Akadálymentesítési beállítások

Válassz nyelvet

Ugrás az almenüre

Ugrás a tartalomjegyzékre

Ugrás a tartalomra

Jehova Tanúi

magyar

ŐRTORONY (TANULMÁNYOZÁSRA SZÁNT KIADÁS) 2014. ÁPRILIS 

 ÉLETTÖRTÉNET

Oly sokat kaptam a teljes idejű szolgálattól!

Oly sokat kaptam a teljes idejű szolgálattól!

Visszagondolva a teljes idejű szolgálatban eltöltött 65 évemre, elmondhatom, hogy az életem igazán csodálatos volt. Ez nem azt jelenti, hogy sosem voltak borús napjaim. Volt, hogy szomorú voltam, és elcsüggedtem (Zsolt 34:12; 94:19). Ám mindent egybevetve megelégedés tölt el, hiszen igazán tartalmas volt az életem.

SZOLGÁLATOM a brooklyni Bételben 1950. szeptember 7-én kezdődött. Ebben az időben a Bétel-család 355 testvérből állt, akik korukat tekintve 19 és 80 év közöttiek voltak, és sok országból érkeztek. Sokan közülük felkentek voltak.

A SZOLGÁLATOM KEZDETE

Keresztelkedésemkor, 10 évesen

Édesanyámtól ismertem meg a boldog Istenünket (1Tim 1:11). Még kisfiú voltam, amikor elkezdte szolgálni Jehovát. 1939. július 1-jén, 10 évesen keresztelkedtem meg egy zónagyűlésen (mai nevén körzetkongresszuson) a nebraskai Columbusban (USA). Úgy százan gyűltünk össze egy bérelt helyen, hogy meghallgassuk felvételről Joseph Rutherford előadását, melynek az volt a címe, hogy „Fasizmus vagy szabadság”. A program felénél egy csőcselék verődött össze a bérelt terem előtt. Ránk rontottak, félbeszakították az összejövetelt, és kivezettek minket a városból. Egy testvér közeli farmjára mentünk át, hogy ott hallgassuk meg az előadás hátralevő részét. Gondolhatjátok, hogy soha nem felejtettem el a keresztelkedésem napját!

Édesanyám mindent megtett, hogy az igazságban neveljen fel. Bár édesapám jó ember és jó apa volt, nem mutatott nagy érdeklődést a vallás iránt, sem aziránt, hogy milyen az Istennel ápolt kapcsolatom. Édesanyám és más testvérek az omahai gyülekezetből nagyon sokat bátorítottak, amire nagy szükségem is volt.

ÉLETEM FORDULÓPONTJA

A középiskola vége felé döntenem kellett, hogy merre tovább. Minden nyáron szünideiúttörő-szolgálatot (mai nevén kisegítőúttörő-szolgálatot) vállaltam más, korombeli testvérekkel.

Két fiatal egyedülálló testvér (John Chimiklis és Ted Jaracz), akik éppen akkor végezték el a Gileád Iskola hetedik osztályát, a környékünkön kezdték meg az utazómunkát. Meglepődtem, mikor megtudtam, hogy alig múltak húszévesek. Én akkor 18 éves voltam, közel az iskola befejezéséhez. Tisztán emlékszem arra, amikor Chimiklis testvér megkérdezte tőlem, hogy mit kezdek majd az életemmel. Mikor elmondtam neki, így buzdított: „Helyes! Vesd bele magad a teljes  idejű szolgálatba. Nem tudhatod, mennyi mindent kapsz majd tőle!” Ez a tanács és a két fiatal testvér példája nagy hatással volt rám. Így az iskola után, 1948-ban elkezdtem az úttörőszolgálatot.

ÚT A BÉTELBE

1950 júliusában a szüleim és én New Yorkba utaztunk, hogy részt vegyünk egy nemzetközi kongresszuson a Yankee Stadionban. Ott elmentem arra a programra, amelyet azoknak tartottak, akik érdeklődtek a Bétel-szolgálat iránt. Írásban jeleztem, hogy szívesen szolgálnék ott.

