nemzetekből valókat: Vagy: „nemzetekből valók lelkét”. (Lásd az A2-es függ.-et és a Szójegyzékben a „Lélek” címszót.)

Csodákat: Vagy: „előjeleket”. A Keresztény görög iratokban a teʹrasz szó következetesen mindenhol a szé·meiʹon („jel”) szóval együtt fordul elő, és mindkét kifejezés többes számban áll (Mt 24:24; Jn 4:48; Cs 7:36; 14:3; 15:12; 2Ko 12:12). A teʹrasz szó alapvetően magában foglal mindent, ami csodálatba ejtő. Amikor a kifejezés egyértelműen olyasmire vonatkozik, ami előre jelzi, hogy mi fog történni a jövőben, akkor a magyarázó jegyzetben az „előjel” szó is szerepel lehetséges fordításként.

Jehova felhatalmazásával: Szó szerint: „az Úron”. (Lásd a C függ.-et.) A Cs 14:3-ban az e·piʹ („-on”, „-en”, „-ön”) görög elöljárószó arra vonatkozik, ami alapján vagy aminek köszönhetően a tanítványok bátran beszéltek. A vers többi része azt mutatja, hogy Isten megerősítette vagy tanúsította, hogy amit a tanítványok hirdettek, csakugyan az ő szava, és hogy az ő jóváhagyását és támogatását élvezik. (Vesd össze: Cs 4:29–31.) „Az Úron”-nak visszaadott görög kifejezés megtalálható a Septuagintában is, olyan szókapcsolatokban, melyekben a tetragram szerepel az eredeti héber szövegben (Zs 31:6 [30:7, LXX]; Jr 17:7). Ennek alapján egyesek szerint ez a kifejezés azt a gondolatot is magában hordozza, hogy valaki „Jehovában bízva” beszél. (Lásd a C3-as függ.-ben a bevezetőt és a Cs 14:3-at.)

csodákat: Vagy: „előjeleket”. (Lásd a Cs 2:19-hez tartozó magyarázó jegyzetet.)

Zeusznak: Lásd a Szójegyzéket.

Hermésznek: Egy görög isten, akit Zeusz fiának és az istenek követének gondoltak. Úgy vélték, ő ad bölcs tanácsokat a hősöknek, valamint a kereskedelem, az ékesszólás, a testgyakorlás, az alvás és az álom istenének tartották. Mivel Pál vitte a szót, a római Lisztra városának lakosai Hermésznek gondolták. Ez összhangban van a lisztraiak Hermészről alkotott felfogásával, ugyanis az istenektől jövő üzenetek követének és az ékesszólás istenének tekintették. A Bibliában több olyan szó is szerepel, mely rokonságban áll ezzel a névvel, és mellyel a fordításra és a tolmácsolásra utalnak. (Ilyen szó például a her·mé·neuʹó görög ige, mely a Jn 1:42-ben és a Héb 7:2-ben úgy van visszaadva, hogy „lefordítva”, „fordít”; továbbá a her·mé·niʹa főnév, mely az 1Ko 12:10; 14:26-ban „tolmácsol”-nak van fordítva; lásd még a Lk 24:27-hez tartozó magyarázó jegyzetet.) Az ókori Lisztra területén feltárt régészeti leletek között találtak egy Hermész istent ábrázoló szobrot, és feltártak egy Zeusznak és Hermésznek szentelt oltárt is. A rómaiak Hermészt azonosnak tekintették az egyik istenükkel, Mercuriusszal, a kereskedelem istenével.

értelmezte: A görög di·er·mé·neuʹó szó abban az értelemben használatos, hogy „egyik nyelvről egy másikra fordít” (Cs 9:36; 1Ko 12:30, lábj.). De jelentheti azt is, hogy ’tisztázza a jelentést’; ’teljesen megmagyaráz’. Ebben a versben a próféciák értelmezésére utal.

lombfüzéreket: Vagy: „koszorúkat”. Zeusz papja talán Pál és Barnabás fejére akarta tenni ezeket a lombfüzéreket, ahogyan olykor lombfüzért tettek a bálványokra vagy magukra, illetve az áldozati állatokra. A lombfüzéreket gyakran lombból és virágokból, időnként pedig gyapjúból készítették.

a tanítványokat: Vagy: „a tanítványok lelkét”. (Lásd az A2-es függ.-et és a Szójegyzékben a „Lélek” címszót.)

