Akadálymentesítési beállítások

Válassz nyelvet

Ugrás az almenüre

Ugrás a tartalomjegyzékre

Ugrás a tartalomra

Jehova Tanúi

magyar

ŐRTORONY (TANULMÁNYOZÁSRA SZÁNT KIADÁS) 2013. JÚLIUS 

 ÉLETTÖRTÉNET

Bárhol örömmel szolgáljuk Jehovát

Bárhol örömmel szolgáljuk Jehovát

Azelőtt soha nem prédikáltam egyedül, ezért akárhányszor elmentem a szolgálatba, reszketett a lábam, annyira féltem. Ráadásul nem is fogadtak szívesen a területemen lakók. Néhányan kifejezetten agresszívak voltak, és megfenyegettek, hogy megvernek. Az úttörőszolgálatom első hónapjában csak egyetlen füzetet terjesztettem el (Markus).

EZ TÖBB mint hatvan éve, 1949-ben volt. De hadd kezdjem korábbról. Az apukám, Hendrik cipészként és kertészként dolgozott Donderenben. Ez egy kis falu Drenthe tartomány északi részén, Hollandiában. Itt születtem 1927-ben, hét gyermek közül a negyedikként. A házunk vidéken, egy földút mentén állt. A legtöbb szomszédunk mezőgazdaságból élt. Nagyon élveztem a falusi életet. 1947-ben, 19 évesen hallottam először az igazságról az egyik szomszédunktól, Theunis Beentől. Emlékszem, hogy amikor megismertem Theunist, nem kedveltem őt. De nem sokkal a II. világháború után Jehova Tanúja lett, és feltűnt, hogy mennyivel barátságosabb, mint régen. Ez a változás kíváncsivá tett, ezért meghallgattam, amikor Isten ígéretéről beszélt, miszerint a föld paradicsom lesz. Hamar elfogadtam az igazságot, és egy életre szóló barátságot kötöttem Theunisszel. *

1948 májusában kezdtem el prédikálni, és egy hónappal később, június 20-án megkeresztelkedtem egy kongresszuson, Utrechtben. 1949. január 1-jén elkezdtem az úttörőszolgálatot. Hollandia keleti részére, Borculo városába neveztek ki, egy kis gyülekezetbe. Mintegy 130 kilométerre volt tőlünk, ezért úgy döntöttem, hogy biciklivel teszem meg az utat. Úgy gondoltam, hogy 6 óra alatt oda fogok érni, de szakadt az eső, és erős szembeszélben kellett bicikliznem. Ezért 12 óra  kellett, hogy odaérjek, még úgy is, hogy végül 90 kilométert vonattal utaztam. Késő éjjel érkeztem meg az egyik helyi Tanú-családhoz. Náluk laktam, míg Borculóban úttörőztem.

A háború utáni években az emberek igen szegények voltak. Mindössze egy öltönyöm és egy nadrágom volt. Az öltöny túl nagy volt, a nadrág pedig túl rövid. Ahogy már a bevezetőben is említettem, az első hónapom Borculóban elég nehéz volt, de Jehova sok tanulmányozással áldott meg. Kilenc hónappal később Amszterdamba neveztek ki.

VIDÉK UTÁN VÁROSI ÉLET

Vidéken nőttem fel, most pedig Hollandia legnagyobb városának kellős közepén találtam magam. Az embereket nagyon érdekelte a jó hír. Az első hónapban több kiadványt terjesztettem, mint az azt megelőző kilenc hónapban. Hamarosan már nyolc bibliatanulmányozást vezettem. Miután kineveztek gyülekezetszolgának (ma a vének testületének koordinátora), felkértek az első nyilvános előadásom megtartására. Nagyon megijedtem a feladattól, így igazán megkönnyebbültem, hogy épp azelőtt küldtek el egy másik gyülekezetbe, hogy meg kellett volna tartanom az előadást. Akkor még sejtelmem sem volt arról, hogy több mint 5000 előadást fogok tartani az évek során.

