Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

 ÉLETTÖRTÉNET

A készséges szolgálat áldásokkal jár

A készséges szolgálat áldásokkal jár

„Majd mi megyünk!” Ezekkel a szavakkal vállaltunk el egy feladatot a férjemmel, a bátyámmal és a sógornőmmel. Miért voltunk ilyen lelkesek, és hogyan áldott meg minket Jehova? Mielőtt elmondanám, szeretnék mesélni egy kicsit a gyerekkoromról.

HEMSWORTHBEN, az angliai Yorkshire megyében születtem 1923-ban. Volt egy bátyám, Bob. Úgy kilencéves lehettem, amikor édesapám, aki gyűlölte a vallási képmutatást, kapott néhány könyvet, melyek leleplezték a hamis vallást. Az olvasottak nagy hatással voltak rá. Néhány évvel később felkeresett minket Bob Atkinson, és gramofonon lejátszotta Rutherford testvér egyik előadását. Rájöttünk, hogy ez a felvétel ugyanattól a csoporttól származik, amelyik a könyveket is kiadta. A szüleim felajánlották Atkinson testvérnek, hogy vacsorázzon velünk mindennap, mert így válaszolhatna a sok-sok bibliai kérdésünkre. Ő pedig elhívott minket az összejövetelekre, melyeket egy testvér otthonában tartottak néhány kilométernyire tőlünk. Rögtön el is kezdtünk járni, így Hemsworthben alakult egy kis gyülekezet. Nemsokára már rendszeresen adtunk szállást a zónaszolgának (ma körzetfelvigyázónak nevezzük), és gyakran meghívtunk úttörőket a környékről egy-egy étkezésre. Ezek az alkalmak mély nyomot hagytak bennem.

Akkoriban belevágtunk egy családi vállalkozásba, de apa ezt mondta a bátyámnak: „Ha úttörőzni szeretnél, inkább hagyjuk az egészet.” Bob is így gondolta. 21 évesen elkezdte az úttörőszolgálatot, és elköltözött otthonról. Két évvel később, 16 éves koromban én is úttörő lettem. Hétköznap legtöbbször egyedül mentem a szolgálatba, és bizonyságtevő kártyával meg gramofonnal tanúskodtam. Jehova megajándékozott egy olyan bibliatanulmányozóval, aki nagyon szépen haladt előre. Végül a családjából is sokan elfogadták az igazságot. A következő évben kineveztek különleges úttörőnek, és Mary Henshall lett a társam. Cheshire megyébe küldtek minket, hogy ki nem utalt területen prédikáljunk.

Dúlt a II. világháború. A nőket is felszólították, hogy támogassák a háborús erőfeszítéseket. Mivel teljes idejű szolgák voltunk, arra számítottunk, hogy minket is felmentenek, mint más  vallások lelkészeit. De a bíróságok másképp ítélték meg a helyzetünket, ezért 31 nap börtönbüntetést kaptam. A következő évben, amikor betöltöttem a 19-et, nyilvántartásba vettek mint lelkiismereti okokra hivatkozó szolgálatmegtagadót. Emiatt kétszer is meg kellett jelennem a bíróságon, de aztán felmentettek. Mindez idő alatt éreztem a szent szellem támogatását, és azt, hogy Jehova fogja a kezem, és megerősít (Ézs 41:10, 13).

ÚJ TÁRSAT KAPOK

1946-ban ismertem meg Arthur Matthewst. Miután három hónapot börtönben töltött a katonai szolgálat megtagadásáért, csatlakozott az öccséhez, Dennishez, aki különleges úttörő volt Hemsworthben. Az édesapjuk már csecsemőkoruktól kezdve tanította őket az igazságra, és a fiúk tizenévesen keresztelkedtek meg. Dennist rövid időn belül Írországba küldték, így Arthur társ nélkül maradt. A szüleimnek nagyon tetszett ennek a fiatal, szorgalmas úttörőnek a viselkedése, ezért meghívták, hogy lakjon náluk. Amikor hazalátogattam, az étkezések után mindig vállaltuk a mosogatást Arthurral. Idővel levelezni kezdtünk. 1948-ban Arthurt újabb három hónapnyi börtönbüntetésre ítélték. 1949 januárjában összeházasodtunk, és elhatároztuk, hogy ameddig csak tudunk, a teljes idejű szolgálatban maradunk. Próbáltuk ügyesen beosztani a pénzt, és a szabadságunk alatt sikerült annyit keresnünk gyümölcsszedéssel, hogy Jehova segítségével folytatni tudtuk az úttörőzést.

