Akadálymentesítési beállítások

Válassz nyelvet

Ugrás az almenüre

Ugrás a tartalomjegyzékre

Ugrás a tartalomra

Jehova Tanúi

magyar

Jehova Tanúi évkönyve 2016

Kongresszus a betiltás idején, sokan csónakból hallgatják a programot

 INDONÉZIA

Töretlen lelkesedéssel végezték a munkát

Töretlen lelkesedéssel végezték a munkát

Amint a testvérek a fiókhivatalban értesültek a betiltásról, azonnal cselekedtek. Ronald Jacka ezt mondta: „A bizalmas feljegyzéseket, a kiadványokat és a fiókhivatal pénzét biztonságos helyekre vittük Jakartában. Átköltöztettük a fiókhivatalt egy ismeretlen helyre, és titokban eladtuk a korábbi fiókhivatali épületeket.”

A helyi testvérek többsége nem ijedt meg a betiltástól, és továbbra is tevékeny maradt. Már a betiltás előtt is kemény próbákat álltak ki, és most is Jehovába vetették a bizalmukat. Azonban voltak, akiket felkészületlenül értek a nehézségek. Néhány vén félelmében aláírta, hogy nem prédikál többé. Mások pedig megmondták a hatóságoknak a gyülekezet tagjainak a nevét. A fiókhivatal ezért érett testvéreket bízott meg azzal, hogy erősítsék a gyülekezeteket, és segítsenek azoknak, akik megalkudtak. Ezenkívül a vezetőtestület egyik tagja, John Booth is Indonéziába utazott. Atyai tanácsa épp időben jött.

Egyértelmű volt, hogy a nagy pásztor, Jehova erősítette és vigasztalta a népét (Ez 34:15). A vének újra megerősödtek, a hírnökök pedig új módszerekkel, körültekintően végezték a prédikálómunkát (Máté 10:16). Sok testvér egy megfizethető, modern bibliafordítást ajánlott fel a házigazdáknak, melyet az Indonéz Bibliatársulattól vásárolt, és amikor csak lehetett, tapintatosan szóba hozta Isten királyságának a jó hírét. Mások kiszedték a kiadói oldalt a kiadványainkból, és úgy terjesztették az érdeklődőknek. Sokan az úttörők közül úgy prédikáltak házról  házra, mintha árusok lennének, ahogyan azt az elődeik is tették a japán megszállás idején.

Margarete és Norbert Häusler

1977-ben a vallásügyi minisztérium újabb akadályt gördített Jehova Tanúi elé: nem hosszabbította meg a misszionáriusaik vízumát. Így a legtöbb misszionáriust más országba kellett áthelyezni. * Az egyikük, Norbert Häusler, aki a feleségével Margarete-tel Manadóban (Észak-Celebesz) szolgált, így emlékszik vissza: „Több száz testvér és testvérnő jött ki a repülőtérre, hogy elbúcsúzzon tőlünk. Mielőtt felszálltunk a gépre, a lépcsőről  visszanéztünk. Több százan integettek nekünk, és messziről is jól hallatszottak a szavaik: »Köszönjük! Köszönjük, hogy itt voltatok!« Könnyek között szálltunk fel a gépre.”

Kegyetlen bánásmód Sumbán

Ahogy a betiltásnak híre ment a szigetországban, az Indonéz Egyházak Közössége arra biztatta a tagjait, hogy ha bárhol tudomást szereznek Jehova Tanúi tevékenységéről, jelentsék a hatóságoknak. Ennek következtében sok szigeten egyre többször tartóztatták le és hallgatták ki a testvéreket.

Sumba szigetén, Waingapuban a kerületi katonai parancsnok behívatott 23 testvért a katonai táborba, és azt követelte tőlük, hogy írjanak alá egy nyilatkozatot, melyben megtagadják a hitüket. Mivel a testvérek ezt nem voltak hajlandóak megtenni, a parancsnok elrendelte, hogy másnap jöjjenek vissza. Ez oda-vissza 14 kilométeres gyalogutat jelentett.

