János 19:1–42

19  Majd Pilátus megkorbácsoltatta Jézust.+  A katonák pedig töviskoronát fontak, a fejére tették, bíborszínű köntöst adtak rá,+  odaléptek hozzá, és ezt mondogatták neki: „Légy üdvözölve, te zsidók királya!”, és arcul csapták.+  Pilátus pedig ismét kiment, és így szólt a zsidókhoz: „Nézzétek, kihozom őt nektek, hogy megtudjátok, én semmiben sem találom bűnösnek.”+  Jézus tehát kijött a bíborszínű köntösben, fején a töviskoronával. Pilátus pedig ezt mondta nekik: „Íme, az ember!”  Amikor azonban a magas rangú papok és a hivatalszolgák látták őt, így kiáltoztak: „Feszítsd oszlopra! Feszítsd oszlopra!”+ Pilátus ezt mondta nekik: „Vigyétek el, és végezzétek ki* ti, mert én semmiben sem találom bűnösnek.”+  A zsidók így válaszoltak neki: „Nekünk van törvényünk, és a törvény szerint meg kell halnia,+ mert Isten fiának mondta magát.”+  Amikor Pilátus hallotta, amit mondanak, még nagyobb félelem fogta el.  Újra bement a kormányzói palotába, és ezt kérdezte Jézustól: „Honnan való vagy?” De Jézus nem válaszolt.+ 10  Pilátus ezért ezt mondta neki: „Éppen nekem nem válaszolsz? Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon engedjelek, és hatalmam van arra, hogy kivégezzelek*?” 11  Jézus így válaszolt: „Semmi hatalmad sem lenne felettem, ha nem kaptál volna hatalmat felülről.+ Ezért nagyobb bűne van annak, aki engem átadott neked.” 12  Pilátus ezért továbbra is kereste a módját, hogy szabadon engedje őt. A zsidók azonban így kiáltoztak: „Ha ezt szabadon engeded, nem vagy a császár barátja. Aki királynak mondja magát, az a császárral száll szembe*.”+ 13  Miután Pilátus hallotta ezeket, kihozta Jézust, és leült a bírói székbe azon a helyen, amelyet Kövezetnek, héberül pedig Gabbatának hívnak. 14  A pászka előkészületi napja+ volt ekkor, és a 6. óra körül járt az idő. Pilátus ezt mondta a zsidóknak: „Íme, a királyotok!” 15  Ők azonban így kiáltoztak: „El vele! El vele! Feszítsd őt oszlopra!” Pilátus így szólt hozzájuk: „A királyotokat végezzem ki?” A magas rangú papok ezt válaszolták: „Nekünk nem királyunk van, hanem császárunk.” 16  Ezután átadta nekik, hogy feszítsék oszlopra.+ Így aztán átvették Jézust. 17  Ő maga vitte a kínoszlopot, és kiment az úgynevezett Koponyahelyre,+ melyet héberül Golgotának hívnak.+ 18  Ott oszlopra feszítették őt,+ és még két másik férfit is. Jézus volt középen, az egyik férfi az egyik oldalán, a másik férfi pedig a másikon.+ 19  Pilátus feliratot is készített egy táblára, és feltette a kínoszlopra. Ezt írta rá: „A názáreti Jézus, a zsidók királya”.+ 20  A feliratot sok zsidó olvasta, mert Jézust a városhoz közel feszítették oszlopra, és a felirat héberül, latinul és görögül volt írva. 21  A magas rangú zsidó papok azonban ezt mondták Pilátusnak: „Ne azt írd: »A zsidók királya«, hanem azt, amit ő mondott: »A zsidók királya vagyok.«” 22  Pilátus így válaszolt: „Amit írtam, megírtam.” 23  Miután a katonák oszlopra feszítették Jézust, fogták a felsőruháit, és négy részre osztották, mindegyik katonának jutott egy. Majd fogták az alsóruhát is, ez azonban varratlan volt, felülről egybeszőve egész hosszában, 24  így hát ezt mondták egymásnak: „Ne tépjük el, hanem sorsvetéssel döntsük el, hogy kié legyen.”+ Azért volt ez, hogy beteljesedjen az írás: „Elosztották maguk között a ruháimat, és sorsot vetettek rájuk.”+ A katonák pontosan ezt tették. 25  Jézus kínoszlopánál pedig ott állt az anyja+ és anyjának a lánytestvére, ezenkívül Mária, Klópás felesége, és Mária Magdaléna.+ 26  Amikor Jézus látta, hogy ott áll az anyja és az a tanítvány, akit szeretett,+ így szólt az anyjához: „Anyám, mostantól ő a te fiad!” 27  Azután ezt mondta a tanítványnak: „Mostantól ő a te anyád!” És ez a tanítvány attól az órától fogva a saját otthonába fogadta őt. 28  Ezután Jézus, mivel tudta, hogy most már minden végbement, ezt mondta, hogy beteljesüljön az írás: „Szomjas vagyok.”+ 29  Volt ott egy savanyú borral teli korsó. Ezért izsópszárra tettek egy szivacsot, amelyet átitattak a savanyú borral, és a szájához emelték.+ 30  Mikor aztán Jézus megízlelte a savanyú bort, ezt mondta: „Elvégeztetett!”+ És a fejét lehajtva kilehelte utolsó leheletét.+ 31  Mivel ekkor előkészületi nap+ volt, a zsidók arra kérték Pilátust, hogy töresse el a megfeszített emberek lábát, és vetesse le a holttesteket, hogy ne maradjanak sabbaton a kínoszlopon+ (ekkor ugyanis nagy sabbat volt).+ 32  Odamentek tehát a katonák, és eltörték az elsőnek a lábát, és a másikét is, akit vele együtt feszítettek oszlopra. 33  De amikor Jézushoz értek, látták, hogy már halott, és nem törték el a lábát. 34  Az egyik katona azonban az oldalába döfött egy lándzsát,+ és azonnal vér és víz jött ki. 35  Az a személy tanúsítja ezt, aki látta a történteket, és igaz, amit mond. Ő tudja, hogy az igazat mondja, és azért mondja, hogy ti is higgyetek.+ 36  Igen, ezek azért történtek, hogy beteljesedjen az írás: „Egyetlen csontját sem fogják összetörni.”+ 37  És egy másik írás így szól: „Néznek majd arra, akit átszúrtak.”+ 38  Ezek után pedig az Arimateából való József, aki tanítványa volt Jézusnak – de csak titokban, mert félt a zsidóktól+ –, arra kérte Pilátust, hogy engedje meg, hogy levegye Jézus testét. Pilátus pedig engedélyt adott neki erre. József elment hát, és levette a holttestet.+ 39  Eljött Nikodémusz+ is – aki először éjszaka ment hozzá –, és hozott körülbelül százfontnyi mirhából és aloéból készült keveréket.+ 40  Fogták tehát Jézus testét, és a zsidó temetési szokásoknak megfelelően a fűszerekkel együtt lenvászonba tekerték.+ 41  Egyébként azon a helyen, ahol kivégezték*, volt egy kert, a kertben pedig egy új sír+, amelybe még soha senkit nem fektettek. 42  Mivel előkészületi napjuk+ volt a zsidóknak, és a sír közel volt, ide fektették Jézust.

