Ugrás a tartalomra

Ugrás az almenüre

Ugrás a tartalomjegyzékre

Jehova Tanúi

magyar

Őrtorony (tanulmányozásra szánt kiadás)  |  2014. július

 ÉLETTÖRTÉNET

Apára leltem

Apára leltem

ÉDESAPÁM 1899-ben született Grazban (Ausztria), így hát fiatalon élte át az I. világháborút. Nem sokkal azután, hogy 1939-ben kitört a II. világháború, besorozták a német hadseregbe. 1943-ban meghalt az orosz fronton. Csak kétéves voltam, amikor elveszítettem. Nem ismertem, és nagyon rossz volt felnőni nélküle. Főleg akkor éreztem a hiányát, amikor láttam, hogy az iskolában a legtöbb fiúnak van apukája. Később, kamaszkoromban vigasztaló volt megtudni, hogy van egy égi Atyám, aki sosem hal meg (Hab 1:12).

CSERKÉSZÉVEIM

Fiatal fiúként

Hétévesen cserkész lettem. Ez egy ifjúsági mozgalom, amely világszerte működik. 1908-ban alapította Nagy-Britanniában egy altábornagy, Robert Stephenson Smyth Baden-Powell. 1916-ban létrehozta a korombeli fiúknak a farkaskölykök (kiscserkészek) szervezetét.

Szerettem hétvégeken a cserkészekkel táborozni. Sátrakban laktunk, egyenruhát viseltünk, és dobszóra masíroztunk. Olyan jó volt együtt lenni a többi cserkésszel! Játszottunk az erdőben, és esténként a tábortűznél énekeltünk. Sokat tanultunk a természetről, amely csodálatot keltett bennem a Teremtő iránt.

A cserkészeket arra buzdítják, hogy mindennap tegyenek valami jót. Ez egy életfelfogás náluk. Nagyon tetszett, hogy így üdvözöltük egymást: „Légy résen!” A mi csapatunkban több mint száz fiú volt, a fele katolikus, a fele protestáns, de volt köztünk egy buddhista is.

A cserkészek 1920 óta néhány évente világtalálkozót, azaz dzsemborit tartanak. 1951 augusztusában elmentem a 7. világdzsemborira, melyet Ausztriában rendeztek Bad Ischlben, majd pedig 1957 augusztusában részt vettem a 9. világdzsemborin Angliában, Birmingham közelében a Sutton Parkban. Az utóbbi találkozón 33 000 cserkész vett részt. 85 ország és területi egység képviseltette magát. Úgy 750 000 ember látogatott meg minket a dzsemborin, még Anglia uralkodója, Erzsébet királynő is eljött. Olyan volt, mintha egy nagy családot alkotnánk. Ekkor még nem is sejtettem, hogy hamarosan megismerek egy csodálatosabb családot, melyet az tesz különlegessé, hogy a tagjai szeretik Istent.

TALÁLKOZÁSOM JEHOVA TANÚIVAL

Rudolf Tschiggerltől, egy cukrásztól hallottam először az igazságról

Inaséveimet a grazi Grand Hotel Wieslerben töltöttem. 1958 tavaszán, a gyakorlat vége felé itt hallottam először az igazságról az egyik munkatársamtól, Rudolf Tschiggerltől, aki cukrász volt. Az első témánk a háromság volt. Rudolf azt bizonygatta, hogy a háromság nem bibliai tanítás. Én védtem ezt a tanítást, és be akartam  bizonyítani Rudolfnak, hogy nincs igaza. Szerettem őt, és rá akartam bírni, hogy térjen vissza a katolikus egyházhoz.

Rudolf, akit Rudinak hívtunk, hozni akart nekem egy Bibliát. Megmondtam neki, hogy csakis katolikus fordításról lehet szó. Ahogy elkezdtem olvasni, találtam benne egy bibliai tájékoztatólapot, amelyet a Watchtower Society adott ki. Rudi tette bele, de ennek egyáltalán nem örültem. Azt gondoltam, hogy egy ilyen kiadványban úgy fogalmazhatnak, hogy a mondanivalója igaznak tűnjön, holott nem az. De vele szívesen beszélgettem a Bibliáról. Rudi bölcsen nem adott több kiadványt. A következő három hónapban többször is beszélgettünk a Bibliáról, sokszor késő éjszakába nyúlóan.

