Akadálymentesítési beállítások

Válassz nyelvet

Ugrás az almenüre

Ugrás a tartalomjegyzékre

Ugrás a tartalomra

Jehova Tanúi

magyar

ŐRTORONY (TANULMÁNYOZÁSRA SZÁNT KIADÁS) 2013. ÁPRILIS 

 ÉLETTÖRTÉNET

Fél évszázad a teljes idejű szolgálatban az északi sarkkörnél

Fél évszázad a teljes idejű szolgálatban az északi sarkkörnél

– Neked könnyű úttörőzni. A szüleid az igazságban vannak, és támogatnak téged – mondtuk az egyik barátnőnknek, aki teljes idejű szolga volt. Mire ő így szólt:

– Na, figyeljetek! Mindannyiunknak ugyanaz az Atyánk.

A szavaiból egy fontos tanulságot szűrtünk le: égi Atyánk gondot visel a szolgáiról, és megerősíti őket. Ennek igaz voltát ékesen bizonyítja az életünk.

 FINNORSZÁGBAN születtünk, és nyolc testvérünkkel együtt egy kis gazdaságban nőttünk fel Észak-Ostrobothniában. A II. világháború rányomta bélyegét a gyermekkorunkra. Noha több száz kilométerre laktunk a frontvonaltól, a háború borzalmai mély nyomot hagytak bennünk. Vörösen izzott az éjszakai égbolt, amikor a közeli városokat, Oulut és Kalajokit bombázták. A szüleink a lelkünkre kötötték, hogy amint meglátjuk a harci repülőgépeket, azonnal bújjunk el. Így hát érthető, hogy amikor a legidősebb bátyánk, Tauno egy igazságtalanságtól mentes paradicsomi földről beszélt, nagyot dobbant a szívünk.

Tauno 14 évesen ismerte meg a Biblia igazságát a Bibliakutatók kiadványaiból. A II. világháború kitörésekor a Biblia alapján kiiskolázott lelkiismeretére hivatkozva nem vonult be katonának, ezért börtönbe került. Ott kegyetlenül bántak vele. De ez csak még inkább megerősítette abban az elhatározásában, hogy Jehovát fogja szolgálni, és a szabadulása után még nagyobb buzgalommal végezte a szolgálatot. A bátyánk jó példája arra indított minket, hogy eljárjunk a Tanúk összejöveteleire egy közeli faluba. Kongresszusokra is elmentünk, noha csak óriási erőfeszítések árán tudtunk elég pénzt összegyűjteni az utazásra. Ruhákat varrtunk a szomszédainknak, hagymát termesztettünk és áfonyát szedtünk. Mivel sok teendőnk volt a gazdaságban, nem mindig tudtunk együtt elmenni a kongresszusokra.

Balról jobbra: Matti (apa), Tauno, Saimi, Maria Emilia (anya), Väinö (kisbaba), Aili és Annikki (1935)

A Jehováról és a szándékairól szerzett ismeretünk elmélyítette az iránta érzett szeretetünket, és úgy döntöttünk, hogy átadjuk neki az életünket. 1947-ben mindketten megkeresztelkedtünk (Annikki 15 éves volt, Aili pedig 17). Ugyanebben az évben keresztelkedett meg a nővérünk, Saimi. Egy másik nővérünkkel, Linneával szintén tanulmányoztunk, aki ekkor már férjnél volt. A családjával együtt ő is Jehova Tanúja lett. Keresztelkedésünk után az úttörőszolgálatot tűztük ki célul, és olykor-olykor szünidei (kisegítő) úttörők voltunk.

ELKEZDJÜK A TELJES IDEJŰ SZOLGÁLATOT

Balról jobbra: Eeva Kallio, Saimi Mattila-Syrjälä, Aili, Annikki és Saara Noponen (1949)

1955-ben északabbra költöztünk, Kemi városába. Noha mindketten teljes munkaidőben dolgoztunk, még mindig szerettünk volna úttörők lenni, viszont aggódtunk amiatt, hogy majd nem tudjuk eltartani magunkat. Arra gondoltunk, hogy előbb félre kellene tennünk egy kis pénzt. Ekkor került sor a bevezetőben említett beszélgetésre az úttörő testvérnővel. Ez segített felismernünk, hogy ha teljes időben szeretnénk szolgálni Jehovát, az nem csupán a saját erőforrásainktól és a családunk támogatásától függ. Az a legfontosabb, hogy égi Atyánkra támaszkodjunk.