Lábjegyzetek

Vagy: „feszítsétek oszlopra”.
Vagy: „oszlopra feszítselek”.
Vagy: „a császár ellen beszél”.
Vagy: „oszlopra feszítették”.

Jegyzetek

megkorbácsoltatta: Mielőtt oszlopra feszítettek valakit, általában megkorbácsolták. Pilátus engedett a zsidók kitartó követelésének, hogy végeztesse ki Jézust, és engedje szabadon Barabást, ezért „megkorbácsoltatta Jézust” (Mt 20:19; 27:26). A korbácsolás legkegyetlenebb eszköze a flagellum volt. Ennek volt egy nyele, amelyhez számos kötelet vagy bőrszíjat rögzítettek. A szíjakra éles csont- vagy fémdarabokat erősítettek nehezékként, hogy az ütés még fájdalmasabb legyen.

töviskoronát: Jézus a bíborszínű köpenyen kívül (melyet korábban említ a vers) még más dolgokat is kapott, melyek a királyi hatalom jelképeinek gyenge utánzatai voltak: töviskoronát, illetve a Mt 27:29 szerint „nádszálat” jogarként.

bíborszínű ruhába öltöztették: Ezt azért tették, hogy gúnyt űzzenek Jézusból, és nevetségessé tegyék a királyi hatalmát. Máté beszámolója szerint (27:28) a katonák „skarlátpiros köpenyt” borítottak Jézusra, egy olyan ruhát, melyet királyok, főtisztviselők és katonatisztek viseltek. Márk és János (19:2) viszont arról ír, hogy a ruha bíborszínű volt, de az ókorban bíborszínűnek neveztek bármit, ami a piros és a kék színek keveréke volt. Továbbá hogy valaki pontosan milyen színt látott, azon múlt, hogy milyen szögből látta az adott tárgyat, hogyan verődött vissza a fény, és milyen volt a háttér. Az, hogy az evangéliumírók különböző színt említenek, azt mutatja, hogy nem egyszerűen lemásolták egymás beszámolóját.

töviskoronát: Lásd a Mr 15:17-hez tartozó magyarázó jegyzetet.

bíborszínű köntöst adtak rá: Lásd a Mr 15:17-hez tartozó magyarázó jegyzetet.

Légy üdvözölve: Szó szerint: „Örülj”. Úgy üdvözölték, ahogy a császárt szokták, nyilván azért, hogy nevetségessé tegyék amiatt, hogy királynak mondta magát.

Légy üdvözölve: Lásd a Mt 27:29-hez tartozó magyarázó jegyzetet.

Íme, az ember: Noha Jézus elgyötört volt, és sebekkel teli, megőrizte a méltóságát azzal, hogy csendes és nyugodt maradt. Erre még Pilátus is felfigyelt, és a szavaiból szánalommal vegyes tisztelet érződik. A Vulgata úgy adja vissza Pilátus szavait, hogy ecce homo, és sok művész választotta ezt témájául. Akik jól ismerték a Héber iratokat, és hallották Pilátusnak ezeket a szavait, azoknak eszükbe juthatott a Za 6:12-ben található prófétai leírás a Messiásról: „Itt van [vagy: „Íme”] az a férfi, akinek a neve Sarj.”

Nekünk van törvényünk: Amikor a zsidók látták, hogy a politikai vádjaikkal nem érnek célt, előhozakodtak egy másik váddal: Jézus istenkáromló. Ezzel feltárták a valódi indítékukat. Ezt a vádat néhány órával korábban már elmondták a szanhedrinnek is, Pilátusnak viszont ez egy új szempont volt, melyet mérlegelnie kellett.

újra. . . születik: Jézus feltárja Nikodémusznak, hogy egy ember csak akkor láthatja Isten királyságát, ha másodszor is megszületik. Nikodémusz válasza a 4. versben arra utal, hogy ő úgy értette Jézus szavait, hogy szó szerint meg kell születni másodszor emberként. Ám Jézus a továbbiakban elmondja, hogy a második születés „szellemtől” van (Jn 3:5). Azok, akik „Isten gyermekeivé” lesznek, „nem emberi szülőktől [születnek], nem testnek, azaz szülőknek az akaratából, hanem Isten akaratából” (Jn 1:12, 13). Az 1Pt 1:3, 23-ban Péter egy hasonló bibliai kifejezést használ, kijelentve, hogy a felkent keresztények „új születést” kapnak. Noha a legtöbb Biblia az „újjászületik” kifejezést használja, sok Bibliában az áll, hogy „felülről születik”, amely szintén egy lehetséges fordítás, mivel a görög aʹnó·then szó általában azt jelenti, hogy „felülről” (Jn 3:31; 19:11; Jk 1:17; 3:15, 17). Mindkét megfogalmazás összhangban van azzal a gondolattal, hogy akik bemennek Isten királyságába, újraszületnek „Istentől”, vagyis felülről (1Jn 3:9). De figyelembe véve Nikodémusz válaszát, ebben a szövegkörnyezetben a görög kifejezést úgy is lehet érteni, hogy ’újra’; ’ismét’.

felülről: Vagy: „az égből”. A görög aʹnó·then szó itt és a Jk 1:17; 3:15, 17-ben úgy van visszaadva, hogy „felülről”. A Jn 3:3, 7-ben ugyanez a szó szerepel, ahol úgy is lehet fordítani, hogy „újra” és „fentről”. (Lásd a Jn 3:3-hoz tartozó magyarázó jegyzetet.)

annak: Jézus itt minden bizonnyal nem Iskariót Júdásra vagy egy másik konkrét személyre gondolt, hanem mindenkire, aki hozzájárult ahhoz, hogy megöljék őt. Közéjük tartozott Júdás, „a magas rangú papok és az egész szanhedrin”, de még a sokaság is, melyet meggyőztek, hogy Barabás szabadon engedését követelje (Mt 26:59–65; 27:1, 2, 20–22; Jn 18:30, 35).

császárnak: Vagy: „uralkodónak”. Jézus földi szolgálatának az ideje alatt Tibériusz volt a római császár, de ezt a címet nem csak a hatalmon lévő uralkodóra használták. A „császár” szóval utalhattak a római államhatalomra vagy az általa kinevezett képviselőkre is. Pál „felsőbb hatalmaknak” nevezi őket, Péter pedig „királynak” vagy „kormányzóknak” (Ró 13:1–7; 1Pt 2:13–17; Tit 3:1; lásd a Szójegyzéket).