A szülővárosomban töltött inasévek után édesanyám anyagilag támogatta, hogy továbbtanuljak egy szállodaipari iskolában. Így Bad Hofgasteinbe költöztem, egy alpesi völgyben fekvő kisvárosba. Az iskola kapcsolatban állt a Bad Hofgastein-i Grand Hotellel, és a gyakorlatot néha ott töltöttem.

MEGLÁTOGAT KÉT MISSZIONÁRIUS TESTVÉRNŐ

Ilse Unterdörfer és Elfriede Löhr kezdte velem tanulmányozni a Bibliát 1958-ban

Rudi az új címemet elküldte a bécsi fiókhivatalba, onnan pedig továbbították két misszionárius testvérnőnek, Ilse Unterdörfernek és Elfriede Löhrnek. * Egyszer hívatott a hotel recepciósa, és elmondta, hogy két hölgy vár rám kint egy autóban, és beszélni szeretnének velem. Nem tudtam, mire véljem a dolgot. De azért kimentem, hogy megnézzem, kik keresnek. Később megtudtam, hogy a két testvérnő kiadványokat csempészett a II. világháború előtt, amikor a Tanúk munkája be volt tiltva a náci Németországban. Még mielőtt a háború kitört volna, a német titkosrendőrség (Gestapo) elfogta őket, és a lichtenburgi koncentrációs táborba kerültek. Majd a háború idején a Berlin közelében lévő ravensbrücki táborba szállították őket.

A két testvérnő nagyjából annyi idős lehetett, mint az édesanyám, így tisztelettel tekintettem rájuk. Nem akartam, hogy rám vesztegessék az idejüket, mert pár héttel vagy hónappal később talán azt mondom nekik, hogy ennyi elég volt. Ezért csak egy listát kértem tőlük azokról a bibliaversekről, amelyek alapján meg tudom vizsgálni az apostoli utódlás katolikus tantételét. Megmondtam nekik, hogy ezt a listát elviszem a helyi paphoz, és meg fogom beszélni vele. Azt hittem, hogy így tisztán fogom látni, mi az igazság.

MEGISMEREM AZ IGAZI SZENT ATYÁT

Az apostoli utódlás tantétele szerint a hatalmon lévő pápák sora megszakítás nélkül visszavezethető egészen Péter apostolig. (Az egyház félreértelmezi Jézusnak a Máté 16:18, 19-ben idézett szavait.) Ezenkívül a katolikusok úgy tartják, hogy ha a pápa ex cathedra, azaz hivatalos minőségében jelent ki valamilyen tantételt,  akkor tévedhetetlen. Én hittem ebben, és úgy véltem, hogy a pápa, akit a katolikusok Szentatyának hívnak, tévedhetetlen, amikor tantételekről van szó. Éppen ezért, ha azt mondta, hogy a háromság igaz, akkor annak úgy is kell lennie. De ha a pápa tévedhet, akkor a háromság tantételében is tévedhet. Nem csoda, hogy sok katolikusnak az apostoli utódlás kérdése a legfontosabb, hiszen minden katolikus tantétel ezen áll vagy bukik!

Elmentem a paphoz, de ő nem tudott válaszolni a kérdéseimre. Levett a polcról egy könyvet, amely az apostoli utódlásról szólt, és odaadta. Hazavittem, és ahogy javasolta, el is olvastam, aztán visszamentem hozzá, de még több kérdéssel. Majd miután a pap nem tudta megválaszolni a kérdéseimet, ezt mondta: „Én nem tudom meggyőzni magát, maga sem engem. . ., úgyhogy minden jót!” Részéről az ügy ezzel le volt zárva.