Hemsworthben nem sokkal az esküvőnk után (1949)

Kicsivel több mint egy év múlva megkértek minket, hogy menjünk Észak-Írországba, először Armagh-ba, aztán Newryba. Ezekben a többnyire katolikusok lakta városokban az erős vallási előítélet miatt igen körültekintőnek kellett lennünk, amikor az emberekkel beszélgettünk. Az összejöveteleket egy házaspár otthonában tartottuk, 16 kilométerre tőlünk. Általában nyolcan voltunk jelen. Amikor meghívtak, hogy maradjunk éjszakára, a padlón aludtunk, és másnap kaptunk egy kiadós reggelit. Olyan jó, hogy most már sok testvér van azon a vidéken!

„MAJD MI MEGYÜNK!”

A bátyám és a felesége, Lottie már előttünk Észak-Írországban szolgáltak mint különleges úttörők. 1952-ben mind a négyen részt vettünk egy belfasti kerületkongresszuson. Egy testvér kedvesen szállást adott nekünk és Pryce Hughes-nak, a nagy-britanniai fiókhivatal-szolgának. Az egyik este az újonnan kiadott Isten útja szeretet (God’s Way Is Love) című füzetről beszélgettünk, amelyet kifejezetten Írország szükségleteire terveztek. Hughes testvér elmondta, hogy milyen nehéz elérni a katolikus embereket Írországban. A testvéreket sokszor elküldték a szállásadóik, a papság pedig csőcseléktámadásokat szervezett ellenük. „Autós házaspárokra lenne szükség, hogy egy különleges  kampány keretében az egész országban elterjesszék a füzetet” – vetette fel Pryce. „Majd mi megyünk!” – vágtuk rá. Hát ez volt az a feladat, amelyet a bevezetőben említettem.

Más úttörőkkel egy oldalkocsis motoron

Dublinban az úttörők mindig lakhattak Rutland mamánál, aki régóta hűségesen szolgálta Jehovát. Miután ott töltöttünk némi időt, és eladtuk a holmink egy részét, mind a négyen felszálltunk Bob oldalkocsis motorjára, és elindultunk autót keresni. Találtunk is egy megfelelő használt autót, és megkértük a tulajdonost, hogy hozza el nekünk, mivel egyikőnk sem tudott vezetni. Arthur aznap egész este az ágyon ülve gyakorolta a váltó használatát. Másnap reggel, ahogy megpróbálta kihozni a kocsit a garázsból, éppen arra járt egy misszionárius testvérnő, Mildred Willett (aki később hozzáment John Barrhoz). Képzeljétek, ő tudott vezetni! Vettünk tőle egy-két leckét, aztán készen álltunk az indulásra.

Az autónk és a lakókocsink

Most már csak szállást kellett találnunk. Azt a tanácsot kaptuk, hogy ne lakókocsiban lakjunk, mert azt az ellenségeink felgyújthatják. Ezért inkább házakat néztünk, de hiába. Az első éjszakát a kocsiban töltöttük. Másnap is csak egy házi gyártású lakókocsit találtunk, melyben volt egy kis emeletes ágy. Ez lett az otthonunk. Magunk is meglepődtünk, de mindig voltak barátságos földművesek, akik megengedték, hogy beálljunk a kertjükbe. Általában úgy 20 kilométerrel arrébb tanúskodtunk, és csak azután munkáltuk be a szálláshelyünk környékét, miután már továbbálltunk a lakókocsival.

Írország délkeleti részén minden házba eljutottunk, és közben nem ütköztünk semmilyen komoly akadályba. Több mint 20 000 füzetet terjesztettünk el, és az érdeklődők neveit leadtuk a nagy-britanniai fiókhivatalnak. Nagy öröm, hogy most már több száz Tanú tevékenykedik arrafelé.

VISSZA ANGLIÁBA, AZTÁN IRÁNY SKÓCIA

Később visszaküldtek minket Angliába, London déli részére. Pár hét múlva Arthurt felhívták a fiókhivatalból, és megkérték, hogy kezdje el a körzetmunkát – már másnap! Egyhetes képzést követően úton voltunk a körzetünkbe, Skóciába. Arthurnak nem volt túl sok ideje felkészülni az előadásaira, de rám rendkívül ösztönzőleg hatott, hogy milyen készségesen vállalja a kihívásokat Jehova szolgálatában. Nagyon szerettük az utazómunkát. Miután évekig ki nem utalt területen szolgáltunk, igazi felüdülés volt a sok testvér és testvérnő társaságát élvezni.