a császár barátja: Ezt a megtisztelő címet gyakran a Római Birodalom tartományi kormányzói kapták. Ebben a szövegkörnyezetben a zsidó vezetők nyilvánvalóan általános értelemben használták ezt a kifejezést, azt sugallva, hogy Pilátust az a vád érheti, hogy elnéz egy felségárulást. Akkoriban Tiberius volt a császár, aki hírhedt volt arról, hogy kivégeztetett mindenkit, akiről úgy gondolta, hogy hűtlen hozzá, még a magas rangú tisztviselőket sem kímélte. Például ott volt Lucius Aelius Seianus, a Pretoriánus Gárda parancsnoka, akit hivatalosan is úgy hívtak, hogy „a császár barátja”. Tiberius után neki volt a legnagyobb hatalma, így igen befolyásos volt. Pilátus jó kapcsolatban volt vele. Amíg Seianus hatalmon volt, Pilátus a védelmét és a támogatását élvezte. I. sz. 31-ben azonban Tiberius Seianus ellen fordult, és zendülés vádjával kivégeztette őt is, és a támogatóit is. Ez nem sokkal azelőtt történt, hogy Jézust Pilátus elé vitték. Ezért Pilátus élete is veszélybe került volna, ha a szadduceusok panaszt tesznek a császárnál, különösen, ha Pilátust azzal vádolják, hogy „nem. . . a császár barátja”. Pilátus már amúgy is felingerelte a zsidókat, ezért nem akart további feszültséget, főleg nem azt, hogy hűtlenséggel vádolják. Úgy tűnik tehát, hogy Pilátus hagyta, hogy a gyanakvó császártól való félelme eluralkodjon rajta, és kimondta a halálos ítéletet Jézusra, egy olyan férfira, akit ártatlannak tartott.

császár: Lásd a Mt 22:17-hez tartozó magyarázó jegyzetet.

bírói székben: Általában egy szabadtéri emelvény, ahonnan a hivatalnokok beszélhettek a tömeghez, és bejelenthették a döntéseiket.

héberül: A Keresztény görög iratokban a bibliaírók ihletés alatt a héber szóval utaltak arra a nyelvre, melyet a zsidók beszéltek (Jn 19:13, 17, 20; Cs 21:40; 22:2; Jel 9:11; 16:16), továbbá arra a nyelvre, melyen a feltámasztott és megdicsőített Jézus megszólította a tárzuszi Sault (Cs 26:14, 15). A Cs 6:1 külön említi a héberül beszélő zsidókat és a görögül beszélő zsidókat. Bár sok tudós szerint ezekben az utalásokban a „héberül” szó helyett az „arámi nyelven” kifejezésnek kellene állnia, jó okunk van azt feltételezni, hogy a kifejezés csakugyan a héber nyelvet jelöli. Amikor Lukács, az orvos azt írta, hogy Pál „héber nyelven” beszélt Jeruzsálem lakosaihoz, azokhoz szólt, akiknek az élete a mózesi törvény héber nyelven való tanulmányozása köré összpontosult. Ezenkívül a holt-tengeri tekercsek sok töredékén és kéziratán a bibliai és a nem bibliai szöveg nagy része héberül szerepel, ami azt mutatja, hogy ez a nyelv mindennapos volt. Az, hogy találtak valamennyi töredéket arámi nyelven is, azt sejteti, hogy ezt a nyelvet is használták. Ezért egyáltalán nem valószínű, hogy amikor a bibliaírók a „héber” szót használták, valójában az arámi vagy a szír nyelvre gondoltak volna (Cs 21:40; 22:2; vesd össze: Cs 26:14). A Héber iratok korábban különbséget tett az „arámi nyelv” és „a zsidók nyelve” között (2Ki 18:26), illetve az I. században élt zsidó történetíró, Josephus a Bibliának erről a részéről írva külön nyelvként említi az „arámi” és a „héber” nyelvet (A zsidók története. X. könyv, 1. fej., 2. bek.). Igaz, vannak olyan kifejezések, melyek egészen hasonlóak arámi és héber nyelven, továbbá olyanok is, melyeket a héber feltehetően az arámi nyelvből vett át, ám nem valószínű, hogy a Keresztény görög iratok írói a héber szót használták volna, ha az arámi nyelvre gondoltak.

bírói székbe: Lásd a Mt 27:19-hez tartozó magyarázó jegyzetet.

Kövezetnek: Ezt a helyet héberül Gabbatának hívták. A szó eredete bizonytalan, valószínűleg azt jelenti, hogy ’domb’, ’magaslat’, ’nyílt térség’. A hely görög neve (Li·thoʹsztró·ton) azt sejteti, hogy egy sima vagy díszes kövekből kirakott út vagy járda volt. Néhány tudós úgy gondolja, hogy ez egy díszes mozaikkövezet lehetett. Elképzelhető, hogy egy tér volt Nagy Heródes palotája előtt, habár egyes tudósok szerint máshol volt. A mai napig nem lehet tudni a pontos helyét.

héberül: Lásd a Jn 5:2-höz tartozó magyarázó jegyzetet.

előkészületi nap: Márk nyilvánvalóan elsősorban a nem zsidó olvasóit tartotta észben, amikor megírta az evangéliumát, ezért megmagyarázza, hogy ez a kifejezés a sabbat előtti nap. Ez a magyarázat nem található meg a többi evangéliumban (Mt 27:62; Lk 23:54; Jn 19:31). A zsidók ezen a napon tettek előkészületeket a sabbatra. Ilyenkor előkészítették a sabbatra szánt ételeket, és befejeztek minden olyan sürgős munkát, amely nem várhatott a sabbat utáni napig. Ebben az esetben az előkészületi nap niszán 14-ére esett. (Lásd a Szójegyzéket.)

nagy sabbat volt: Niszán 15-e, a pászka utáni nap mindig sabbatnak számított, függetlenül attól, hogy a hét melyik napjára esett (3Mó 23:5–7). Ha ez a különleges sabbat egybeesett a szokásos sabbattal (a zsidó hét hetedik napjával, mely péntek naplementétől szombat naplementéig tartott), akkor „nagy sabbatnak” nevezték. Ilyen sabbat volt a Jézus halála utáni nap is (Jézus pénteken halt meg). Niszán 14-e az i. sz. 29 és 33 közötti időszakban egyedül 33-ban esett pénteki napra. Ez a bizonyíték is alátámasztja, hogy Jézus i. sz. 33. niszán 14-én halt meg.