Eljött a pillanat, hogy tanulmányozni kezdjem a Bibliát Ilsével és Elfriedével. Sokat megtudtam tőlük az igazi Szent Atyáról, Jehova Istenről (Ján 17:11). Akkoriban még nem volt a környéken gyülekezet, ezért az összejöveteleket egy érdeklődő család otthonában tartották, és csak néhányan voltak jelen. Legtöbbször a két testvérnő beszélte meg egymás közt az anyagot, mivel nem volt egyetlen megkeresztelt testvér sem, aki levezethette volna a programokat. Időnként ellátogatott hozzánk egy testvér, aki nyilvános előadást tartott egy bérelt helyen.

ELKEZDEM A SZOLGÁLATOT

Ilse és Elfriede 1958 októberében kezdte velem tanulmányozni a Bibliát. Három hónapra rá, 1959 januárjában már meg is keresztelkedtem. A keresztelkedésem előtt megkértem őket, hadd menjek el velük a szolgálatba házról házra, hogy megtudjam, hogyan kell prédikálni (Csel 20:20). Ezután kértem tőlük egy területet. Egy falut kaptam. Egyedül prédikáltam házról házra, és újralátogattam azokat, akik érdeklődtek. A körzetfelvigyázó később ellátogatott hozzánk, és ő volt az első testvér, akivel együtt mentem a szolgálatba.

1960-ban, miután befejeztem az iskolát, visszatértem a szülővárosomba, hogy megismertessem a rokonaimmal az igazságot. Mind ez idáig egyikük sem lett Jehova Tanúja, de vannak köztük olyanok, akik némi érdeklődést mutatnak.

TELJES IDEJŰ SZOLGÁLAT

Huszonévesen

1961-ben a fiókhivatal több levelet is küldött a gyülekezeteknek, hogy az úttörőszolgálatra buzdítsa a testvéreket. Végiggondoltam, és nem találtam kibúvót, hisz egyedülálló voltam és egészséges. Úgy éreztem, az úttörőszolgálathoz jól jönne egy autó. Beszéltem a körzetfelvigyázóval, Kurt Kuhnnal, mit szólna ahhoz, ha csak néhány hónap múlva lennék úttörő, miután kerestem annyi pénzt, hogy vegyek egy autót. Mit mondott erre? „Jézusnak vagy az apostoloknak szükségük volt kocsira ahhoz, hogy teljes idejű szolgák lehessenek?” Ez segített döntenem. Elhatároztam, hogy minél előbb elkezdem az úttörőszolgálatot. Csakhogy hetente 72 órát dolgoztam egy hotel éttermében, ezért változtatásokat kellett tennem.

Megkérdeztem a főnökömet, nem dolgozhatnék-e hetente 60 órát. Belement, és a fizetésem ugyanannyi maradt. Nem sokkal később  megkérdeztem, lehetne-e, hogy hetente csak 48 órát dolgozzak. Ebbe is belement, és még mindig ugyanannyi fizetést adott. Ezután megkérdeztem, megengedi-e, hogy 36 órát, azaz 6×6 órát dolgozzak egy héten, és ezt is engedélyezte. Nagy meglepetésemre a fizetésem még most sem változott! Úgy tűnik, a főnököm nem akarta, hogy elmenjek. Így már el tudtam kezdeni az általánosúttörő-szolgálatot. Akkoriban havonta 100 órát kellett egy úttörőnek prédikálnia.

Négy hónappal később kineveztek különleges úttörőnek és gyülekezetszolgának egy kis karintiai gyülekezetbe, Spittal an der Drau városába. Abban az időben a különleges úttörők 150 órát prédikáltak egy hónapban. Nem volt úttörőtársam, de nagy segítségemre volt egy testvérnő, Gertrude Lobner, aki helyettes gyülekezetszolga volt. *

EGYIK MEGBÍZATÁS A MÁSIK UTÁN

1963-ban felkértek, hogy legyek körzetfelvigyázó. Volt, hogy vonattal utaztam egyik gyülekezetből a másikba, és nehéz bőröndöket kellett cipelnem. A legtöbb testvérnek nem volt kocsija, úgyhogy nem tudtak értem jönni az állomásra. Nem akartam feltűnősködni, ezért általában nem hívtam taxit, hanem gyalogoltam a szállásomig.