1962-ben nagy döntés előtt álltunk, mivel Arthurt meghívták a tíz hónapos Gileád Iskolára. Engem nem vihetett magával, mégis úgy éreztük, hogy helyesen teszi, ha elfogadja ezt a kiváltságot. Mivel társ nélkül maradtam, visszaküldtek Hemsworthbe mint különleges úttörőt. Amikor Arthur egy év múlva hazatért, a kerületmunkával bíztak  meg minket. Skócia, Anglia északi része és Észak-Írország tartozott hozzánk.

ÚJ MEGBÍZATÁS ÍRORSZÁGBAN

1964-ben Arthurt kinevezték fiókhivatal-szolgának Írországba. Először nagyon izgultam a változás miatt, mert az utazómunka közel állt a szívünkhöz. De így utólag hálás vagyok a Bétel-szolgálat lehetőségéért. Meggyőződésem, hogy ha az ember akkor is elfogad egy megbízatást, ha nem igazán van kedve hozzá, Jehova biztosan meg fogja áldani. A Bételben irodai munkát végeztem, kiadványokat csomagoltam, főztem és takarítottam. Egy ideig a kerületmunkában is szolgálhattunk, így az egész országban megismertünk testvéreket. Azt is láthattuk, ahogy előrehaladnak a bibliatanulmányozóink. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy szoros kötelék alakuljon ki köztünk és az írországi szellemi családunk között. Micsoda ajándék ez Jehovától!

FORDULÓPONT ÍRORSZÁG TEOKRATIKUS TÖRTÉNELMÉBEN

Írországban először 1965-ben tartottunk nemzetközi kongresszust, Dublinban. A heves ellenállás dacára minden nagyon jól sikerült. Összesen 3948-an voltak jelen, és 65-en keresztelkedtek meg. Az emberek, akik szállást adtak a 3500 külföldi küldöttnek, mindannyian névre szóló köszönőlevelet kaptak. Ők egyébként nagyon meg voltak elégedve a testvérek viselkedésével. Ez a kongresszus igazi fordulópontnak számított.

Arthur üdvözli Nathan Knorrt az 1965-ös kongresszuson

Arthur bejelenti Az én könyvem bibliai történetekről című könyv megjelenését ír nyelven (1983)

1966-ban Írország északi és déli része egységesen a dublini fiókhivatal felvigyázása alá került, miközben a szigetet politikai és vallási megosztottság jellemezte. Nagyon izgalmas volt látni, hogy sok katolikus ember állást foglal az igazság mellett, és örömmel szolgál együtt olyan testvérekkel, akik valamikor protestánsok voltak.

EGY TELJESEN ÚJ MEGBÍZATÁS

2011-ben teljesen megváltozott az életünk, amikor összevonták a nagy-britanniai és az írországi fiókhivatalt, és a londoni Bételbe kerültünk. Pont akkor kaptuk a hírt, amikor aggasztani kezdett Arthur egészségi állapota, mivel Parkinson-kórt állapítottak meg nála. 2015. május 20-án szeretett férjem, aki 66 éven át volt a társam, elhunyt.

Az utóbbi években nagyon le voltam sújtva érzelmileg. Régebben mindig mellettem volt Arthur. Annyira hiányzik! De ebben a szomorú helyzetben közelebb kerültem Jehovához. Az is megmelengeti a szívemet, amikor a testvérek kifejezik, hogy mennyire szerették Arthurt. Írországból, Nagy-Britanniából, sőt az Egyesült Államokból is kaptam leveleket. El sem tudom mondani, milyen sokat segítenek ezek a kedves sorok, valamint a sógorom, Dennis, a felesége, Mavis, és az unokahúgaim, Ruth és Judy bátorító szavai.

Ezenkívül rengeteg erőt ad az, ami az Ézsaiás 30:18-ban van feljegyezve. Ez a vers így szól: „várni fog Jehova, hogy kegyes legyen hozzátok, és ezért felkel, hogy irgalmazzon nektek. Mert Jehova az ítélet Istene. Boldogok mindazok, akik várnak reá.” Igazán vigasztaló tudni azt, hogy Jehova türelmesen várja, hogy mindent helyrehozzon, és izgalmas feladatokat adjon nekünk az új világban.

Az életünkre visszatekintve látom, hogyan irányította és hogyan áldotta meg Jehova a munkát Írországban. Óriási megtiszteltetés, hogy nekem is lehetett egy kis részem a növekedésben. Semmi kétségem afelől, hogy ha megtesszük, amit Jehova kér tőlünk, az mindig áldásokat eredményez.