A harmadik óra: Vagyis kb. de. 9 óra. Néhányan egy látszólagos ellentmondásra hívják fel a figyelmet e között a beszámoló és a Jn 19:14–16-ban található beszámoló között, ahol az olvasható, hogy Pilátus „a 6. óra körül” adta át Jézust a zsidóknak, hogy végezzék ki. Habár az Írások teljes egészében nem világítanak rá a különbség okára, a következő pontokat érdemes megvizsgálni: Az evangéliumi beszámolók alapvetően összhangban vannak azt illetően, hogy mikor történtek az események Jézus földi életének utolsó napján. Mind a négy beszámoló arra utal, hogy a papok és a vének kora reggel találkoztak, majd pedig a római kormányzóhoz, Poncius Pilátushoz vitették Jézust (Mt 27:1, 2; Mr 15:1; Lk 22:66–23:1; Jn 18:28). Máté, Márk és Lukács arról írnak, hogy amikor Jézus már az oszlopon volt, akkor sötétség borult az egész vidékre „a hatodik órától fogva a kilencedik óráig” (Mt 27:45, 46; Mr 15:33, 34; Lk 23:44). Egy tényező, amely hatással lehetett arra, hogy hogyan adták meg Jézus kivégzésének az idejét, az, hogy a korbácsolást, vagyis ostorozást sokan a kivégzési folyamat részének tekintették. A korbácsolás időnként annyira kegyetlen volt, hogy az áldozat belehalt. Jézus esetében olyan súlyos volt, hogy egy idő után már nem bírta, és meg kellett kérni egy másik embert, hogy vigye a kínoszlopát (Lk 23:26; Jn 19:17). Ha a korbácsolást a kivégzési folyamat kezdetének tekintették, akkor bizonyos időnek el kellett telnie addig, amíg Jézust ténylegesen az oszlopra feszítették. Ezt támasztja alá az is, hogy a Mt 27:26 és a Mr 15:15 együtt említi a korbácsolást (ostorozást) és az oszlopra feszítést. Vagyis különböző emberek talán különböző időpontra tették a kivégzést, annak függvényében, hogy szerintük mikor kezdődött el a folyamat. Ez megmagyarázná, hogy Pilátus miért lepődött meg, amikor megtudta, hogy Jézus az oszlopra feszítése után nem sokkal már meg is halt (Mr 15:44). Továbbá a bibliaírók sokszor követték azt a gyakorlatot, hogy egy napot négy háromórás időszakra osztottak fel, ahogy azt az éjszakákkal is tették. Ha így osztották fel a nappalokat, akkor ez magyarázatot ad arra, hogy miért van gyakran utalás a 3., 6., 9. órára a napfelkeltétől, kb. reggel 6 órától kezdődően (Mt 20:1–5; Jn 4:6; Cs 2:15; 3:1; 10:3, 9, 30). Emellett a legtöbb embernek nem volt precíz időjelző eszköze, ezért sokszor a „körül” szó szerepel egy adott nap időpontja mellett, ahogy arra a Jn 19:14-ben is találunk egy példát (Mt 27:46; Lk 23:44; Jn 4:6; Cs 10:3, 9). Összegzésképpen: Márk talán együtt utalt a korbácsolásra és az oszlopra feszítésre, míg János csak az oszlopra feszítésre gondolt. Talán mindkét író a legközelebbi háromórás egységre hivatkozott, János pedig még hozzátette a „körül” szót is. Ezek a tényezők járulhattak hozzá a beszámolókban említett időpontok közötti eltéréshez. Végül pedig az, hogy János, aki évtizedekkel később írta az evangéliumát, egy olyan időpontra utal, mely eltér Márk feljegyzésétől, arra mutat rá, hogy János nem egyszerűen csak lemásolta Márk beszámolóját.

előkészületi napja: A heti sabbatot megelőző nap elnevezése. A zsidók ezen a napon tettek előkészületeket a sabbatra. (Lásd a Mr 15:42-höz tartozó magyarázó jegyzetet.) János evangéliuma hozzáteszi, hogy a pászka előkészületi napja volt ekkor. Ebben a versben niszán 14-ének reggeléről van szó. Ezen a napon került sor Jézus tárgyalására és halálára. A pászka az előző este kezdődött, és ahogy a többi evangélium rámutat, Jézus és az apostolai akkor este ették meg a pászkavacsorát (Mt 26:18–20; Mr 14:14–17; Lk 22:15). Krisztus pontosan betartotta a törvény előírásait, beleértve azt is, hogy a pászkát niszán 14-én kell megünnepelni (2Mó 12:6; 3Mó 23:5). I. sz. 33-ban azért lehetett a pászka előkészületi napjának tekinteni niszán 14-ét, mert ezen a napon tettek előkészületeket a hétnapos kovásztalan kenyerek ünnepére, amely a következő napon kezdődött. Mivel a két esemény közel volt egymáshoz, ezért időnként az egész ünnepi időszakot pászkának nevezték (Lk 22:1). A niszán 14. utáni napot mindig sabbatnak tekintették, függetlenül attól, hogy a hét melyik napjára esett (3Mó 23:5–7). Ráadásul i. sz. 33-ban niszán 15-e a hetenkénti, szokásos sabbatra esett, ezért az a nap „nagy sabbat” volt, vagyis kétszeresen is sabbat volt. (Lásd a Jn 19:31-hez tartozó magyarázó jegyzetet.)

a 6. óra körül: Vagyis déli 12 óra körül. (Annak magyarázatát, hogy miért van látszólagos ellentmondás e között a beszámoló és Márk beszámolója között, aki azt írta, hogy Jézust a harmadik órában feszítették oszlopra, lásd a Mr 15:25-höz tartozó magyarázó jegyzetben.)

kínoszlopot: Lásd a Szójegyzékben az „Oszlopra feszítés” és a „Kínoszlop” címszavakat; továbbá a Mt 10:38; 16:24-hez tartozó magyarázó jegyzeteket, ahol átvitt értelemben szerepel ez a kifejezés.

héberül: A Keresztény görög iratokban a bibliaírók ihletés alatt a héber szóval utaltak arra a nyelvre, melyet a zsidók beszéltek (Jn 19:13, 17, 20; Cs 21:40; 22:2; Jel 9:11; 16:16), továbbá arra a nyelvre, melyen a feltámasztott és megdicsőített Jézus megszólította a tárzuszi Sault (Cs 26:14, 15). A Cs 6:1 külön említi a héberül beszélő zsidókat és a görögül beszélő zsidókat. Bár sok tudós szerint ezekben az utalásokban a „héberül” szó helyett az „arámi nyelven” kifejezésnek kellene állnia, jó okunk van azt feltételezni, hogy a kifejezés csakugyan a héber nyelvet jelöli. Amikor Lukács, az orvos azt írta, hogy Pál „héber nyelven” beszélt Jeruzsálem lakosaihoz, azokhoz szólt, akiknek az élete a mózesi törvény héber nyelven való tanulmányozása köré összpontosult. Ezenkívül a holt-tengeri tekercsek sok töredékén és kéziratán a bibliai és a nem bibliai szöveg nagy része héberül szerepel, ami azt mutatja, hogy ez a nyelv mindennapos volt. Az, hogy találtak valamennyi töredéket arámi nyelven is, azt sejteti, hogy ezt a nyelvet is használták. Ezért egyáltalán nem valószínű, hogy amikor a bibliaírók a „héber” szót használták, valójában az arámi vagy a szír nyelvre gondoltak volna (Cs 21:40; 22:2; vesd össze: Cs 26:14). A Héber iratok korábban különbséget tett az „arámi nyelv” és „a zsidók nyelve” között (2Ki 18:26), illetve az I. században élt zsidó történetíró, Josephus a Bibliának erről a részéről írva külön nyelvként említi az „arámi” és a „héber” nyelvet (A zsidók története. X. könyv, 1. fej., 2. bek.). Igaz, vannak olyan kifejezések, melyek egészen hasonlóak arámi és héber nyelven, továbbá olyanok is, melyeket a héber feltehetően az arámi nyelvből vett át, ám nem valószínű, hogy a Keresztény görög iratok írói a héber szót használták volna, ha az arámi nyelvre gondoltak.

Ő maga vitte a kínoszlopot: János evangéliuma szerint Jézus maga vitte a kínoszlopát. A többi evangéliumban viszont az áll (Mt 27:32; Mr 15:21; Lk 23:26), hogy cirénei Simont kényszerítették arra, hogy vigye a kínoszlopot a kivégzés helyére. János beszámolója időnként meglehetősen tömör, és sokszor nem ismétli meg azt, amiről a többi evangélium már említést tett. Ezért nem tért ki János arra a részletre, hogy mire kényszerítették Simont.

kínoszlopot: Lásd a Mt 27:32-höz tartozó magyarázó jegyzetet.

