Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Isten mindig megvigasztalt a megpróbáltatásaimban

Isten mindig megvigasztalt a megpróbáltatásaimban

 Isten mindig megvigasztalt a megpróbáltatásaimban

Victoria Colloy elmondása alapján

„Többet nem tudunk tenni a lányáért – mondta az orvos az édesanyámnak. – Az élete hátralévő részében mankót és lábmerevítőt kell használnia.” Egy világ omlott össze bennem! Mihez kezdek majd, ha nem tudok járni?

TAPACHULÁBAN, a mexikói Chiapas államban születtem 1949. november 17-én. Boldog, egészséges kisbaba voltam. Én voltam a legidősebb gyerek a családban négyünk közül. Hat hónapos koromban azonban valami hirtelen megváltozott. Nem akartam mászni, és keveset mozogtam. Két hónappal később már egyáltalán nem tudtam mozogni. Az orvosok értetlenkedve álltak a dolog előtt, mivel a városban más kisbabáknak is ugyanilyen tüneteik voltak. Így hát Mexikóvárosból jött egy ortopédus, aki mindannyiunkat megvizsgált. A diagnózis: gyermekbénulás.

Háromévesen megműtötték a csípőmet, a térdemet és a bokámat. Később a jobb vállammal is gondok lettek. Hatévesen elvittek Mexikóvárosba, hogy az ottani gyermekkórházban folytassák a kezelésemet. Mivel anyának vissza kellett mennie Chiapasba a farmra dolgozni, én nagymamánál maradtam Mexikóvárosban. A legtöbb időt azonban a kórházban töltöttem.

Nyolcéves koromban némi javulás történt az állapotomban, de aztán fokozatosan romlani kezdett, és már annyira sem tudtam mozogni, mint azelőtt. Az orvosok azt mondták, hogy az életem hátralévő részében csak mankókkal és merevítőkkel tudok majd mozogni.

Mire 15 éves lettem, már 25 műtéten estem át. Megoperálták a gerincemet, a lábamat, a térdemet, a bokámat és a lábujjaimat. Minden egyes műtétet rehabilitáció követett. Az egyik műtét után gipszbe tették mindkét lábamat. Miután eltávolították a gipszet, fájdalmas tornagyakorlatokat kellett végeznem.

Valódi vigaszt kapok

Amikor 11 éves voltam, az egyik operációm után anya ellátogatott hozzám. Megtudta, hogy Jézus meggyógyította a betegeket, sőt, még a bénákat is képessé tette arra, hogy újra járjanak. Adott egy példányt Az Őrtoronyból, Jehova Tanúi folyóiratából, és azt mondta, hogy ebben olvasta. Eldugtam a folyóiratot a párnám alá, de egy nap eltűnt. Kiderült, hogy az ápolónők megtalálták, és elvették. Aztán le is szidtak, amiért olvastam.

Úgy egy év múlva anya ismét eljött meglátogatni Chiapasból. Akkor már tanulmányozta a Bibliát a Tanúkkal. Elhozta nekem Az elveszett Paradicsomtól a visszanyert  Paradicsomig * című könyvet. Ezt mondta: „Ha szeretnél élni a megígért új világban, ahol Jézus meg tud gyógyítani téged, akkor tanulmányoznod kell a Bibliát.” Ezért körülbelül 14 éves koromban elkezdtem tanulmányozni a Tanúkkal, bár nagymama nagyon ellenezte. A következő évben el kellett hagynom a kórházat, mert ott csak gyerekeket kezeltek.

Túljutok néhány nehézségen

Mély depresszióba estem. Nagymama ellenállása miatt vissza kellett költöznöm Chiapasba a szüleimhez. De otthon sem volt nyugalom, édesapa ugyanis alkoholista volt. Egy ideig semmi értelmét sem láttam az életnek. Azon gondolkodtam, hogy megmérgezem magam. De ahogy folytattam a Biblia tanulmányozását, megváltozott a szemléletmódom. A Biblia paradicsomi földről szóló ígérete boldoggá tett.

Elkezdtem másoknak is beszélni azokról a nagyszerű dolgokról, melyekről a Biblia jövendöl (Ézsaiás 2:4; 9:6, 7; 11:6–9; Jelenések 21:3, 4). 1968. május 8-án, 18 évesen megkeresztelkedtem, és Jehova Tanúja lettem. 1974 óta folyamatosan, minden hónapban 70 órát szentelek annak, hogy beszéljek másoknak arról a nagyszerű reménységről, amely engem életben tartott.

Eredményes, kielégítő élet

Idővel anyával elköltöztünk Tijuanába, az amerikai határ közelébe. A lakásunk a szükségleteinkhez van igazítva. Otthon el tudok lenni mankóval és lábmerevítővel, és van egy kerekes székem is, amelyből tudok főzni, mosni és vasalni. A szolgálatba egy elektromos autóval járok, melyet átalakítottak, kimondottan az én igényeimnek megfelelően.

Az emberekkel az utcán, és az otthonaikban is megosztom a Biblia tanításait, de emellett rendszeresen eljárok egy közeli kórházba is, és beszélgetek a Bibliáról azokkal, akik orvosi kezelésre várakoznak. Mikor végzek a kórházban, az elektromos autómmal elmegyek a piacra vásárolni, majd hazamegyek, hogy segítsek anyának megfőzni, és elvégezni a házimunkát.

Úgy tartjuk el magunkat, hogy használt ruhákat árulok. Anya most 78 éves, és nem sok mindent tud csinálni, mert már túl van három szívinfarktuson. Én figyelek arra, hogy bevegye a gyógyszereit, és hogy megfelelően táplálkozzon. A betegség korlátoz bennünket, de igyekszünk minden gyülekezeti összejövetelen jelen lenni. Azok közül, akikkel az évek folyamán tanulmányoztam a Bibliát, több mint 30-an végzik a keresztény szolgálatot.

Egyáltalán nem kételkedem abban, hogy meg fog valósulni a Biblia ígérete: „Akkor [Isten új világában] majd szökell a sánta, mint a szarvas”. Isten addig is megvigasztal ezekkel a szavakkal: „Ne félj, mert én veled vagyok. Ne tekintgess magad köré, mert én vagyok Istened. Én megerősítelek. Valóban megsegítelek. Szilárdan támogatlak igazságos jobbommal” (Ézsaiás 35:6; 41:10). *

[Lábjegyzetek]

^ 10. bek. Jehova Tanúi kiadványa (1958); nyomtatása megszűnt.

^ 18. bek. Victoria Colloy 2009. november 30-án, 60 évesen elhunyt. Az édesanyja 2009. július 5-én halt meg.

[Kép a 12. oldalon]

Hétévesen, lábmerevítőkkel

[Kép a 13. oldalon]

A szolgálatba egy elektromos autóval járok, melyet átalakítottak, kimondottan az én igényeimnek megfelelően