vének: Szó szerint: „idősebb férfiak”. A Bibliában a görög pre·szbüʹte·rosz szó elsősorban olyan személyre utal, akinek egy nemzetben vagy közösségben hatalma vagy felelős tisztsége van. Bár ez a kifejezés időnként az életkort jelöli (mint például a Lk 15:25; Cs 2:17-ben), nem csak idősebb emberekre vonatkozhat. Itt a zsidó nemzet vezetőire utal, akiket gyakran együtt említenek a magas rangú papokkal és az írástudókkal. A szanhedrint ennek a három csoportnak a tagjai alkották (Mt 21:23; 26:3, 47, 57; 27:1, 41; 28:12; lásd a Szójegyzékben a „Vén” címszót).

rájuk tették a kezüket: A Héber iratokban olvashatunk arról, hogy egy személyre vagy egy állatra rátette valaki a kezét, és ennek a mozdulatnak sokféle jelentése volt (1Mó 48:14; 3Mó 16:21; 24:14). Ha emberekről volt szó, akkor ezzel azt fejezték ki, hogy azt a személyt elismerték egy bizonyos szempontból, vagy kinevezték egy különleges feladatra (4Mó 8:10). Mózes például rátette a kezét Józsuéra, elismerve ezzel, hogy ő lesz az utódja. Ennek köszönhetően Józsué „megkapta Isten szellemét, és bölcs lett”, továbbá megfelelően tudta vezetni Izraelt (5Mó 34:9). A Cs 6:6-ban olvasható beszámoló szerint az apostolok azokra a férfiakra tették rá a kezüket, akikre fontos feladatot bíztak. Ezt csak azután tették, miután imádkoztak, ami azt mutatja, hogy Isten vezetését keresték. Később egy gyülekezeti vének testületének a tagjai rátették a kezüket Timóteuszra, ezzel jelezve, hogy egy különleges szolgálattal bízták meg (1Ti 4:14). Timóteusz is fel volt hatalmazva arra, hogy rátegye a kezét másokra, de ezt csak azután tette, hogy gondosan felmérte, alkalmasak-e a feladatra (1Ti 5:22).

véneket: Szó szerint: „idősebb férfiakat”. A Bibliában a görög pre·szbüʹte·rosz szó elsősorban olyan személyre utal, akinek egy nemzetben vagy közösségben hatalma vagy felelős tisztsége van, ám ez a kifejezés időnként az életkort jelöli. (Lásd a Mt 16:21-hez tartozó magyarázó jegyzetet.) Ahogy az ókori Izraelben idősebb, érett férfiak vezették a népet, és igazgatták az ügyeket, úgy az i. sz. I. századi keresztény gyülekezetekben is érett férfiak látták el ezeket a feladatokat (1Ti 3:1–7; Tit 1:5–9). Bár Pált és Barnabást a szent szellem küldte el a misszionáriusi útjára, ima és böjtölés előzte meg a kiválasztásukat. Ezután „rábízták [ezeket a véneket] Jehovára” (Cs 13:1–4; 14:23). Pál és Barnabás mellett Titusz és nyilvánvalóan Timóteusz is részt vett a gyülekezeti vének kinevezésében (Tit 1:5; 1Ti 5:22). Nincs olyan feljegyzés, amelyből az derülne ki, hogy a gyülekezetek maguk neveztek ki valakit vénnek. Egy I. századi gyülekezetben a jelek szerint több vén is szolgált, akik együtt alkották a vének testületét (1Ti 4:14; Flp 1:1).