Koponyahelyre: A görög Kra·niʹu Toʹposz kifejezés a héber Golgota szó fordítása. (Lásd a Golgotának szóhoz tartozó magyarázó jegyzetet ebben a versben. Azzal kapcsolatban, hogy a Keresztény görög iratok hogyan használja a héber szót, lásd a Jn 5:2-höz tartozó magyarázó jegyzetet.) Néhány magyar bibliafordításban a kálvária szó található a Lk 23:33-ban, a Vulgatában szereplő latin calvaria szó (jelentése: ’koponya’) alapján.

Golgotának: A ’koponya’ jelentésű héber szóból származik. (Vesd össze a Bí 9:53-mal és a 2Ki 9:35-tel, ahol a héber gul·góʹleth szó „koponyá”-nak van fordítva.) Jézus napjaiban ez a hely Jeruzsálem városfalain kívül helyezkedett el. Bár bizonytalan, hogy pontosan hol lehetett, egyesek szerint valószínűleg annak a helynek a közelében volt, ahol most a Szent Sír-bazilika áll. (Lásd a B12-es függ.-et.) A bibliai beszámoló nem mondja, hogy a Golgota egy hegyen volt, bár azt megemlíti, hogy néhányan távolról figyelték az oszlopra feszítést (Mr 15:40; Lk 23:49).

kínoszlopra: Lásd a Szójegyzékben a „Kínoszlop”; „Oszlopra feszítés” címszavakat.

héberül: A Keresztény görög iratokban a bibliaírók ihletés alatt a héber szóval utaltak arra a nyelvre, melyet a zsidók beszéltek (Jn 19:13, 17, 20; Cs 21:40; 22:2; Jel 9:11; 16:16), továbbá arra a nyelvre, melyen a feltámasztott és megdicsőített Jézus megszólította a tárzuszi Sault (Cs 26:14, 15). A Cs 6:1 külön említi a héberül beszélő zsidókat és a görögül beszélő zsidókat. Bár sok tudós szerint ezekben az utalásokban a „héberül” szó helyett az „arámi nyelven” kifejezésnek kellene állnia, jó okunk van azt feltételezni, hogy a kifejezés csakugyan a héber nyelvet jelöli. Amikor Lukács, az orvos azt írta, hogy Pál „héber nyelven” beszélt Jeruzsálem lakosaihoz, azokhoz szólt, akiknek az élete a mózesi törvény héber nyelven való tanulmányozása köré összpontosult. Ezenkívül a holt-tengeri tekercsek sok töredékén és kéziratán a bibliai és a nem bibliai szöveg nagy része héberül szerepel, ami azt mutatja, hogy ez a nyelv mindennapos volt. Az, hogy találtak valamennyi töredéket arámi nyelven is, azt sejteti, hogy ezt a nyelvet is használták. Ezért egyáltalán nem valószínű, hogy amikor a bibliaírók a „héber” szót használták, valójában az arámi vagy a szír nyelvre gondoltak volna (Cs 21:40; 22:2; vesd össze: Cs 26:14). A Héber iratok korábban különbséget tett az „arámi nyelv” és „a zsidók nyelve” között (2Ki 18:26), illetve az I. században élt zsidó történetíró, Josephus a Bibliának erről a részéről írva külön nyelvként említi az „arámi” és a „héber” nyelvet (A zsidók története. X. könyv, 1. fej., 2. bek.). Igaz, vannak olyan kifejezések, melyek egészen hasonlóak arámi és héber nyelven, továbbá olyanok is, melyeket a héber feltehetően az arámi nyelvből vett át, ám nem valószínű, hogy a Keresztény görög iratok írói a héber szót használták volna, ha az arámi nyelvre gondoltak.

héberül: Lásd a Jn 5:2-höz tartozó magyarázó jegyzetet.

latinul: A Biblia ihletett szövegében egyedül itt van konkréten megemlítve a latin nyelv. Jézus napjaiban a latin volt Izraelben a római hatóságok nyelve. Hivatalos feliratokon latin szövegek voltak, bár az emberek általában nem ezen a nyelven beszéltek. Ez megmagyarázza, hogy miért készíttette el Pilátus a Jézus Krisztus feje feletti feliratot – ahogy arról a Jn 19:19 ír – a hivatalos latin mellett héberül és görögül (koiné) is. A Keresztény görög iratokban számos latin eredetű szó és kifejezés található. (Lásd a Szójegyzékben a „Latin nyelv” címszót, valamint a „Márk evangéliumának áttekintése” című részt.)

szétosztották a felsőruháit: Jn 19:23, 24 olyan részleteket említ, amelyek Máté, Márk és Lukács beszámolójában nem szerepelnek. A négy evangéliumból a következő kép áll össze: a római katonák feltehetőleg sorsot vetettek mind a felső-, mind az alsóruhára; „négy részre osztották” a felsőruhákat úgy, hogy „mindegyik katonának jutott egy”; az alsóruhát nem akarták szétosztani, ezért sorsot vetettek rá; a Messiás öltözékére való sorsvetés pedig beteljesítette a Zs 22:18-at. A kivégzők nyilván gyakran megtartották maguknak az áldozataik ruháit, ezért a kivégzésük előtt elvették tőlük azokat és a tulajdonaikat, ezzel még inkább megalázva őket.

fogták a felsőruháit, és négy részre osztották: Lásd a Mt 27:35-höz tartozó magyarázó jegyzetet.

Salómé: Valószínűleg a ’béke’ jelentésű héber szóból származik. Salómé Jézus egyik tanítványa volt. Ha összevetjük a Mt 27:56-ot a Mr 3:17-tel és 15:40-nel, akkor azt tudhatjuk meg, hogy Salómé Jakab és János apostol anyja volt; Máté azt írja, hogy „Zebedeus fiainak az anyja” volt; Márk pedig Salóménak nevezi. Ha pedig a Jn 19:25-tel vetjük össze, akkor abból kiderül, hogy Salómé valószínűleg a testvére volt Jézus anyjának, Máriának. Ha ez így volt, akkor Jakab és János Jézus első unokatestvérei voltak. Továbbá a Mt 27:55, 56; Mr 15:41 és a Lk 8:3 arra enged következtetni, hogy Salómé is azok között az asszonyok között volt, akik elkísérték Jézust, és a javaikat felhasználva szolgáltak neki.

anyjának a lánytestvére: Lásd a Mr 15:40-hez tartozó magyarázó jegyzetet.