Markus (jobb szélen) utcai tanúskodás közben Amszterdam környékén (1950)

1950 májusában Haarlembe neveztek ki. Később megkérdezték, hogy szolgálnék-e a körzetmunkában. Három napig alig aludtam. Elmondtam Robert Winklernek, aki a fiókhivatalban szolgált, hogy nem érzem alkalmasnak magam a feladatra. De ő ezt mondta: „Csak töltsd ki a papírokat. Majd belejössz.” Nem sokkal később, egy egy hónapos képzésben vettem részt, majd körzetszolga (körzetfelvigyázó) lettem. Épp az egyik gyülekezetet látogattam meg, amikor találkoztam Janny Taatgennel, egy fiatal, vidám, úttörő testvérnővel. Nagyon szerette Jehovát, és mindig önfeláldozó volt. 1955-ben összeházasodtunk. Mielőtt folytatnám a történetet, hadd mondja el Janny, hogyan lett úttörő, és hogyan találkoztunk.

SZOLGÁLAT HÁZASPÁRKÉNT

Janny: Anyukám 1945-ben keresztelkedett meg, amikor én 11 éves voltam. Rögtön átérezte, mennyire fontos, hogy tanulmányozzon a három gyermekével. De apa nagyon ellenséges volt. Ezért anya akkor tanított minket, amikor apa nem volt otthon.

Az első összejövetel, melyen részt vettem, egy kongresszus volt 1950-ben Hágában. Egy héttel később elmentem a helyi Királyság-terembe, Assenbe (Drenthe tartomány). Apa nagyon dühös lett, és elzavart otthonról. Anya ezt mondta: „Tudod, kiknél lakhatsz.” Tudtam, hogy a testvérekre  gondol. Először egy Tanú-családhoz mentem, mely a közelben lakott. De apa még így is ellehetetlenítette az életem. Ezért a 95 kilométerre lévő Deventerbe (Overijssel tartomány) költöztem, és az ottani gyülekezetbe jártam. Mivel azonban kiskorú voltam, a hatóságok felelősségre vonták apát, amiért elküldött otthonról. Ezért apa megengedte, hogy hazamenjek. Noha ő soha nem lett Tanú, végül beleegyezett, hogy eljárjak az összejövetelekre, és elmenjek prédikálni.

Janny (jobb szélen) szünidei úttörőként (1952)

Nem sokkal azután, hogy hazamentem, anya súlyosan megbetegedett, így nekem kellett elvégeznem minden házimunkát. Ennek ellenére továbbra is előrehaladtam az igazságban, és 1951-ben, 17 évesen megkeresztelkedtem. 1952-ben, miután anya felépült, 2 hónapig szünidei (kisegítő-) úttörő voltam három úttörő testvérnővel. Egy lakóhajón laktunk, és két városban prédikáltunk Drenthe tartományban. 1953-ban kineveztek általános úttörőnek. Egy évvel később egy fiatal körzetfelvigyázó látogatta meg a gyülekezetünket. Ő volt Markus. 1955 májusában összeházasodtunk, mivel úgy éreztük, házaspárként még jobban tudjuk szolgálni Jehovát (Préd 4:9–12).

Az esküvőnk napján (1955)

Markus: Az esküvő után először Veendamba (Groningen tartomány) neveztek ki minket úttörőnek. Egy aprócska szobában laktunk, mely mindössze 2 méterszer 3 méteres volt. Janny így is széppé és otthonossá tette a szobát. Minden este félre kellett rakni az asztalt és a két kis széket, hogy a falról lehajthassuk az ágyunkat.

Hat hónappal később felkértek minket, hogy szolgáljunk Belgiumban az utazómunkában. 1955-ben még csak 4000 hírnök volt az országban. Ma hatszor annyian vannak! Flandriában, Belgium északi részén hollandul beszélnek az emberek. Viszont a belgiumi akcentus igen eltér a hollandtól, így kezdetben voltak nyelvi nehézségeink.