Amikor másnap kora reggel a testvérek jelentkeztek a parancsnoknál, egyesével szólították őket, hogy lépjenek előre, és írják alá a nyilatkozatot. Ha nem írták alá, tüskés ágakkal megverték őket. A katonák teljesen megvadultak, és néhány testvért eszméletlenre vertek. A többiek eközben arra vártak, hogy mikor kerülnek sorra. Végül az egyikük, Mone Kele előrelépett, és ráírt valamit a nyilatkozatra. A testvérek nagyon megdöbbentek, de aztán azt vették észre, hogy a parancsnokot majd szétveti a harag. Mone azt írta a papírra, hogy „Örökké Jehova Tanúja maradok!”. Úgy összeverték, hogy kórházba került, de a hitét nem tudták meggyengíteni.

A parancsnok tizenegy napon át próbálta megtörni a testvérek feddhetetlenségét. Egész nap kint  kellett állniuk a trópusi hőségben a tűző napon. Kilométereken át kellett négykézláb mászniuk, és nehéz terhekkel futniuk. A parancsnok szuronyt szegezett a torkukhoz, és azt követelte, hogy tisztelegjenek a zászló előtt, de a testvérek nem engedelmeskedtek. Ezért újabb verést kaptak.

Reggelente a tábor felé gyalogolva a testvéreknek az járt a fejében, hogy milyen újabb megpróbáltatás vár rájuk. Útközben együtt imádkoztak, és bátorították egymást, hogy maradjanak hűségesek. Esténként véresre verve vánszorogtak haza, de boldogok voltak, hogy ki tudtak állni Jehova mellett.

Amikor a fiókhivatal megtudta, hogyan bánnak a testvérekkel, tiltakozásul azonnal táviratot küldött a waingapui katonai parancsnoknak, valamint a területi katonai parancsnokságnak Timorra, a kerületi katonai parancsnokságnak Balira, a legfelsőbb katonai parancsnokságnak Jakartába, és más fontos kormányzati szerveknek is. A waingapui parancsnoknak nagyon kínos volt, hogy a kegyetlen eljárása nyilvánosságra került, ezért abbahagyta a testvérek bántalmazását.

„Jehova Tanúi olyanok, mint a szögek”

Az ezt követő években nagyon sok testvért vettek őrizetbe, hallgattak ki és bántalmaztak Indonéziában. „Az egyik térségben sok testvérnek kiverték az első fogait – emlékszik vissza Bill Perrie misszionárius. – Ha egy testvérnek még megvoltak az első fogai, a többiek viccesen ezt kérdezték tőle: »Új vagy? Vagy megalkudtál?«  De az üldözés ellenére is lelkesen és örömmel végezték Jehova szolgálatát.”

„A börtönben még inkább megtanultam Jehovára támaszkodni, és megerősödött a hitem”

Tizenhárom év alatt 93 Tanút ítéltek el, és két hónaptól négy évig terjedő börtönbüntetést szabtak ki rájuk. De a megpróbáltatások csak megerősítették a testvérekben az elhatározást, hogy hűségesek lesznek Jehovához. Musa Rade nyolc hónapot volt börtönben. Szabadulása után meglátogatta a környékén élő testvéreket, és arra buzdította őket, hogy kitartóan végezzék a prédikálómunkát. Ezt mondta: „A börtönben még inkább megtanultam Jehovára támaszkodni, és megerősödött a hitem.” Nem is csoda, hogy néhány kívülálló ezt mondta rólunk: „Jehova Tanúi olyanok, mint a szögek. Minél jobban ütöd őket, annál szilárdabban állnak.”

A testvérek prédikálni mennek Ambonba (Maluku tartomány)

^ 1. bek. A régóta misszionáriusként szolgáló Peter Vanderhaegen és Len Davis már nyugdíjas korban voltak, Marian Tambunannak (korábban Stoove) pedig indonéz volt a férje, így ők mindhárman Indonéziában maradhattak. Tevékenyen és eredményesen végezték a prédikálómunkát a betiltás alatt.