Klópás: A Bibliában csak itt fordul elő ez a név. Sok tudós egyetért abban, hogy Klópás megegyezett a Mt 10:3; Mr 3:18; Cs 1:13-ban említett Alfeussal. Más bibliai példák is mutatják, hogy nem volt szokatlan, hogy valakinek két neve is legyen, melyet egyformán használtak. (Vesd össze: Mt 9:9; 10:2, 3; Mr 2:14.)

akit Jézus szeretett: Vagyis akit Jézus különösen szeretett. Ez az első alkalom abból az ötből, amikor egy bizonyos tanítványról azt olvashatjuk, hogy „akit Jézus szeretett” vagy „akit szeretett” (Jn 19:26; 20:2; 21:7, 20). Általában úgy vélik, hogy ez a tanítvány János apostol, Zebedeus fia és Jakab testvére (Mt 4:21; Mr 1:19; Lk 5:10). Az egyik oka ennek az állításnak, hogy ez az evangélium nem hivatkozik név szerint János apostolra, csak a Jn 21:2-ben említi meg Zebedeus fiait. Egy másik ok a Jn 21:20–24-ben található, ahol az „az a tanítvány, akit Jézus szeretett” kifejezés az evangélium írójára vonatkozik. Továbbá Jézus ezt mondta erről az apostolról: „És ha azt akarom, hogy életben maradjon, míg el nem jövök? Miért foglalkoztat ez téged?” Ez arra enged következtetni, hogy az, akiről itt szó van, sokkal tovább fog élni, mint Péter és a többi apostol – ami pontosan ráillik János apostolra. (Lásd a Jn címéhez és a Jn 1:6; 21:20-hoz tartozó magyarázó jegyzeteket.)

a tanítvány, akit szeretett: Vagyis akit Jézus különösen szeretett. Ez a második alkalom abból az ötből, amikor egy bizonyos tanítványról azt olvashatjuk, hogy „akit Jézus szeretett” vagy „akit szeretett” (Jn 13:23; 20:2; 21:7, 20). Általában úgy vélik, hogy ez a tanítvány János apostol. (Lásd a Jn 13:23-hoz tartozó magyarázó jegyzetet.)

akit Jézus szeretett: Vagyis akit Jézus különösen szeretett. Ez az első alkalom abból az ötből, amikor egy bizonyos tanítványról azt olvashatjuk, hogy „akit Jézus szeretett” vagy „akit szeretett” (Jn 19:26; 20:2; 21:7, 20). Általában úgy vélik, hogy ez a tanítvány János apostol, Zebedeus fia és Jakab testvére (Mt 4:21; Mr 1:19; Lk 5:10). Az egyik oka ennek az állításnak, hogy ez az evangélium nem hivatkozik név szerint János apostolra, csak a Jn 21:2-ben említi meg Zebedeus fiait. Egy másik ok a Jn 21:20–24-ben található, ahol az „az a tanítvány, akit Jézus szeretett” kifejezés az evangélium írójára vonatkozik. Továbbá Jézus ezt mondta erről az apostolról: „És ha azt akarom, hogy életben maradjon, míg el nem jövök? Miért foglalkoztat ez téged?” Ez arra enged következtetni, hogy az, akiről itt szó van, sokkal tovább fog élni, mint Péter és a többi apostol – ami pontosan ráillik János apostolra. (Lásd a Jn címéhez és a Jn 1:6; 21:20-hoz tartozó magyarázó jegyzeteket.)

ezt mondta a tanítványnak: „Mostantól ő a te anyád!”: Jézus annyira szerette és annyira törődött az anyjával, Máriával (aki ekkor nyilvánvalóan már özvegy volt), hogy a szeretett apostolának, Jánosnak a gondjaira bízta. (Lásd a Jn 13:23-hoz tartozó magyarázó jegyzetet.) Kétség sem fér hozzá, hogy Jézus nemcsak Mária fizikai jólléte miatt aggódott, hanem elsősorban amiatt, hogy továbbra is erős maradjon a hite. János apostol már bizonyította a hitét, azt pedig nem tudjuk biztosan, hogy Jézus vér szerinti testvérei már hívők voltak-e ekkor (Mt 12:46–50; Jn 7:5).

savanyú borral: Vagy: „borecettel”. Valószínűleg egy híg, fanyar vagy savanyú borra utal, melyet latinul acetumnak (ecetnek), vagy ha vízzel hígították, poscának hívtak. Ez olcsó ital volt, melyet a szegények ittak, köztük a római katonák is, hogy csillapítsák a szomjukat. A görög oʹxosz szó szerepel a Septuagintában a Zs 69:21-ben is, ahol az a prófécia található, mely szerint a Messiásnak „ecetet” adnak inni.

savanyú borral: Lásd a Mt 27:48-hoz tartozó magyarázó jegyzetet.

izsópszárra: A görög hüszʹszó·posz szó, melyet általában „izsóp”-nak fordítanak, csak kétszer szerepel a Keresztény görög iratokban: itt és a Héb 9:19-ben. A tudósok eltérő véleménnyel vannak arról, hogy milyen növényről van szó a Jn 19:29-ben. Némelyek úgy vélik, hogy ez megegyezik azzal a növénnyel, melyre a Héber iratok „izsóp”-ként utal, és amelyet sokan a szír szurokfűvel, vagyis az Origanum maru; Origanum syriacummal azonosítanak (3Mó 14:2–7; 4Mó 19:6, 18; Zs 51:7). Ilyen izsópot használtak az izraeliták Egyiptomban arra, hogy meghintsék a pászkaáldozat vérével a szemöldökfát és a két ajtófélfát (2Mó 12:21, 22). Ezért néhányan azt feltételezik, hogy erről a növényről lehetett szó Jézus kivégzésekor, hiszen a pászka ünnepén is ezt használták. Egyesek szerint a szír szurokfű szára nem olyan erős, hogy megtartott volna egy borral átitatott szivacsot, illetve nem olyan hosszú, hogy Jézus szájához lehetett volna emelni vele egy szivacsot. Egy másik nézet szerint az izsóp, melyre utalás történik, egy köteg szurokfű volt, melyet ráerősítettek egy nádszálra, és Jézus szájához emelték. Ez összhangban van a Mt 27:48-ban és a Mr 15:36-ban található párhuzamos beszámolókkal, ahol az olvasható, hogy egy savanyú borral átitatott szivacsot „egy nádszálra” tettek.

kilehelte utolsó leheletét: Szó szerint: „kiadta szellemét”. Vagy: „meghalt”; „abbahagyta a lélegzést”. A „szellem” szó (görögül pneuʹma) itt talán a „lélegzés”-re vagy az „életerő”-re utal, amit a görög ek·pneʹó ige (szó szerint: „kilehel”) használata is megerősít a párhuzamos beszámolókban, a Mr 15:37-ben és a Lk 23:46-ban (ezeken a helyeken úgy lett visszaadva, hogy „meghalt”, vagy a versekhez tartozó magyarázó jegyzetek szerint „kilehelte utolsó leheletét”). Egyesek szerint a „kilehel” szónak fordított görög kifejezés itt arra utal, hogy Jézus önként adta fel az életben maradásért vívott küzdelmet, mivel már minden elvégeztetett. Jézus készségesen „halálra adta az életét” (Ézs 53:12; Jn 10:11).

előkészületi nap: A heti sabbatot megelőző nap elnevezése. A zsidók ezen a napon tettek előkészületeket a sabbatra. Ilyenkor előkészítették a sabbatra szánt ételeket, és befejeztek minden olyan sürgős munkát, amely nem várhatott a sabbat utáni napig. Ebben az esetben az előkészületi nap niszán 14-ére esett (Mr 15:42; lásd a Szójegyzékben az „Előkészületi nap” címszót). A mózesi törvény szerint a holttestek nem maradhattak „egész éjjel az oszlopon”, hanem „még aznap” el kellett temetni azokat (5Mó 21:22, 23; vesd össze: Jzs 8:29; 10:26, 27).