Janny: Az utazómunkához igazi önfeláldozás szükséges. Biciklivel utaztunk a gyülekezetek között, és testvéreknél szálltunk meg. Mivel nem volt saját lakásunk, ahova két gyülekezet meglátogatása között mehettünk volna, egészen hétfőig maradtunk egy szálláshelyen, és kedd reggel indultunk a következő gyülekezethez. De a szolgálatunkra mindig Jehovától jövő áldásként tekintettünk.

Markus: Jóllehet eleinte egyetlen testvért sem ismertünk a gyülekezetekben, nagyon kedvesek és vendégszeretőek voltak (Héb 13:2). Belgiumban az évek folyamán az összes holland nyelvű gyülekezetet többször is meglátogattuk. Ez sok áldással járt. Például majdnem az összes testvért megismertük a holland nyelvű kerületben, és nagyon megszerettük őket. Több száz fiatalt láttunk felnőni, és előrehaladni az igazságban. Átadták az  életüket Jehovának, első helyre téve a Királyságot az életükben. Igazán nagy öröm látni, hogy sokan közülük hűségesen szolgálják Jehovát teljes idejű szolgaként (3Ján 4). Ennek a kölcsönös bátorításnak köszönhetően könnyű volt továbbra is teljes szívvel ellátnunk a megbízatásunkat (Róma 1:12).

NAGY ÁLDOZAT, DE IGAZI ÁLDÁS

Markus: Attól kezdve, hogy összeházasodtunk, az volt a vágyunk, hogy részt vegyünk a Gileád Iskolán. Mindennap legalább egy órát tanultunk angolul. De nem volt könnyű könyvekből nyelvet tanulni. Ezért úgy döntöttünk, hogy a szabadságunk alatt Angliába megyünk, hogy gyakoroljuk az angol nyelvet, miközben ott prédikálunk. Végül 1963-ban a brooklyni főhivataltól kaptunk egy borítékot, melyben két levél volt: egy nekem, egy pedig Jannynak. Engem meghívtak egy különleges, tíz hónapos képzésre a Gileádra. A képzés elsődleges célja az volt, hogy megtanítsa a testvéreknek, hogyan szervezzék meg a prédikálómunkát. Ezért a 100 meghívott tanulóból 82 férfi volt.

Janny: A levélben, melyet aznap kaptam, megkértek, hogy imával kísérve gondoljam át, hogy hajlandó vagyok-e Belgiumban maradni, amíg Markus elmegy a Gileád-képzésre. Be kell vallanom, először csalódott voltam. Úgy éreztem, Jehova nem áldotta meg ezt a törekvésemet. Ám emlékeztettem magam, hogy mi a Gileád Iskola célja: az egész világon elvégezni a jó hír hirdetését. Így beleegyeztem, hogy otthon maradok. Kineveztek különleges úttörőnek Belgiumba, Gent városába, hogy Anna és Maria Colpaerttel szolgáljak, akik tapasztalt különleges úttörők voltak.

Markus: Mivel az angoltudásom nem volt megfelelő, már öt hónappal a képzés kezdete előtt meghívtak a brooklyni főhivatalba. A szállítási osztályon és a szolgálati osztályon dolgoztam. Az, hogy ott szolgáltam, és segítettem az ázsiai, európai és dél-amerikai irodalomszállítmányok összeállításában, még inkább ráébresztett, hogy egy nemzetközi testvériséghez tartozom. Különösen jól emlékszem A. H. Macmillan testvérre, aki még Russell testvér idejében volt pilgrim (utazófelvigyázó). Addigra már idős volt, és alig hallott, mégis hűségesen ott volt minden összejövetelen. Ez nagy hatással volt rám, és megtanított arra, hogy soha nem vehetjük magától értetődőnek a keresztények társaságát (Héb 10:24, 25).

