Ugrás a tartalomra

Ugrás az almenüre

Ugrás a tartalomjegyzékre

Jehova Tanúi

magyar

Őrtorony  |  2013. szeptember

 ÉLETTÖRTÉNET

A szegénység ellenére örömmel szolgálom Istent

A szegénység ellenére örömmel szolgálom Istent

A szüleim a nagyapámmal egy félig kész házban éltek egy parasztfaluban, Kotjuzsániban, a mai Moldova északi részén. Ott születtem 1939 decemberében. Az 1930-as évek elején a nagyapám és az apám Jehova Tanúi lettek. Miután az édesanyámnak világossá vált, hogy a nagyapám jobban ismeri a Bibliát, mint a falu papja, ő is Jehova Tanúja lett.

Amikor hároméves voltam, az apámat, a nagybátyámat és a nagyapámat munkatáborba deportálták a keresztényi semlegessége miatt. Csak apám élte túl. 1947-ben, a II. világháború után törött hátgerinccel jött haza. Az egészsége megrendült, de a hite nem.

ÓRIÁSI VÁLTOZÁSOK

Kilencéves voltam, amikor a családunkat több száz más moldovai Tanúval együtt Szibériába száműzték. 1949. július 6-án marhavagonokba tereltek minket, aztán tizenkét napig megszakítás nélkül utaztunk. 6400 kilométert tettünk meg, mikor végre megálltunk a lebjazsjei vasútállomáson. Az ottani hatóságok már vártak ránk. Kis csoportokra osztottak bennünket, és elszórva helyeztek el a környéken. A mi csoportunk egy üresen álló iskolában kapott szállást. Kimerültek és lehangoltak voltunk. Egy idős testvérnő elkezdett dúdolni egy olyan éneket, melyet a Tanúk a II. világháború alatt írtak. Kisvártatva mindannyian szívből együtt énekeltük vele:

„Oly sok testvért száműztek messzire.

Elvitték őket északra, keletre.

Isten munkájáért kapták büntetésüket, próbáik szörnyűek, rettenetesek.”

Idővel minden vasárnap el tudtunk menni bibliai témájú összejövetelekre, melyeket tőlünk 13 kilométerre tartottak meg. Gyakran még sötétben indultunk a téli reggeleken, és derékig érő hóban gázoltunk, mínusz 40 fokban. Ötvennél is többen zsúfolódtunk össze egy 19 négyzetméteres helyiségben. Először énekeltünk egy éneket, de volt, hogy kettőt vagy hármat is. Valaki mondott egy szívből jövő imát, aztán bibliai kérdésekről beszélgettünk körülbelül egy órán át. Újból énekeltünk, majd további bibliai kérdéseket beszéltünk meg. Nagyon hiterősítő volt!

ÚJFAJTA NEHÉZSÉGEK

A dzsankoji vasútállomáson 1974 körül

A száműzött Tanúk 1960-ban valamivel nagyobb szabadságot kaptak. Bár szegények voltunk, haza tudtam látogatni Moldovába. Ott megismerkedtem Ninával, akinek a szülei és a nagyszülei is Tanúk voltak. Nem sokkal később összeházasodtunk, és visszatértünk Szibériába. 1964-ben megszületett a lányunk, Dina, 1966-ban pedig a fiunk, Viktor. Két évvel később az ukrajnai Dzsankojba költöztünk, egy kis házba.  Ez a város a Krím félszigeten, Jaltától 160 kilométerre található.

Ahogyan a Szovjetunióban mindenütt, Jehova Tanúi tevékenysége a Krím félszigeten is be volt tiltva. A munkánkat azonban nem korlátozták szigorúan, és nem üldöztek minket ténylegesen. Emiatt néhány Tanú elveszítette a buzgalmát. Úgy érveltek, hogy mivel Szibériában annyit szenvedtek, most megérdemlik, hogy kemény munkával egy kis jólétet teremtsenek maguknak.

IZGALMAS FEJLEMÉNYEK

1991. március 27-én az akkori Szovjetunió egész területén törvényesen elismerték a tevékenységünket. Azon nyomban tervek készültek arra, hogy az ország hét pontján kétnapos kongresszusokat tartsunk. Minket az ukrajnai Odesszába osztottak be. Egy hónappal az augusztus 24-ére tervezett kezdés előtt érkeztem, hogy segítsek a hatalmas futballstadion előkészítésében.

Reggeltől estig dolgoztunk, és éjszakánként gyakran a stadion padjain aludtunk. A stadion körüli parkokat a testvérnők tették rendbe. Mintegy 70 tonna szemét lett elszállítva. A szállásosztály munkatársai bejárták a várost, hogy szállást találjanak a 15 000 vendégnek. Egyszer csak megdöbbentő hírt kaptunk.

Augusztus 19-én – mindössze öt nappal a kongresszus kezdete előtt – letartóztatták Mihail Gorbacsovot, a Szovjetunió elnökét, aki Jalta közelében volt szabadságon. Visszavonták a kongresszusunkra kiadott engedélyt. A meghívottak sűrűn telefonáltak a kongresszusi irodára, hogy mi legyen a busz- és vonatfoglalásaikkal. A kongresszus megszervezéséért felelős testvérek buzgó imák után azt felelték, hogy mindenképpen jöjjenek el.

Tovább folytak az előkészületek, és nem szűntünk meg imádkozni. A testvérek kimentek a Szovjetunió különböző részeiről érkező vendégek fogadására, és elvitték őket a szálláshelyükre. A kongresszusi bizottság tagjai minden reggel találkoztak a város vezetőivel, ám esténként újra meg újra nemleges válasszal tértek vissza.

VÁLASZ AZ IMÁINKRA

A kongresszusi bizottság tagjai augusztus 22-én, csütörtökön, két nappal a tervezett kezdés előtt jó hírt hoztak: engedélyt kaptunk a kongresszus megtartására! A kezdő ének és ima alatt határtalanul boldogok voltunk. A szombati záró ülésszak után sokáig ott maradtunk a stadionban. Beszélgettünk és felfrissítettük a régi baráti kapcsolatokat. Olyan erős hitű keresztényekkel lehettünk együtt, akik a legnehezebb próbákat is kiállták.

Kongresszus Odesszában (1991)

A kongresszus óta eltelt több mint 22 évben óriási növekedésnek lehettünk a tanúi. Ukrajnában mindenütt Királyság-termek épültek, a hírnökök száma pedig 25 000-ről több mint 150 000-re nőtt 1991 óta.

MOST IS ÖRÖMMEL SZOLGÁLOM ISTENT

A családommal még mindig ugyanabban a házban lakunk Dzsankojban, ebben a 40 000 fős városban. Amikor 1968-ban ideköltöztünk Szibériából, csupán néhány Tanú-család élt itt, ma viszont már hat gyülekezet van.

A családom is gyarapodott számban. Most négy nemzedék szolgálja Jehovát: mi, a gyermekeink, az unokáink és a dédunokáink.