néhány szellemi gondolkodású személyt. Négyükkel tanulmányozni tudtam a Bibliát. A beszélgetéseink során bibliai alaptanításokat jegyeztek le egy füzetbe. Néhány hónap múlva egy szigorúan őrzött táborba, Valmierába kerültem. Ott villanyszerelőként dolgoztam. Tanulmányozni kezdtem a Bibliát egy másik villanyszerelővel, és négy év múlva ez a férfi Jehova Tanúja lett.

1988. március 24-én áttettek ebből a táborból egy másik, közeli táborba. Ez igazi áldás volt, mivel ebben a táborban nagyobb mozgásteret biztosítottak a raboknak. Építkezéseken dolgoztam, és állandóan kerestem az alkalmat a prédikálásra. Gyakran voltam távol a táborból, késő estig prédikáltam, és amikor visszatértem a táborba, sohasem tették ezt szóvá.

Jehova megáldotta az erőfeszítéseimet. A környéken lakott néhány Tanú, de a városban csak egy idős testvérnő, Vilma Kruminya. Kruminya testvérnővel számos fiatalnál vezettünk be bibliatanulmányozást. Olykor rigai testvérek és testvérnők jöttek, hogy együtt szolgáljanak velünk, sőt, Leningrádból (ma Szentpétervár) is jött néhány általános úttörő. Jehova segítségével több bibliatanulmányozást kezdtünk, én pedig hamarosan beléptem az úttörők sorába, akik akkor havonta 90 órát töltöttek a prédikálómunkában.

1990. április 7-én újratárgyalták az ügyemet a valmierai Népi Bíróságon. A kihallgatáson felismertem az ügyészt. Egy olyan fiatalember volt, akivel korábban beszélgettem a Bibliáról! Ő is felismert, rám mosolygott, de nem mondott semmit. Mindmáig fülembe csengenek a szavak, melyeket a bíró aznap mondott a tárgyaláson: „Jurij, nem volt törvényes a döntés, amely alapján négy évvel ezelőtt bebörtönözték. Nem lett volna szabad elítélniük önt.” Hirtelen szabad lettem!

Krisztus katonája

1990 júniusában újból nyilvántartásba kellett vetetnem magam a sorozóhivatalban, hogy letelepedési engedélyt kapjak Rigában. Ugyanabba az irodába léptem be, és ugyanazt a hosszú asztalt láttam, mint mikor négy évvel korábban közöltem a főhadnaggyal, hogy nem fogok a seregben szolgálni. Ez alkalommal felállt, üdvözölt, kezet rázott velem, és ezt mondta: „Micsoda szégyen, hogy ilyen dolgokon kellett átmennie. Sajnálom, hogy így történt.”

 „Krisztus katonája vagyok — válaszoltam —, és teljesítenem kell a megbízatásomat. A Biblia önnek is segíthet, hogy örvendhessen annak, amit Krisztus ígért a követőinek, vagyis boldog életre és örökké tartó jövőre nyíljon kilátása” (2Timóteusz 2:3, 4). Erre a hadnagy ezt mondta: „Nemrég vásároltam egy Bibliát, és szoktam olvasgatni.” Volt nálam egy Örökké élhetsz Paradicsomban a földön * című könyv. Kinyitottam annál a fejezetnél, mely az utolsó napok jelét tárgyalja, és megmutattam neki, hogyan függnek össze a bibliai próféciák a mi időnkkel. A hadnagy mély értékeléssel újból megrázta a kezem, és sok sikert kívánt a munkámhoz.

Ekkorra csakugyan fehérek voltak a szántóföldek az aratásra Lettországban (János 4:35). 1991-ben gyülekezeti vénként kezdtem szolgálni. Mindössze két kinevezett vén volt az egész országban! Egy évvel később Lettország egyetlen gyülekezete kettévált, egy lettül beszélő gyülekezetre és egy orosz nyelvűre. Kiváltságomban állt az orosz gyülekezetben szolgálni. Annyira gyors volt a növekedés, hogy a következő évben a gyülekezetünket három részre kellett osztani! Visszatekintve nyilvánvaló, hogy maga Jehova irányította a juhait a szervezetébe.

1998-ban kineveztek különleges úttörőnek. A megbízatásom Jelgavába szólt, amely Rigától 45 kilométerre fekszik délnyugati irányban. Ugyanabban az évben meghívtak, hogy Lettországból az elsők között vegyek részt a Szentpétervárhoz közeli Szolnyecsnojéban az orosz nyelvű szolgálati kiképzőiskolán. Az iskolán megértettem, mennyire fontos szeretettel megközelíteni az embereket, ha szeretnénk sikeresek lenni a szolgálatban. Különösen nagy hatást tett rám, még az iskolán tanult dolgoknál is nagyobbat, az a szeretet és figyelem, melyet a Bétel-család és az iskola oktatói mutattak irántunk.

2001-ben életem újabb fordulóponthoz ért: feleségül vettem Karinát, egy bűbájos keresztény nőt. Karina csatlakozott hozzám a különleges teljes idejű szolgálatban. Nap nap után buzdító azt látnom, hogy a feleségem boldogságtól sugárzó arccal tér haza a szántóföldi szolgálatból. Csakugyan nagy öröm Jehovát szolgálni. A kommunista uralom alatti zord idők megtanítottak, hogy teljesen Jehovába vessem a bizalmamat. Egyetlen áldozat sem túl nagy annak, aki szeretne Jehova barátja maradni, és támogatni akarja a szuverenitását. Az életemnek mindig célt adott, hogy segíthetek másoknak megismerni Jehovát. Csodálatos megtiszteltetés „Krisztus . . . jó katonájaként” Jehovát szolgálni (2Timóteusz 2:3).

[Lábjegyzet]

^ 34. bek. Jehova Tanúi kiadványa, de már nem nyomtatjuk.

[Kép a 10. oldalon]

Négy év kényszermunkára ítéltek, és a Rigai Központi Börtönben is raboskodtam

[Kép a 12. oldalon]

Karinával a szolgálatban