1965-ben meghívtak a Gileád Iskola 41. osztályába. Velem együtt sok osztálytársamnak nem volt házastársa. A diplomaosztó után a legnagyobb meglepetésemre visszaküldtek Ausztriába, hogy folytassam a körzetmunkát. De mielőtt elhagytam volna az Egyesült Államokat, megkértek, hogy négy hétig szolgáljak együtt egy körzetfelvigyázóval, Anthony Contéval, aki nagyon kedves testvér volt. Szeretett prédikálni, és nagyon ügyesen végezte azt. Cornwall környékén szolgáltunk, New Yorktól északra. Nagyon hálás voltam ezért a lehetőségért.

Az esküvőnk napján

Amikor visszatértem Ausztriába, a nekem kijelölt körzetben találkoztam egy csinos egyedülálló testvérnővel, Tove Meretével. Már ötéves kora óta az igazságban nevelkedett. Amikor a testvérek megkérdezik, hogyan találtunk egymásra, tréfásan így felelünk: „A fiókhivatal hozott össze minket.” Egy évvel később, 1967 áprilisában összeházasodtunk, és együtt folytathattuk a körzetmunkát.

A rá következő évben felismertem, hogy Jehova az ő ki nem érdemelt kedvességéből a szellemi fiává fogadott. Ekkor különleges kapcsolatba kerültem égi Atyámmal és azokkal, akik velem együtt ezt mondják neki: „Abba, Atyám!” (Róma 8:15).

Meretével 1976-ig a körzet- és kerületmunkában szolgáltunk. Télen olykor fűtetlen szobában aludtunk, ahol fagypont alatti volt a hőmérséklet. Egyszer arra ébredtünk, hogy a leheletünktől jéggé fagyott takarónk kemény és deres! Végül úgy döntöttünk, hogy viszünk magunkkal egy kis hősugárzót, hogy éjszakánként elviselhetőbb legyen a hőmérséklet. Néha a szállásunkon csak kinti vécé volt. Ha éjjel ki kellett mennünk,  át kellett gázolni a havon, arról nem is beszélve, hogy a vécé többnyire nagyon huzatos volt. Ráadásul nem volt lakásunk, így hétfőnként általában azon a helyen maradtunk, ahol az előző hetet töltöttük. Mindig kedden utaztunk tovább a következő gyülekezetbe.

Olyan jó érzés, hogy drága feleségem mindig mellettem áll! Nagyon szereti a szolgálatot. Soha, de soha nem kellett buzdítanom, hogy menjen prédikálni. Szereti a testvéreket is, és szívesen törődik másokkal. Sokat segít nekem.

1976-ban meghívtak minket Bécsbe, az osztrák fiókhivatalba, és kineveztek fiókbizottsági tagnak. Ez idő tájt az osztrák fiókhivatal felügyelte számos kelet-európai ország munkáját, és azt is, hogy titokban eljussanak a kiadványaink ezekbe az országokba. A szervezésben Jürgen Rundel nagy szerepet vállalt. Megtiszteltetés volt vele dolgozni, és az is, hogy később tíz kelet-európai ország fordítói munkáját felvigyázhattam. Jürgen a feleségével, Gertrudéval ma is hűségesen szolgálja Jehovát. Most különleges úttörők Németországban. 1978-tól kezdve az osztrák Bétel fényszedő gépen előkészítette, majd egy kis ofszetnyomó gépen hat nyelven nyomtatta a folyóiratokat. Több országba mi juttattuk el a folyóiratokat az előfizetőknek. Otto Kuglitsch felvigyázta ezeket a munkákat. Ma a feleségével, Ingriddel együtt a németországi Bételben szolgál.