Utazás a kuopioi kongresszusra (1952) Balról jobbra: Annikki, Aili és Eeva Kallio

Ekkor két hónapra elegendő félretett pénzünk volt. Így aztán 1957 májusában bátortalanul ugyan, de jelentkeztünk úttörőnek két hónapra Lappföld egyik községébe, Pellóba, mely az északi  sarkkörön túl van. Két hónap múltán még mindig megvolt a spórolt pénzünk, ezért elvállaltunk újabb két hónapot. Ez a két hónap is eltelt, és még mindig nem kellett a pénzünkhöz nyúlni. Ekkor már biztosak voltunk benne, hogy Jehova gondoskodni fog rólunk. Ötven év úttörőszolgálat után a pénzünk még mindig hiánytalanul megvan. Visszatekintve, olyan mintha Jehova megragadta volna a kezünket, és ezt mondta volna nekünk: „Ne félj! Én megsegítelek” (Ézs 41:13).

Ötven év úttörőszolgálat után a pénzünk még mindig hiánytalanul megvan

Kaisu Reikko és Aili a szolgálatban

A körzetfelvigyázónk 1958-ban megkérdezte, hogy el tudnánk-e költözni a lappföldi Sodankyläba, hogy ott különleges úttörők legyünk. Abban az időben mindössze egy Tanú volt azon a területen. Ez a testvérnő igencsak szokatlan módon ismerte meg az igazságot: A fia osztálykiránduláson volt a fővárosban, Helsinkiben. Amint a csoport sétált a városban, egy idős testvérnő adott a sor végén haladó fiúnak egy Őrtorony folyóiratot, és megkérte, hogy adja oda az anyukájának. A fiú így is tett, az anyukája pedig rögtön felismerte, hogy a folyóirat a Biblia igazságáról beszél.

Egy fűrészmalom felett béreltünk szobát, és ott tartottuk az összejöveteleket is. Először csak mi ketten, valamint a helyi testvérnő és a lánya volt jelen. Egyszerűen csak felolvastuk a tanulmányozási anyagot. Később egy olyan férfi jött dolgozni a fűrészmalomba, aki korábban tanulmányozta a Bibliát a Tanúkkal. A családjával együtt csatlakozott a csoportunkhoz. Idővel ő is, és a felesége is megkeresztelkedett. Attól kezdve ő vezette az összejöveteleket. Aztán néhány másik munkás is elkezdett járni az összejövetelekre, és elfogadta a Biblia igazságát. Pár év leforgása alatt a csoportunk gyülekezetté nőtte ki magát.

ZORD KÖRÜLMÉNYEK

A hatalmas távolságok nehezítették a prédikálást. Nyaranta gyalog, biciklivel, sőt volt, hogy csónakkal jutottunk el a területünkön élő emberekhez. Különösen a biciklinknek vettük nagy hasznát. Még a kongresszusokra is ezekkel mentünk, és a szüleinkhez is, akik több száz kilométerre laktak. Télvíz idején pedig kora reggel buszra szálltunk, elmentünk egy közeli faluba, ahol aztán gyalog mentünk házról házra. Miután bemunkáltunk egy falut, átsétáltunk a következőbe. Mindent vastag hóréteg borított, és az utak nem mindig voltak letakarítva. Gyakran a lovas szánok nyomában lépdeltünk. A kitaposott utakat néha ellepte a hó, kora tavasszal pedig annyira süppedőssé és  latyakossá vált a hó, hogy úgy kellett átvergődnünk rajta.

Szolgálat egy hideg téli napon

A dermesztő hideg és a havas időjárás megtanított minket arra, hogy melegen öltözzünk. Gyapjúharisnyát és két-három pár zoknit viseltünk, és csizmát, melynek magas volt a szára, de még így is számtalanszor telement hóval. Ha egy ház lépcsőjéhez értünk, levettük és kiráztuk belőle a havat. Hosszú télikabátunk alja nedves lett, amint átgázoltunk a havon, és amikor hidegebbre fordult az idő, kőkeményre fagyott. Egyszer egy háziasszony ezt mondta: „Maguknak aztán tényleg van hitük. Ilyen időben kimerészkedni?!” Nem kevesebb mint 11 kilométert gyalogoltunk ahhoz a házhoz.

