Akadálymentesítési beállítások

Válassz nyelvet

Ugrás az almenüre

Ugrás a tartalomjegyzékre

Ugrás a tartalomra

Jehova Tanúi

magyar

ŐRTORONY 2012. DECEMBER 

„A történelem nem hazudik”

„A történelem nem hazudik”

Az Észt Posta 2007. június 14-én a jobb oldalon látható emlékbélyeget bocsátotta ki a következő szavak kíséretében: „Ez a bélyegblokk a sztálinista népirtás észtországi áldozatainak állít emléket.” 1941 és 1951 között észt emberek tízezreit deportálták erőszakkal.

„A TÖRTÉNELEM nem hazudik” – tartja egy közismert észt mondás, melyhez hasonló mondások más országokban is léteznek. Való igaz, a múlton már nem változtathatunk, tanulni viszont tudunk belőle. Az ókori Izrael bölcs királya, Salamon ezt mondta: „Ilyeneket láttam, figyelmemet azokra a tettekre irányítva, amelyeket olyankor követnek el a nap alatt, amikor egyik ember a másik rovására hatalmaskodik” (Prédikátor 8:9, Újfordítású revideált Biblia).

E bibliai kijelentés igaz voltát ékesen bizonyítja az, ami néhány évtizede Észtországban és több kelet-európai régióban történt. Az emberi uralom miatt megszámlálhatatlanul sok ártatlan ember szenvedett: erőszakkal távoli helyekre deportálták őket, és voltak köztük olyanok is, akiket munkatáborokban dolgoztattak.

Észt történészek szerint 46 000-nél is több polgári személyt deportáltak ebből a kis országból 1941 és 1951 között. Legtöbbjükkel a politikai ideológiájuk, másokkal pedig a nemzetiségük vagy a társadalmi helyzetük miatt tették ezt. Jehova Tanúi azonban a hitnézeteik miatt jutottak erre a sorsra.

Istenfélő emberekre támadnak

Egy tanulmányban, melyet a Tartui Egyetemi Kiadó 2004-ben jelentetett meg, Aigi Rahi-Tamm történész kijelentette: „1948 és 1951 között 72 Jehova Tanúját tartóztattak le, köztük olyanokat is, akik még csak kapcsolatban voltak a Tanúkkal. De egy sokkal nagyobb deportálást terveztek, melyet 1951. április 1-je éjszakáján véghez is vittek. Ez nemcsak a balti államokat érintette, hanem Moldovát, Nyugat-Ukrajnát és Fehéroroszországot is.”

Észtországban már 1951 előtt is tartóztattak le Tanúkat, pszichológiai nyomást gyakoroltak rájuk, vallatták és bebörtönözték őket. Ez az új deportálási hullám nyilvánvalóan arra irányult, hogy eltöröljék Jehova Tanúit ebben az országban.

Az imént említett bélyegre az 1951. április 1-jei dátumot is rányomtatták. A 382-es szám pedig arra utal, hogy azon a napon ennyi Tanút deportáltak a gyermekeikkel együtt. Voltak köztük nem Tanú rokonok és szomszédok is. Aznap szerte az országban folytak a letartóztatások. Azon az éjjelen a letartóztatottakat – fiatalokat és időseket egyaránt – Szibériába tartó marhavagonokba tuszkolták.

Ella Toom

 Az akkor 25 éves Ella Toom * is Jehova Tanúja volt. Így emlékszik vissza egy tipikus vallatásra: „Egy tiszt megpróbált megfélemlíteni, és felszólított, hogy hagyjam abba a prédikálást. Egyszer megkérdezte tőlem: »Élni akar? Vagy meg akar halni az Istenével a szibériai pusztán?«” Ella azonban, félelmet nem ismerve tovább prédikálta a jó hírt. Szibériába küldték, és csaknem hat éven át egyik munkatáborból a másikba vitték.

Egy másik fiatal testvérnő, Hiisi Lember is a között a több száz ember között volt, akiket bírósági tárgyalás nélkül deportáltak. Ő így beszélt az 1951. április 1-jén történtekről: „Teljesen váratlanul törtek ránk azon az éjjelen, és ezt üvöltötték: »Fél órájuk van, hogy összeszedelődzködjenek!«” Az éj leple alatt Hiisit és a hatéves kislányát a vasútállomásra vitték. A nyikorgó vonat állomásról állomásra haladt, egyre több Tanút véve fel. „Egy marhavagonba löktek minket. Szerencsére az állati ürülék meg volt fagyva, máskülönben nagyon nehéz lett volna állni benne. Olyanok voltunk, mint a vagonba zsúfolt állatok.”