töresse el a megfeszített emberek lábát: Ezt a szokást latinul crurifragiumnak nevezték. Ez a büntetésnek egy kegyetlen formája volt, és vélhetően ezzel gyorsították fel az oszlopra feszítettek halálát. Egy oszlopon függő személy nagyon nehezen kapott levegőt. Ha eltörték a lábát, nem tudta megemelni magát, hogy kisebb nyomás nehezedjen a tüdejére, és így megfulladt.

nagy sabbat volt: Niszán 15-e, a pászka utáni nap mindig sabbatnak számított, függetlenül attól, hogy a hét melyik napjára esett (3Mó 23:5–7). Ha ez a különleges sabbat egybeesett a szokásos sabbattal (a zsidó hét hetedik napjával, mely péntek naplementétől szombat naplementéig tartott), akkor „nagy sabbatnak” nevezték. Ilyen sabbat volt a Jézus halála utáni nap is (Jézus pénteken halt meg). Niszán 14-e az i. sz. 29 és 33 közötti időszakban egyedül 33-ban esett pénteki napra. Ez a bizonyíték is alátámasztja, hogy Jézus i. sz. 33. niszán 14-én halt meg.

az Isten báránya: Miután Jézus megkeresztelkedett, és az Ördög megkísértette őt, Keresztelő János az Isten bárányának nevezte. Ez a kifejezés csak itt és a Jn 1:36-ban fordul elő. (Lásd az A7-es függ.-et.) Nagyon találó Jézust egy bárányhoz hasonlítani. A Bibliában sok helyen olvashatunk arról, hogy az emberek bárányt ajánlottak fel a bűneik beismeréseként, és azért, hogy közeledhessenek Istenhez. Ez előremutatott Jézus áldozatára, arra, hogy odaadja az emberiségért a tökéletes emberi életét. „Az Isten báránya” kifejezés számos részletet felidézhet az ihletett Szentírásból. Mivel Keresztelő János jól ismerte a Héber iratokat, a következők közül utalhatott egyre vagy többre: arra a hím bárányra, amelyet Ábrahám ajánlott fel a fia, Izsák helyett (1Mó 22:13); a pászkabárányra, melyet Egyiptomban vágtak le az izraeliták, hogy kiszabaduljanak a rabszolgaságból (2Mó 12:1–13); vagy arra a hím bárányra, amelyet Isten oltárán ajánlottak fel Jeruzsálemben reggel, illetve este (2Mó 29:38–42). János gondolhatott még Ézsaiás próféciájára is, amelyben arról, akit Jehova a szolgájának nevez, ez olvasható: „Úgy vitték, mint juhot a levágásra” (Ézs 52:13; 53:5, 7, 11). Pál apostol a korintusziaknak írt első levelében így hívta Jézust: „a pászkabárányunk” (1Ko 5:7). Péter apostol Krisztus értékes vérére úgy utalt, mint egy hibátlan és szennyfolt nélküli bárányéra (1Pt 1:19). A Jelenések könyve pedig közel 30-szor „a bárány”-ként említi jelképesen a megdicsőített Jézust. Íme néhány példa: Jel 6:1; 7:9; 12:11; 13:8; 14:1; 15:3; 17:14; 19:7; 21:9; 22:1.

töresse el a megfeszített emberek lábát: Ezt a szokást latinul crurifragiumnak nevezték. Ez a büntetésnek egy kegyetlen formája volt, és vélhetően ezzel gyorsították fel az oszlopra feszítettek halálát. Egy oszlopon függő személy nagyon nehezen kapott levegőt. Ha eltörték a lábát, nem tudta megemelni magát, hogy kisebb nyomás nehezedjen a tüdejére, és így megfulladt.

Egyetlen csontját sem fogják összetörni: Ez egy idézet a Zs 34:20-ból. A pászka bevezetésekor Jehova a következő parancsot adta az aznap éjjel leölt bárányra (vagy kecskére) vonatkozóan: „egyetlen csontját se törjétek össze” (2Mó 12:46; 4Mó 9:12). Pál „a pászkabárányunk”-nak hívta Jézust. A pászkabáránnyal kapcsolatos szokással és a Zs 34:20-ban található próféciával összhangban egyetlen csontját sem törték össze Jézusnak (1Ko 5:7; lásd a Jn 1:29-hez tartozó magyarázó jegyzetet). Ez annak ellenére történt így, hogy a római katonáknak nyilvánvalóan szokásuk volt eltörni az oszlopra feszítettek lábát, felgyorsítva ezzel a halálukat. (Lásd a Jn 19:31-hez tartozó magyarázó jegyzetet.) A katonák eltörték a Jézus mellett függő két bűnöző lábát, de mivel látták, hogy Jézus már meghalt, az övét nem. Ehelyett az egyikük „az oldalába döfött egy lándzsát” (Jn 19:33, 34).

Arimateából: A város neve a ’magaslat’, ’magasság’ jelentésű héber szóból származik. A Lk 23:51 úgy nevezi, hogy a júdeaiak egyik városa. (Lásd a B10-es függ.-et.)

József: Az evangéliumírók egyénisége jól látható abból, hogy milyen részleteket osztottak meg Józsefről. Máté, az adószedő, feljegyzi, hogy „gazdag ember” volt; Márk, aki a rómaiaknak írt, azt mondja, hogy „a tanács egyik tekintélyes tagja” volt, aki várta Isten királyságát; Lukács, az együttérző orvos, arról számol be, hogy József „jó és igazságos férfi volt”, aki nem támogatta a tanács tagjait abban, amit Jézus ellen kiterveltek; János az egyetlen, aki elmondja Józsefről, hogy Jézus tanítványa volt, de „titokban, mert félt a zsidóktól” (Mt 27:57–60; Mr 15:43–46; Lk 23:50–53; Jn 19:38–42).

a zsidók: János evangéliumában ez a kifejezés némileg eltérő jelentéseket hordoz magában a szövegkörnyezettől függően. Utalhat a zsidó vagy júdeai emberekre általában; azokra, akik Jeruzsálemben és a környékén éltek; de azokra a zsidókra is vonatkozhat, akik elvakultan ragaszkodtak a mózesi törvényhez kötődő emberi hagyományokhoz, melyek gyakran ellentétesek voltak a törvény szellemével (Mt 15:3–6). A „zsidók” között kiemelkedő szerepet töltöttek be a zsidó hatóságok vagy a zsidó vallási vezetők, akik ellenségesen bántak Jézussal. Itt és a János evangéliuma 7. fejezetének több más versében a szövegkörnyezet arra mutat, hogy a zsidó hatóságokról vagy a zsidó vallási vezetőkről van szó (Jn 7:13, 15, 35a). (Lásd a Szójegyzékben a „Zsidók” címszót.)

Arimateából: Lásd a Mt 27:57-hez tartozó magyarázó jegyzetet.

József: Lásd a Mr 15:43-hoz tartozó magyarázó jegyzetet.

a zsidóktól: Nyilvánvalóan a zsidó hatóságokat vagy a zsidó vallási vezetőket kell érteni alatta. (Lásd a Jn 7:1-hez tartozó magyarázó jegyzetet.)

