Akadálymentesítési beállítások

Válassz nyelvet

Ugrás az almenüre

Ugrás a tartalomjegyzékre

Ugrás a tartalomra

Jehova Tanúi

magyar

ŐRTORONY (TANULMÁNYOZÁSRA SZÁNT KIADÁS) 2013. OKTÓBER 

 ÉLETTÖRTÉNET

Sok áldással járt, hogy Jehovára támaszkodtunk

Sok áldással járt, hogy Jehovára támaszkodtunk

Az élet olykor kiszámíthatatlan, bizonytalan, sőt egyenesen küzdelmes. Ám a feleségemmel a hosszú és áldásos életünk során megtanultuk, hogy Jehova megjutalmazza azokat, akik rá támaszkodnak, és nem magukban bíznak. Hadd osszak meg veletek egy darabkát a történetünkből!

AZ ÉDESAPÁM és az édesanyám 1919-ben ismerkedett meg egymással Cedar Pointban (Ohio, USA) a Nemzetközi Bibliakutatók kongresszusán. Még ugyanabban az évben összeházasodtak. Én 1922-ben születtem, a testvérem, Paul pedig két évvel később. A feleségem, Grace 1930-ban született. Már a nagyszülei is Bibliakutatók voltak, és barátságban álltak Charles Taze Russell testvérrel, így a szüleit, Roy és Ruth Howellt is Bibliakutatónak nevelték.

1947-ben ismerkedtem meg Grace-szel, majd 1949. július 16-án összeházasodtunk. Az udvarlás alatt nyíltan beszélgettünk a jövőnkről. A teljes idejű szolgálatot tűztük ki célul, és úgy döntöttünk, nem vállalunk gyermeket. 1950. október 1-jén kezdtük el az úttörőszolgálatot. 1952-ben megkértek, hogy vegyünk részt a körzetmunkában.

UTAZÓMUNKA ÉS GILEÁD ISKOLA

Mindketten tudtuk, hogy segítségre van szükségünk, hogy el tudjuk látni az új megbízatásunkat. Nekem tapasztalt testvérek segítettek, és szerettem volna, ha Grace-t is támogatja valaki. A család egyik régi barátjához, Marvin Holienhoz fordultam, aki maga is utazómunkát végzett. Ezt mondtam neki: „Grace fiatal és tapasztalatlan. Ismersz valakit, aki egy ideig képezni tudná?” „Igen – válaszolta –, Edna Winkle ügyes úttörő, sokat tanulhat tőle.” Később Grace ezt mondta Ednáról: „Mellette nem féltem az ajtóknál. Tudta, mit feleljen az ellenvetésekre. Megtanított rá, hogy figyeljek oda a házigazdákra, mert csak így tudok megfelelően válaszolni nekik. Pont rá volt szükségem!”

Balról jobbra: Nathan Knorr, Malcolm Allen, Fred Rusk, Lyle Reusch, Andrew Wagner

Grace-szel két iowai körzetben szolgáltunk, melyekhez minnesotai és dél-dakotai területek is tartoztak. Majd áthelyeztek bennünket az 1-es New York-i körzetbe, melynek Brooklyn és Queens is a része volt. Sosem felejtjük el, milyen alkalmatlannak éreztük magunkat a feladatra. A körzethez tartozott a Brooklyn Heights-i  gyülekezet is, amely a Bétel Királyság-termében tartotta az összejöveteleit, és a Bétel-család sok, tapasztalt tagja is ide járt. Az első szolgálati előadásom után odajött hozzám Nathan Knorr testvér, és valami ilyesmit mondott: „Helyesen tetted, Malcolm, hogy tanácsot adtál nekünk. Ne feledd, a szervezetnek akkor vagy igazán a hasznára, ha kedves tanácsokkal segítesz a testvéreknek. Csak így tovább!” Az összejövetel után elmeséltem Grace-nek, mit mondott. Miután felmentünk a Bétel-szobánkba, ahova elszállásoltak minket, a kimerültségtől sírva fakadtunk.

„Ne feledd, a szervezetnek akkor vagy igazán a hasznára, ha kedves tanácsokkal segítesz a testvéreknek. Csak így tovább!”