A jókora távolságok miatt gyakran a helybélieknél éjszakáztunk. Ha már későre járt, megkérdeztük a házigazdákat, hogy hol kaphatnánk szállást. Az itteniek szerény körülmények között éltek, de nagyon barátságosak és vendégszeretőek voltak. Nemcsak szállást adtak nekünk, hanem egy kis ételt is. Gyakran állatbőrön aludtunk: rénszarvas-, jávorszarvas-, sőt medvebőrön. Néha egy kis luxus is kijutott nekünk. Például egyszer egy hölgy fölvitt minket a hatalmas háza vendégszobájába, ahol gyönyörű, hófehér csipkés ágyneművel megvetett ágy fogadott minket. Sokszor késő estig beszélgettünk a háziakkal a Bibliáról. Még olyan is volt, hogy a szállásadó házaspár a szoba egyik sarkában aludt, mi pedig a másikban. Egészen pirkadatig beszélgettünk velük a Szentírásról. Egymás után tették fel a kérdéseiket.

GYÜMÖLCSÖZŐ SZOLGÁLAT

Lappföld kietlen, ám csodaszép vidék, minden évszakban más-más szépsége mutatkozik meg. De számunkra még szebbek voltak azok az emberek, akik értékelték Jehovát. Például őszinte szívű favágóknak is tanúskodtunk, akik a lappföldi fakitermelő telepekre szegődtek el dolgozni. Időnként több tucat férfi volt a házban, ahová beléptünk: ott állt két apró termetű testvérnő szemben ezekkel a jól megtermett férfiakkal. A favágók szívesen hallgatták a Biblia üzenetét, és örömmel elfogadták a kiadványainkat.

Bőven volt részünk izgalmas tapasztalatokban is. Egy nap a buszállomás órája öt percet sietett, emiatt lekéstük a buszunkat. Úgy határoztunk, hogy egy másik faluba megyünk. Még soha nem jártunk azon a területen. Az első háznál egy fiatal nő ezt mondta: „Na, csakhogy itt vagytok! Már vártalak titeket.” Korábban tanulmányoztunk a nővérével, akit megkért, hogy szóljon nekünk, hogy őt is látogassuk meg, még pedig pont azon a napon. Mi viszont nem kaptuk meg az üzenetét. Bibliatanulmányozást kezdtünk vele és a szomszédságában lakó rokonaival. Nem sokkal később mindannyiukkal – 12 emberrel – egyszerre tanulmányoztunk.  Azóta a család több tagja is Jehova Tanúja lett.

1965-ben áthelyeztek minket Kuusamóba, és még most is az itteni gyülekezetben szolgálunk. Ez a település az északi sarkkörtől kissé délebbre van. Akkoriban csak néhány hírnökből állt a gyülekezet, és kezdetben úgy tűnt, hogy nem lesz könnyű ott munkálkodni. Az emberek nagyon vallásosak voltak, és előítéleteik voltak velünk szemben. De azért sokan tisztelték a Bibliát, ami jó alapot adott a beszélgetésekhez. Próbáltuk egyre jobban megismerni az embereket, és két év elteltével már könnyebb volt bibliatanulmányozásokat bevezetni.

MÉG MINDIG TEVÉKENYEK VAGYUNK

Néhány korábbi tanulmányozónk

Most már nem tudunk egész napokat a szolgálatban tölteni, de azért szinte mindennap részt veszünk benne. A hatalmas területünkön könnyebben tudjuk az emberekhez elvinni a jó hírt, mióta Aili – az unokaöcsénk biztatására – megtanult vezetni, és 1987-ben, 56 éves korában jogosítványt szerzett. További könnyebbség, hogy beköltözhettünk az új Királyság-termünkhöz tartozó lakásba.

A növekedés, amelyet láttunk, hihetetlen örömmel tölt el bennünket. Amikor elkezdtük a teljes idejű szolgálatot Észak-Finnországban, csak itt-ott élt egy-egy hírnök ezen a hatalmas területen. De ma már egy egész körzet van itt, számos gyülekezettel. Sokszor előfordul a kongresszusokon, hogy valaki odajön hozzánk és megkérdezi, hogy emlékszünk-e rá, mert amikor még gyerek volt, vezettünk náluk bibliatanulmányozást. A mag, melyet évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt elvetettünk, gyümölcsöt hozott (1Kor 3:6).

Még esőben is szívesen prédikálunk

2008-ban volt 50 éve, hogy elkezdtük a különlegesúttörő-szolgálatot. Hálásak vagyunk Jehovának, hogy egymást buzdítva ki tudtunk tartani ebben az értékes munkában. Az életünk mindig is egyszerű volt, de soha semmiben sem szenvedtünk hiányt (Zsolt 23:1). Egyáltalán nem kellett volna tétováznunk az elején. Boldogok vagyunk, hogy Jehova ezen évek alatt megerősített minket, ahogyan ezt meg is ígérte az Ézsaiás 41:10-ben: „Én megerősítelek. Valóban megsegítelek. Szilárdan támogatlak igazságos jobbommal.”