Bár édesapám nem ellenezte azt, hogy úttörőszolgálatot végezzek, és közben otthon éljek, mégis úgy gondolta, hogy jó volna hozzájárulnom egy bizonyos összeggel az otthoni költségekhez. Egy nap, augusztus elején, mikor elindultam munkát keresni, megálltam a postaládánknál. Egy levél várt rám Brooklynból, Nathan H. Knorr aláírása volt rajta, és ez állt benne: „Megérkezett a jelentkezési lapod, melyből kiderült, hogy kész vagy a Bételben szolgálni egészen addig, míg az Úr el nem szólít. Ezért arra kérnélek, hogy 1950. szeptember 7-én jelentkezz a Bételben az alábbi címen: New York, Brooklyn, Columbia Heights 124.”

Aznap, mikor édesapám hazajött a munkából, elmondtam neki, hogy találtam állást. Ezt mondta: „Nagyszerű! És hol fogsz dolgozni?” Így válaszoltam: „A brooklyni Bételben havi 10 dollárért.” Először megdöbbent, de végül azt mondta, hogy ha ez az, amit szeretnék csinálni, akkor igyekezzek, hogy a legjobban csináljam. Nem sokkal ezután, 1953-ban egy kongresszuson a Yankee Stadionban ő is megkeresztelkedett!

Úttörőtársammal, Alfred Nussrallah-val

Nagy örömömre az úttörőtársamat, Alfred Nussrallah-t, ugyanekkor hívták be a Bételbe, így együtt utaztunk oda. Alfred később megházasodott. A feleségével, Joannal együtt a Gileád Iskolára mentek, és misszionáriusok lettek Libanonban. Idővel visszakerültek az Egyesült Államokba, ahol az utazómunkában vettek részt.

MEGBÍZATÁSAIM A BÉTELBEN

A Bételben a munkámat a könyvkötészeten kezdtem. Az első kiadvány, amelyen dolgoztam, a Mit tett a vallás az emberiségért? (What Has Religion Done for Mankind) című könyv volt. A könyvkötészeten töltött mintegy 8 hónap után a szolgálati osztályra kerültem, és Thomas J. Sullivan testvér irányítása alatt dolgoztam. Nagy öröm volt együtt szolgálni vele. Rendkívüli éleslátásra és bölcsességre tett szert a szervezetben töltött évek alatt, és nagyon sokat tanultam tőle.

Közel három éve dolgoztam a szolgálati osztályon, amikor a nyomda felvigyázója, Max Larson testvér szólt, hogy Knorr testvér látni kíván. Az járt a fejemben, mit csinálhattam rosszul. Megkönnyebbültem, mikor kiderült, hogy Knorr testvér csupán azt akarta tudni, hogy hosszú távra tervezem-e a szolgálatomat a Bételben. Átmenetileg szüksége volt valakire a munkájához, és tudni akarta, rám bízhatja-e a feladatot. Azt mondtam neki, hogy nem tervezem elhagyni a Bételt. Végül úgy alakult, hogy abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy a következő húsz évben Knorr testvérrel szolgálhattam együtt.

Gyakran emlegettem, hogy megfizethetetlen volt az a képzés, amelyet Sullivan és Knorr testvértől vagy Milton Henscheltől, Klaus Jensentől, Max Larsontól, Hugo Riemertől és Grant Suitertől kaptam, miközben velük dolgoztam. *

 A testvérek, akikkel együtt dolgoztam, átgondoltan és precízen végezték a munkájukat. Knorr testvér fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy a Királysággal kapcsolatos munka a lehető legnagyobb lendülettel haladjon előre. A közvetlen munkatársai olyan személynek ismerték, akivel könnyű beszélni. Még akkor is, mikor egy kérdésben mi másképp gondolkodtunk, bátran elmondhattuk a véleményünket, anélkül hogy elveszítettük volna a belénk vetett bizalmát.