Pár hónap múlva levelet kaptunk. Meghívtak minket a Gileád Iskola 24. osztályába, melynek a diplomaosztója 1955 februárjában volt. Arról tájékoztattak minket, hogy nem feltétlenül a misszionáriusi szolgálatra kapunk majd képzést, hanem inkább arra, hogy hatékonyabban tudjuk végezni az utazómunkát. Az iskola csodálatos és egyben alázatra intő élmény volt.

Fern és George Couch 1954-ben a Gileád Iskolán Grace-szel és velem

Az iskola után azzal bíztak meg, hogy kerületfelvigyázó legyek. A kerületünk magában foglalta Indiana, Michigan és Ohio államot. Majd nagy meglepetésünkre 1955 decemberében levelet kaptunk Knorr testvértől, melyben ez állt: „Legyetek teljesen nyíltak és őszinték velem. Készek vagytok a Bételben dolgozni . . . vagy szívesebben vállaltok külföldi megbízatást, miután egy ideig a Bételben szolgáltok? Ha viszont a kerület- vagy körzetmunkában szeretnétek maradni, tudassátok velem.” Azt válaszoltuk, hogy bármilyen feladatot szívesen elvégzünk. Szinte azonnal arra kértek, hogy menjünk a Bételbe.

IZGALMAS ÉVEK A BÉTELBEN

A Bételben töltött izgalmas évek alatt számtalan gyülekezeti és kongresszusi előadást tartottam szerte az Egyesült Államokban. Részt vettem sok fiatal testvér képzésében, akik később fontos feladatokat láttak el Jehova szervezetében. Majd pedig Knorr testvér titkára voltam azon a részlegen, amely a világméretű prédikálómunka szervezésével foglalkozott.

Munka közben a szolgálati osztályon 1956-ban

A szolgálati osztályon töltött éveket különösen élveztem. Itt együtt dolgozhattam T. J. (Bud) Sullivannel, aki korábban évekig az osztály felvigyázója volt. De másoktól is sokat tanultam. Fred Rusk volt az egyikük, ő tanított be a munkára. Még most is szívesen gondolok vissza arra  az esetre, amikor ezt kérdeztem tőle: „Fred, miért javítasz ki annyi mindent a leveleimben?” Nevetett egyet, és a következő kijózanító gondolatot mondta: „Malcolm, amikor szóban fejezed ki magad, meg tudod magyarázni, mire gondolsz, ám ha levelet írsz, annak a lehető legegyértelműbbnek és legpontosabbnak kell lennie, különösen, ha innen lesz kiküldve.” Majd kedvesen ezt mondta: „Fel a fejjel! Jól végzed a munkádat, és idővel még ügyesebb leszel.”

A Bételben töltött évek alatt Grace többféle munkát is végzett. Egy ideig lakószobák rendben tartása volt a feladata, és ezt nagyon élvezte. Még most is előfordul, hogy ha találkozunk olyan testvérekkel, akik akkoriban fiatalként dolgoztak a Bételben, mosolyogva megjegyzik Grace-nek: „Tőled tanultam meg, hogyan kell rendesen beágyazni, és ezért anyukám igazán hálás volt neked.” Grace a folyóiratosztályon, a levelezési osztályon és a szalagmásoló osztályon is nagyon élvezte a munkáját. Ez a sokféle feladat megerősítette benne, milyen nagy megtiszteltetés, és milyen nagy ajándék, hogy Jehovát szolgálhatjuk, bárhol és bármit kell is végeznünk a szervezetében. Mind a mai napig így gondolja.

VÁLTOZÁSOK AZ ÉLETÜNKBEN

Az 1970-es évek közepén egyre inkább úgy tűnt, hogy idősödő szüleink már nem tudják ellátni magukat. Nehéz döntés előtt álltunk. Nem akartuk elhagyni a Bételt, és a testvéreket sem, akiket nagyon megszerettünk. Ám úgy éreztem, az én felelősségem gondoskodni a szüleinkről. Ezért idővel eljöttünk a Bételből, azzal a reménnyel, hogy ha megváltozik a helyzetünk, újból visszajöhetünk.