A kimerítő, két hétig tartó vonatút gyötrelmes volt. A vagonok túlzsúfoltak voltak, és egészségtelen körülmények uralkodtak. A fiatalokat és az időseket minden lehetséges módon megalázták és megfosztották emberi méltóságuktól. Néhányan sírtak, és nem voltak hajlandóak enni. A Tanúk azonban úgy buzdították és segítették egymást, hogy az imádatukhoz kapcsolódó énekeket énekelték, és minden élelmüket megosztották egymással. A „végállomás” felé tartottak, és azt mondták nekik, hogy onnan „nincs visszaút”.

Hiisi Lember és a lánya, Maaja

Hiisi felidézte, milyen szívet melengető segítséget nyújtottak neki a hittársai e megpróbáltatás közepette: „Az egyik állomáson a vonatunk egy Moldovából érkezett vonat mellett állt meg. A vagon falán keresztül egy férfi megkérdezte, hogy kik vagyunk és hová megyünk. Elmondtuk neki, hogy nem tudjuk, hová megyünk, de Jehova Tanúi vagyunk Észtországból. A moldovai vonatban lévő hittársaink meghallották a beszélgetést, és a vagon egyik nyílásán egy nagy vekni kenyeret és egy kevés aszalt szilvát dobtak be nekünk.” Majd Hiisi még ezt is hozzáfűzte: „Ekkor kezdtünk ráébredni, hogy igazából milyen nagy területről gyűjtik be Jehova Tanúit: a Szovjetunió összes köztársaságából!”

Két tizenéves Tanú-lányt, Corinnát és a húgát, Enét elszakították az édesanyjuktól, és több mint hat évig nem találkoztak vele. Az anyukájuk is Jehova Tanúja volt, őt már korábban letartóztatták, és munkatáborba küldték. Majd azon a gyalázatos áprilisi éjjelen a két lányt is kiparancsolták az otthonukból, és betuszkolták őket egy vagonba. Corinna a következő kedves emléket őrzi szívében: „A vonaton egy kétgyermekes Tanú-anyuka felajánlotta, hogy a gondunkat viseli, és hogy egy családként élhetnénk vele és a gyermekeivel.”

Mi történt, amikor odaértek a célállomásra? Az érkezésüket követő napon egy „rabszolgapiacon” találták magukat a hideg, kietlen szibériai vidéken. A közeli termelőszövetkezetek  dolgozói eljöttek, hogy munkásokat szerezzenek. Corinna így emlékszik vissza erre: „Hallottuk, amint civakodnak egymással: »neked már van traktorosod, ő nekem kell« vagy »nekem már van két öreg, te is vigyél öregeket«.”

Ene és a nővére, Corinna

Corinna és Ene bátrak voltak. Később ezt mondták: „Rettenetesen hiányzott édesanya, és kimondhatatlanul vágytunk rá, hogy gyengéden átöleljen minket.” De még így is erősek maradtak szellemileg, és megőrizték a humorérzéküket. Corinna hozzáfűzte: „Bizonyos értelemben jó is volt, hogy anya nem látott minket, mivel megesett, hogy dermesztő hidegben kellett dolgoznunk, és a ruhánk nem volt megfelelő.”

Tagadhatatlan, hogy Észtországban, és máshol is, ártatlan emberek mérhetetlen igazságtalanság áldozatai voltak, köztük Jehova Tanúi is mint csoport. (Lásd a „Rettenetes terror” című kiemelt részt.) E múltbeli kegyetlen bánásmód és szenvedés ellenére Jehova Tanúi Észtországban még mindig boldogan tevékenykednek.

Ragyogó jövő előtt állunk

A Biblia a következőképpen biztosít minket arról, hogy Jehova Isten gyűlöli az igazságtalanságot: „mindaz, aki ilyeneket tesz, mindaz, aki igazságtalanul cselekszik, utálatos Jehova, a te Istened előtt” (5Mózes 25:16). Bár a múltban Isten megtűrte a gonoszságot, de hamarosan felszámolja az igazságtalanságot és a gonoszságot. A zsoltáríró ezt mondja: „Egy kis idő még, és nincs többé gonosz, nézed a helyét, és nincsen sehol. A szelídek pedig öröklik a földet, és gyönyörködnek majd a béke bőségében” (Zsoltárok 37:10, 11).

Igen, ragyogó jövő vár ránk! A múlton már nem változtathatunk, azért viszont tudunk tenni, hogy biztosítsuk a jövőnket. Közeledj Istenhez, és szerezz ismeretet arról, hogy mit kell tenned, hogy neked is csodálatos jövőd legyen, amikor is érvényesül majd a valódi igazságosság (Ézsaiás 11:9).

^ 10. bek. Ella Toom élettörténete az Ébredjetek! 2006. áprilisi számának a 20–24. oldalán olvasható.