neveztek ki: Az Írások itt rámutatnak, hogy az utazófelvigyázók, Pál és Barnabás nevezték ki a véneket. Előtte böjtöltek és imádkoztak, ami azt jelzi, hogy komolyan vették ezt a feladatukat. A bibliai beszámoló szerint Titusz és nyilvánvalóan Timóteusz is részt vett a gyülekezeti vének kinevezésében (Tit 1:5; 1Ti 5:22). Az itt „kinevez”-nek fordított khei·ro·to·neʹó görög szó azt jelenti szó szerint, hogy ’kinyújtja (feltartja) a kezét’. A jelentése miatt úgy gondolják egyesek, hogy a gyülekezet kézfeltartással választotta meg a véneket. De ezt a görög szót általánosabb értelemben is használják, anélkül hogy utalnának a kinevezés módjára. Az I. századi zsidó történetíró, Josephus Flavius is megerősíti, hogy ilyen értelemben használták ezt a szót, ugyanis A zsidók története VI. könyvének 4. és 13. fejezetében ugyanezzel a görög igével írja le, amikor Isten kinevezi Sault királynak. Ebben az esetben nem Izrael gyülekezete választotta meg kézfeltartással Sault uralkodónak. Ehelyett a Szentírás azt írja, hogy Sámuel próféta olajat öntött Saul fejére, és ezt mondta: „Vajon nem Jehova kent fel téged népének vezetőjévé?” Ez azt mutatta, hogy Jehova Isten nevezte ki Sault (1Sá 10:1). Továbbá a Cs 14:23-ban használt görög nyelvtani szerkezet alapján a véneket Pál és Barnabás apostol, nem pedig a gyülekezet nevezte ki (szó szerint: „nyújtotta ki a kezét”). Más esetekben, amikor rátermett férfiakat neveztek ki felelősségteljes feladatokra az I. századi gyülekezetben, az apostolok és más felhatalmazott személyek szó szerint rájuk tették a kezüket, mely mozdulat megerősítést, helyeslést, illetve kinevezést fejezett ki. (Vesd össze a Cs 6:6-hoz tartozó magyarázó jegyzettel.)

rábízták őket Jehovára: Az itt „rábíz”-nak fordított görög ige a Cs 20:32-ben is előfordul, ahol Pál ezt mondja az efézusi véneknek: „rábízlak benneteket Istenre”. Továbbá ugyanez az ige szerepel a Lk 23:46-ban, mely szerint Jézus ezt mondta: „Atyám, rád bízom szellemem!” Ez egy idézet a Zs 31:5-ből, ahol a Septuaginta (30:6, LXX) ugyanezzel a görög szóval adja vissza a „rád bízom” kifejezést, és ahol az eredeti héber szöveg közvetlen szövegkörnyezetében Isten neve szerepel. Az a gondolat, hogy valaki rábízza magát Jehovára, számos helyen előfordul a Héber iratokban (Zs 22:8; 37:5; Pl 16:3; lásd a C3-as függ.-ben a bevezetőt és a Cs 14:23-at).

a hithez vezető ajtót: Vagy: „a hit ajtaját”. Jehova nyitotta meg ezt a jelképes ajtót azzal, hogy lehetőséget adott a nemzeteknek, vagyis a nem zsidóknak, hogy hitük legyen. Szentírási értelemben a hit a bizalom gondolatát is magában foglalja, mely engedelmes tettekben mutatkozik meg (Jk 2:17; lásd a Jn 3:16-hoz tartozó magyarázó jegyzetet). Pál háromszor használta jelképes értelemben az „ajtó” szót a leveleiben (1Ko 16:9; 2Ko 2:12; Kol 4:3).

hisz benne: A görög pi·szteuʹó ige (a piʹsztisz főnévvel rokon, melyet általában „hit”-nek fordítanak) alapjelentése ’hisz’, de a szövegkörnyezettől és a nyelvtani szerkezettől függően különböző jelentésárnyalatai lehetnek. Gyakran többet jelent annál, mint hogy valaki pusztán elhiszi vagy elismeri valakinek a létezését (Jk 2:19). A hit és a bizalom gondolatát foglalja magában, melyek engedelmes tettekben mutatkoznak meg. A Jn 3:16-ban a görög pi·szteuʹó ige az eisz (-ban, -ben) elöljárószóval együtt szerepel. Erről a görög kifejezésről egy tudós a következőket jegyezte meg: „A hitről azt gondolják, hogy egy tevékenység, olyasmi, amit az emberek tesznek, például valakibe vetik a hitüket” (An Introductory Grammar of New Testament Greek, Paul L. Kaufman, 1982, 46. o.). Jézus nyilvánvalóan egy olyan életre utalt, melyet a hit vezérel, semmint egyetlen hitből fakadó tettre. A Jn 3:36-ban egy hasonló kifejezés, az „aki hisz a Fiúban”, szembe van állítva azzal, „aki nem engedelmeskedik a Fiúnak”, tehát ebben a szövegkörnyezetben a „hisz” szó alatt azt kell érteni, hogy valakinek az erős hite az engedelmességben fejeződik ki.