Egy alkalommal Knorr testvér arról beszélt nekem, mennyire fontos figyelni a jelentéktelennek tűnő dolgokra. Hogy ezt érzékeltesse, elmondta, hogy amikor nyomdafelvigyázó volt, Rutherford testvér időnként felhívta őt, és ezt mondta: „Knorr testvér! Szükségem lenne radírra. Kérlek, ha jössz ebédelni, hozz magaddal néhányat.” Knorr testvér elmondta, hogy ilyenkor az első dolga az volt, hogy elment a raktárba, és beletett a zsebébe néhány radírt. Majd délben átvitte azokat Rutherford testvér irodájába. Ez csak egy apróság volt, de sokat jelentett Rutherford testvérnek. Aztán Knorr testvér így szólt hozzám: „Szeretem, ha a ceruzáim ki vannak hegyezve. Szóval, kérlek, minden reggel hegyezd ki őket.” Sok éven keresztül figyeltem arra, hogy mindig hegyesek legyenek a ceruzái.

Knorr testvér többször hangsúlyozta, mennyire fontos odafigyelnünk, amikor megkérnek minket egy feladat elvégzésére. Egyszer világos utasításokat adott nekem, hogyan járjak el egy bizonyos helyzetben, de nem figyeltem eléggé. Ennek az lett a vége, hogy sok kellemetlen percet szereztem neki. Szörnyen éreztem magam. Írtam egy rövid levelet, amelyben elmondtam, hogy nagyon sajnálom, amit tettem, és hogy úgy érzem, jobb volna, ha áthelyeznének máshová. Még aznap délelőtt Knorr testvér odajött hozzám, és ezt mondta: „Robert, olvastam a leveled. Hibáztál. Már tisztáztuk a dolgot, és biztos vagyok benne, hogy a jövőben sokkal jobban fogsz figyelni. Most pedig menjünk vissza dolgozni.” Mélyen megérintett a tapintatossága.

HÁZASTÁRS UTÁNI VÁGY

Nyolcévi Bétel-szolgálat után semmire sem vágytam jobban, mint hogy a Bételben maradjak. Ez azonban megváltozott. Az idő tájt, hogy 1958-ban megtartották a nemzetközi kongresszust a Yankee Stadionban és a Polo Groundson, találkoztam Lorraine Brookesszal. 1955-ben ismertem meg, még akkor, amikor Kanadában, Montrealban szolgált úttörőként. Lenyűgözött, hogy milyen lelkesen végzi a teljes idejű szolgálatot, és a készsége, hogy bárhová elmegy, ahová Jehova szervezete küldi. Lorraine célja a Gileád Iskola volt, és 1956-ban, 22 évesen meg is hívták őt a 27. osztályba. A diplomaosztó után kinevezték misszionáriusnak, és Brazíliába küldték. 1958-ban úgy döntöttünk, hogy közelebbről is megismerjük egymást. Amikor megkértem a kezét, igent mondott. Úgy terveztük, hogy a következő évben összeházasodunk, és abban reménykedtünk, hogy majd együtt végezhetjük a misszionáriusi szolgálatot.

 Mikor elmondtam Knorr testvérnek a terveimet, azt javasolta, várjunk három évet a házassággal, majd szolgáljunk együtt a brooklyni Bételben. Abban az időben egy testvér és egy testvérnő akkor folytathatta a szolgálatát házaspárként a Bételben, ha az egyik legalább tíz évet, míg a másik legalább három évet szolgált már ott. Lorraine kész volt arra, hogy két évet a brazil Bételben, majd egy évet a brooklyni Bételben szolgáljon, mielőtt összeházasodunk.