Nikodémusz: Farizeus és a zsidók egyik vezetője, vagyis a szanhedrin egyik tagja. (Lásd a Szójegyzékben a „Szanhedrin” címszót.) A Nikodémusz név, melynek jelentése ’a nép legyőzője’, jól ismert volt a görögök között, és néhány zsidó is átvette. Nikodémuszról csak János evangéliuma tesz említést (Jn 3:4, 9; 7:50; 19:39), és Jézus Izrael tanítójának nevezi őt a Jn 3:10-ben. (Lásd a Jn 19:39-hez tartozó magyarázó jegyzetet.)

Nikodémusz: Egyedül János említi meg, hogy Nikodémusz is csatlakozott az Arimateából való Józsefhez, hogy előkészítsék Jézus testét a temetésre. (Lásd a Jn 3:1-hez tartozó magyarázó jegyzetet.)

százfontnyi: A görög liʹtra szó (egyes szám) által jelölt súlymértéket általában azonosnak tekintik a római fonttal (latinul: libra), tehát kb. 327 g volt. Az itt említett keverék kb. 33 kg volt. (Lásd a B14-es függ.-et.)

mirhából: Lásd a Szójegyzéket.

mirhából és aloéból készült keveréket: Néhány kéziratban az olvasható, hogy „mirhát és aloét összecsomagolva”, de számos korai hiteles kézirat a főszövegben található megfogalmazást támasztja alá.

aloéból: Így neveztek egy fafajtát, amelyből kellemes, fűszeres illatú anyagot nyertek. Ezt az anyagot illatszerként használták a bibliai időkben (Zs 45:8; Pl 7:17; Én 4:14). A Nikodémusz által vitt aloé valószínűleg ugyanolyan aloéfából készült termék volt, mint amilyenről a Héber iratok tesz említést. A holttestek temetésre való előkészítéséhez por formában használták az aloét a mirhával együtt, valószínűleg azért, hogy elnyomja a bomló test szagát. A legtöbb szövegmagyarázó szerint a Bibliában szereplő aloéfa az Aquilaria agallocha, amelyet időnként sasfának neveznek. Főleg Indiában és a környező területeken nő, és elérheti a 30 m-es magasságot is. A törzs és az ágak belső részét gyanta és illatos olaj itatja át, amelyekből igen értékes illatszert készítenek. Mivel a fa korhadó állapotban a legillatosabb, néha eltemetik a földbe, hogy felgyorsítsák a korhadás folyamatát. Ezután finom porrá őrölve „aloé”-ként árulják. Néhány tudós az ebben a szövegben szereplő „aloét” azzal a növénnyel azonosítja, amely a liliomfélék családjába tartozik, és amelynek napjainkban Aloe vera a növénytani neve. Ezt a növényt nem az illatáért használják, hanem a gyógyító hatásáért.

sírjába: Vagy: „emléksírjába”. Egy mészkősziklába vájt sírkamra, nem pedig egy barlang. Az ilyen sírokban gyakran voltak polcszerű fekvőhelyek vagy fülkék, és ezekbe helyezték el a holttesteket. (Lásd a Szójegyzékben az „Emléksír” címszót.)

Multimédia

Szög egy sarokcsontban
Szög egy sarokcsontban

Ezen a fényképen egy emberi sarokcsontról készült másolat látható, átszúrva egy 11,5 cm hosszú vasszöggel. Az eredeti leletet 1968-ban tárták fel egy észak-jeruzsálemi ásatáson, és a római korból származik. Archeológiai bizonyítékul szolgál arra, hogy amikor valakit kivégeztek, valószínűleg szögekkel rögzítették egy faoszlopra. Talán Jézus Krisztus megfeszítésekor is ilyen szögeket használtak a római katonák. A leletre egy kőből vésett dobozban, vagyis osszáriumban találtak rá, amelybe az elhunyt kiszáradt csontjait helyezték, miután a húsa már elbomlott. Ez arra utal, hogy egy oszlopon kivégzett személyt is eltemethettek.

A Bibliában szereplő izsóp
A Bibliában szereplő izsóp

Azok a héber és görög szavak (héb.: ʼé·zóvʹ; gör.: hüszʹszó·posz), melyeket sok bibliafordítás „izsóp”-nak fordít, többféle növényre is utalhatnak. A képen a szír szurokfű (Origanum maru; Origanum syriacum) látható. Sok tudós szerint a héber szó alatt erre a növényre kell gondolni. Ez az ajakosak családjába tartozó növény nagyon elterjedt a Közel-Keleten. Kedvező körülmények között eléri az 50-90 cm-es magasságot. A Bibliában az izsóp gyakran a tisztasággal van összefüggésben (2Mó 12:21, 22; 3Mó 14:2–7; 4Mó 19:6, 9, 18; Zs 51:7). A Keresztény görög iratokban csak kétszer szerepel az „izsóp” szó. A Héb 9:19 a régi szövetség életbelépéséről ír, és ebben a szövegkörnyezetben nyilván ugyanarra a növényre utal, mint a Héber iratokban. A Jn 19:29 azt írja, hogy „izsópszárra” tettek egy savanyú borral átitatott szivacsot, és Jézus szájához emelték. A tudósoknak eltérő véleményük van arról, hogy milyen növényre utalhat ebben a szövegkörnyezetben a görög hüszʹszó·posz szó. Egyesek szerint a szír szurokfűnek nincs olyan hosszú szára, hogy Jézus szájához lehetett volna emelni vele egy szivacsot, így a görög szó egy másik, hosszabb szárú növényre, talán a durrára utal, mely a ciroknak (Sorghum vulgare) egy fajtája. Mások mégis azt állítják, hogy az izsóp a szír szurokfű. Ők azt feltételezik, hogy egy köteg szurokfüvet ráerősítettek egy „nádszálra”, melyről Máté és Márk beszél (Mt 27:48; Mr 15:36).

Római lándzsák
Római lándzsák

A római katonáknak általában hosszú szúró- vagy hajítófegyverük volt. A pilum (1.) arra lett tervezve, hogy át lehessen szúrni vele a célpontot. Mivel igen nehéz volt, nem lehetett túl messzire elhajítani, de képes volt áthatolni a páncélingen vagy a pajzson. A bizonyítékok szerint a római légiósok gyakran vittek magukkal pilumot. Az egyszerűbb lándzsáknak (2.) fanyele volt, és kovácsoltvas hegye. A segédgyalogosoknál időnként egy vagy több ilyen lándzsa is volt. Nem lehet tudni, hogy Jézus oldalába milyen lándzsát döftek.

Sírkamra
Sírkamra

A zsidók általában egy barlangba vagy egy sziklába vájt üregbe temették a halottaikat. A sírok a szokásoknak megfelelően a városon kívül helyezkedtek el, kivételt képeztek ezalól a királyok sírjai. Figyelemre méltó, hogy milyen egyszerűek azok a zsidó sírok, melyeket megtaláltak. Ennek minden bizonnyal az az oka, hogy a zsidók vallása nem engedte meg a halottak imádatát, és nem támogatta azt az elképzelést, miszerint az emberek a haláluk után öntudatuknál vannak, és tovább élnek egy szellembirodalomban.