Ausztriában többféle módon tanúskodhattam, például utcán

Kelet-Európában a testvérek a saját országukban is állítottak elő kiadványokat stencilgépen, vagy úgy, hogy filmről másolatot készítettek fotópapírra. Ennek ellenére szükségük volt arra, hogy más országból is segítsék őket. Jehova biztosította, hogy a munka el legyen végezve. A fiókhivatalunkban nagyon megszerettük ezeket a testvéreket, hiszen éveken át nehéz körülmények között, betiltás alatt szolgálták Jehovát.

KÜLÖNLEGES LÁTOGATÁS ROMÁNIÁBA

1989-ben az a megtiszteltetés ért, hogy elkísérhettem a vezetőtestület egyik tagját, Theodore Jaraczt Romániába. Az volt a célunk, hogy segítsünk egy nagy csoportnak visszatérni a szervezethez. 1949-től kezdve egyesek különböző okok miatt megszakították a kapcsolatot Jehova Tanúival, és saját gyülekezeteket hoztak  létre. Érdekes módon továbbra is prédikáltak, és megkeresztelték az újakat. Ezenkívül készek voltak börtönbe is menni azért, mert nem fogtak fegyvert, akárcsak azok a testvéreink, akik a főhivatal által irányított szervezethez tartoztak. A munkánk ekkor még mindig be volt tiltva Romániában. Ezért titokban találkoztunk Pamfil Albu testvér otthonában négy befolyásos vénnel és a szervezethez tartozó országos bizottság képviselőivel. Rolf Kellner is velünk jött Ausztriából, ő volt a tolmácsunk.

Már a második éjszaka folyt a beszélgetés, amikor Albu testvér a következő szavakkal próbálta meggyőzni a négy véntársát, hogy csatlakozzanak hozzánk: „Ha most nem fogunk össze, talán sosem lesz rá lehetőségünk.” Ezek után úgy 5000 testvér jött vissza a szervezethez. Micsoda győzelem ez Jehovának, és micsoda pofon Sátánnak!

1989 vége felé, mielőtt Kelet-Európában véget ért a kommunizmus, a vezetőtestület felkért minket a feleségemmel, hogy költözzünk a New York-i főhivatalba. Ez nagyon meglepett minket. 1990 júliusában kezdtük meg a szolgálatunkat a brooklyni Bételben. 1992-től a vezetőtestület szolgálati bizottságának az egyik segítőjeként dolgozhattam, majd 1994 júliusában az a megtiszteltetés ért, hogy a vezetőtestület tagja lettem.

A MÚLT EMLÉKEI ÉS A JÖVŐ ÁLDÁSAI

Feleségemmel Brooklynban (New York)

Réges-régen egy hotelben dolgoztam pincérként. Most viszont abban a megtiszteltetésben lehet részem, hogy szellemi táplálékot készíthetek és szolgálhatok fel egy nemzetközi családnak (Máté 24:45–47). Visszatekintve a több mint 50 évnyi teljes idejű szolgálatra, hálával és örömmel telik meg a szívem azért, hogy Jehova ennyire megáldotta az egész világon élő testvériségünket. Szeretem a nemzetközi kongresszusainkat, ahol égi Atyánkról, Jehováról és a Biblia üzenetéről tanulhatunk.

Imádkozom, hogy még milliók tanulmányozzák a Bibliát, fogadják el az igazságot, és egy olyan testvériségnek legyenek a tagjai, amely az egész világon egységesen szolgálja Jehovát (1Pét 2:17). Alig várom, hogy végignézhessem az égből, miként megy majd végbe a feltámadás a földön, és hogy végre láthassam az édesapámat! Reménykedem abban, hogy ő is, édesanyám is, és még más szeretett rokonaim is úgy döntenek majd, hogy imádni fogják Jehovát a paradicsomban.

Alig várom, hogy végignézhessem az égből, miként megy majd végbe a feltámadás a földön, és hogy végre láthassam az édesapámat!

^ 15. bek. Az élettörténetüket lásd Az Őrtorony 1979. november 1-jei számában (angol nyelven).

^ 27. bek. Ma a gyülekezetszolga a vének testületének koordinátora, a helyettes gyülekezetszolga pedig a titkár.