Az eljegyzés után két évig csak levelezni tudtunk. A telefon túl drága volt, e-mail pedig akkor még nem volt. Amikor 1961. szeptember 16-án összeházasodtunk, abban a megtiszteltetésben volt részünk, hogy Knorr testvér tartotta az esküvői előadást. Igaz, a három év várakozás hosszú időnek tűnt, de ha visszatekintünk a több mint ötvenéves házasságunkra, öröm és megelégedettség tölt el minket, és mindketten úgy gondoljuk, hogy érdemes volt várni!

Esküvőnk napján. Balról jobbra: Nathan H. Knorr, Patricia Brookes (Lorraine húga), Lorraine és én, Curtis Johnson, Faye és Roy Wallen (szüleim)

KÜLÖNLEGES MEGBÍZATÁSOK

1964-ben azt a megbízatást kaptam, hogy zónafelvigyázóként különböző országokba látogassak el. Abban az időben a feleségek nem kísérhették el a férjüket az ilyen utakra. 1977-ben ezt módosították, így a feleségek a férjükkel tarthattak. Abban az évben Lorraine és én csatlakoztunk Grant és Edith Suiterhöz, és együtt látogattuk meg a német, osztrák, görög, ciprusi, török és izraeli fiókhivatalokat. Világszerte összesen úgy 70 országban jártam.

1980-ban Brazíliába vitt az utunk. Belémbe, egy Egyenlítő menti városba is elutaztunk, ahol Lorraine azelőtt misszionáriusként szolgált. Megálltunk Manausban is, hogy buzdítsuk a testvéreket. A program alatt a stadionban láttunk egy csoportot. Ők együtt ültek, és nem követték azt a brazil hagyományt, hogy a nők puszival üdvözlik egymást, a férfiak pedig kezet fognak egymással. Kíváncsiak voltunk rá, hogy miért.

Mint később kiderült, ők drága testvéreink voltak, akik egy lepratelepen éltek az Amazonas-esőerdő mélyén. Kerülték a közvetlen érintkezést a hallgatóság többi tagjával, nehogy megfertőzzenek másokat, a szívünket viszont mélyen megérintették. Sosem fogjuk elfelejteni azt az örömet, amely az arcukról sugárzott! Mennyire igazak Jehova szavai: „szolgáim örömmel kiáltanak majd jó szívállapotuk miatt” (Ézs 65:14).

TARTALMAS ÉLET

Lorraine-nel gyakran gondolunk vissza a több mint hat évtizedes, Jehovának szentelt szolgálatunkra. Nagyon boldogok vagyunk, hogy ilyen sok mindent kaptunk az életben Jehovától, amiért engedtük, hogy a szervezete vezessen minket. Bár már nem tudok annyit utazni, mint korábban, de örömmel segítem a Vezető Testület munkáját, együttműködve a Koordinátorok Bizottságával és a Szolgálati Bizottsággal. Nagyra értékelem, hogy ily módon egy kis részem lehet abban, hogy támogassam a testvéreket, bárhol éljenek is a földön. Bámulatba ejt azt látnom, hogy a fiatal testvérek és testvérnők közül milyen sokan csatlakoznak a teljes idejű szolgálathoz Ézsaiás szemléletmódjával: „Itt vagyok én! Küldj engem” (Ézs 6:8). Ez a sokaság mintha ugyanazt mondaná, mint amit a körzetfelvigyázó mondott nekem egykor: „Vesd bele magad a teljes idejű szolgálatba. Nem tudhatod, mennyi mindent kapsz majd tőle!”

^ 20. bek. A cikkben említett testvérek közül néhánynak az élettörténetét lásd Az Őrtorony következő számaiban: Thomas J. Sullivan (1965. augusztus 15., angol nyelven); Klaus Jensen (1969. október 15., angol nyelven); Max Larson (1989. szeptember 1., angol nyelven); Hugo Riemer (1964. szeptember 15., angol nyelven); és Grant Suiter (84/5).