Janny: Markusszal hetente többször írtunk egymásnak. Nagyon hiányoztunk egymásnak! Azonban Markus nagyon élvezte a képzést, és én is igazán nagy örömet találtam a szolgálatban. Mire Markus hazajött az Egyesült Államokból, 17 bibliatanulmányozást vezettem. Valóban nagy áldozat volt, hogy 15 hónapig távol kellett élnünk egymástól. Ám éreztük, hogy Jehova megáld minket, amiért azt tesszük, amit kér tőlünk. Markus hazautazásakor a repülő több órát késett, így amikor végre megérkezett, egymás karjaiban sírtunk. Azóta elválaszthatatlanok vagyunk.

MINDEN MEGBÍZATÁST HÁLÁSAN FOGADUNK

Markus: 1964 decemberében, amikor visszatértem a Gileádról, a Bételben kezdtünk szolgálni. De akkor még nem tudtuk, hogy nem ez lesz a végleges megbízatásunk. Mindössze három hónappal később kineveztek minket a kerületmunkába,  Flandriába. Amikor Aalzen és Els Wiegersmát misszionáriusokként Belgiumba küldték, őket nevezték ki a kerületmunkába, és mi visszamentünk a Bételbe, ahol én a szolgálati osztályon dolgoztam. 1968 és 1980 között felváltva szolgáltunk a Bételben és az utazómunkában. Majd 1980-tól 2005-ig újra kerületfelvigyázó voltam.

Noha gyakran változott a megbízatásunk, soha nem felejtettük el, hogy annak szenteltük az életünket, hogy teljes lélekkel szolgáljuk Jehovát. Igazán örömmel végeztünk minden megbízatást, és biztosak voltunk benne, hogy minden változás azért történt, hogy segítsük a prédikálómunkát.

Janny: Nagyon örültem és igazán fellelkesített, hogy 1977-ben Brooklynba, majd 1997-ben Pattersonba mehettem Markusszal, amikor további képzést kapott mint fiókbizottsági tag.

JEHOVA TUDJA, MIRE VAN SZÜKSÉGÜNK

Markus: 1982-ben Jannynak volt egy műtéte, de szépen felépült. Három évvel később a leuveni gyülekezet kedvesen felajánlotta, hogy lakhatunk a Királyság-termük felett lévő egyik lakásban. Harminc év után először volt egy saját kis otthonunk. Keddenként, amikor elindultunk egy gyülekezet meglátogatására, többször meg kellett másznom 54 lépcsőfokot, hogy levigyem a csomagjainkat. Hálásak voltunk, hogy 2002-ben a földszintre költözhettünk. Miután betöltöttem a 78. életévemet, kineveztek minket különleges úttörőnek Lokeren városába. Boldogok vagyunk, hogy ilyen megbízatásban szolgálhatunk, és hogy még most is mindennap el tudunk menni a szolgálatba.

„Szilárdan hisszük, hogy nem az a fontos, hol szolgálunk, és az sem, milyen feladatot látunk el, hanem az, hogy kit szolgálunk”

Janny: Ketten együtt több mint 120 éve vagyunk a teljes idejű szolgálatban. Tapasztaltuk, hogy mennyire igaz Jehova ígérete, hogy semmi esetre sem hagy cserben minket, és ha hűségesen szolgáljuk őt, akkor semmiben sem fogunk hiányt szenvedni (Héb 13:5; 5Móz 2:7).

Markus: Fiatalon átadtuk az életünket Jehovának. Soha nem akartunk nagy dolgokat. Készségesen elfogadtunk bármilyen megbízatást, mert szilárdan hisszük, hogy nem az a fontos, hol szolgálunk, és az sem, milyen feladatot látunk el, hanem az, hogy kit szolgálunk.

^ 5. bek. Azóta a szüleim, az egyik nővérem és két öcsém is Tanú lett.