Abból éltünk, hogy biztosításokat értékesítettem. Sosem felejtem el, mit mondott nekem az egyik felettesem a képzés alatt: „Az üzletkötés az esti órákban a legsikeresebb, mert az embereket ilyenkor lehet otthon találni. Lényegbe vágó, hogy egyetlen estét se hagyjon ki.” Én ezt válaszoltam: „Nem vonom kétségbe, hogy igaza van. De vannak más kötelezettségeim is, amelyeket eddig még sosem hanyagoltam el, és a jövőben sem áll szándékomban így tenni. Nem zárkózom el az esti munkától, de kedd és csütörtök esténként fontos összejöveteleken kell részt vennem.” Jehova megáldotta, hogy a munkám miatt nem hiányoztam az összejövetelekről.

Amikor az édesanyám 1987 júliusában meghalt, mellette voltunk a betegágyánál. A főnővér odajött Grace-hez, és ezt mondta neki: „Mrs. Allen, menjen haza, és pihenjen egy kicsit. Mindenki tudja, hogy végig az anyósa mellett volt. Ön mindent megtett érte.”

 Mivel visszavágytunk a Bételbe, 1987 decemberében újra kitöltöttük a jelentkezési lapot. Ám csupán néhány nappal később kiderült, hogy Grace-nek vastagbélrákja van. A műtét után szépen felépült, és gyógyultnak nyilvánították. Időközben levelet kaptunk a Bételtől. Azt tanácsolták, hogy a helyi gyülekezetben folytassuk a szolgálatunkat. Elhatároztuk, hogy továbbra is a lehető legbuzgóbban fogjuk támogatni Jehova munkáját.

Idővel Texasban ajánlottak állást. Elfogadtuk az ajánlatot, mert úgy gondoltuk, a melegebb idő jót tenne nekünk, és valóban így is lett. Már majdnem 25 éve élünk itt, Texasban, kedves testvérekkel és testvérnőkkel körülvéve, akiket nagyon megszerettünk.

TANULSÁGOK

Grace a vastagbélrák után pajzsmirigyrákkal küzdött, nemrég pedig mellrákot diagnosztizáltak nála. De sosem panaszkodott, mindig támogatott mint családfőt, és együttműködött velem. Gyakran kérdezik tőle: „Mi a titka annak, hogy csak úgy sugárzik az arcotok a boldogságtól, és hogy olyan jó a házasságotok?” Grace a következő okokat említi meg: „Malcolm az én legjobb barátom, én pedig az övé. Nem telik el úgy nap, hogy ne beszélgetnénk egymással, és ne töltenénk időt együtt. Ha haragszunk egymásra, addig nem megyünk aludni, amíg ki nem békülünk.” Igen, időnként velünk is előfordul, hogy megbántjuk egymást, ám ilyenkor megbocsátunk, és elfelejtjük, ami történt. Ez a módszer jól bevált.

„Mindig Jehovára támaszkodj, és fogadd el, amit megenged!”

A próbák során sok mindent megtanultunk:

  1.  Ne magadban bízz, hanem mindig Jehovára támaszkodj, és fogadd el, amit megenged! (Péld 3:5, 6; Jer 17:7).

  2.  Bármiről legyen is szó, kövesd Jehova Szavának útmutatását! Életbevágó, hogy engedelmeskedj Jehovának és a törvényeinek. Nincs középút, vagy engedelmeskedsz, vagy nem (Róma 6:16; Héb 4:12).

  3.  Nincs annál fontosabb, mint hogy jó hírnevet szerezzünk Jehovánál, és a meggazdagodás helyett az ő szolgálatának éljünk (Péld 28:20; Préd 7:1; Máté 6:33, 34).

  4.  Imádkozz azért, hogy minél eredményesebb és tevékenyebb legyél Jehova szolgálatában! Örülj annak, amit meg tudsz tenni, és ne rágódj azon, amit nem! (Máté 22:37; 2Tim 4:2).

  5.  Ne felejtsd el, hogy Jehova csak egyetlen szervezetet támogat és áld meg! (Ján 6:68).

Grace és én külön-külön már több mint 75 éve szolgáljuk Jehovát, házaspárként pedig közel 65 éve. Igazán csodálatos volt ennyi éven át együtt szolgálni Jehovát! Azért imádkozunk, hogy hozzánk hasonlóan minden testvér és testvérnő megízlelje, milyen áldásos, ha Jehovára támaszkodik.