Ugrás a tartalomra

Ugrás az almenüre

Ugrás a tartalomjegyzékre

Jehova Tanúi

magyar

Őrtorony (tanulmányozásra szánt kiadás)  |  2013. január

Készségesen ajánlkoztak a szolgálatra – Norvégia

Készségesen ajánlkoztak a szolgálatra – Norvégia

NÉHÁNY évvel ezelőtt egy házaspár, Roald és Elsebeth, akik akkoriban a negyvenes éveik végén jártak, kényelmes életet éltek Bergenben, Norvégia második legnagyobb városában. A lányukkal, Isabellel és a fiukkal, Fabiannal hűségesen részt vettek a gyülekezeti tevékenységekben. Roald vénként szolgált, Elsebeth úttörő volt, míg Isabel és Fabian ügyes hírnökök voltak.

Ám 2009 szeptemberében a család úgy döntött, hogy részt vesznek egy nem mindennapi tevékenységben: elmennek egy hétre prédikálni egy elszigetelt területre. Így Roald, Elsebeth és Fabian, aki akkor 18 éves volt, elutaztak a Nordkinn-félszigetre, mely Finnmark tartományban van, az északi sarkkörön túl. Ott egy faluban, melynek Kjøllefjord a neve, együtt prédikáltak más testvérekkel, akik szintén azért jöttek, hogy segítsenek a prédikálómunkában ezen az elszigetelt területen. „A hét elején – emlékszik vissza Roald – nagyon elégedett voltam, hogy úgy tudtam intézni a dolgaimat, hogy egy egész hétig részt vehessek ebben a különleges tevékenységben.” De még ugyanazon a héten Roaldot nyugtalanítani kezdte valami. Mi történt?

 VÁRATLAN KÉRDÉS

„Teljesen váratlanul ért a dolog – meséli Roald. – Mario, aki úttörőként szolgál Finnmarkban, megkérdezte tőlünk, hogy oda tudnánk-e költözni egy kisvárosba, Lakselvbe, hogy segítsük az ottani gyülekezet 23 hírnökének munkáját.” Roald hirtelen szóhoz sem jutott, annyira meglepődött a kérdés hallatán. Így magyarázza: „Elsebeth és én gondolkodtunk már azon, hogy ott szolgáljunk, ahol nagyobb szükség van prédikálókra, de csak azután, hogy a gyerekek kirepültek otthonról.” Ám már az alatt a néhány nap alatt, amíg ezen az elszigetelt területen prédikált, Roald tapasztalhatta, hogy az ott élő emberek mennyire szeretnék megismerni Jehovát. Most van szükségük segítségre, és nem később. „Állandóan bennem motoszkált a kérdés, időnként még éjszaka is azon járt az eszem, és nem tudtam aludni” – emlékszik vissza. Majd Mario elvitte kocsival Roaldot és a családját Lakselvbe, mely körülbelül 240 kilométerre délre fekszik Kjøllefjordtól. Szerette volna, ha a látogatók megismerik az ottani kis gyülekezetet.

Lakselvben Andreas – a két helyi vén közül az egyik – megmutatta a látogatóknak a környéket és a Királyság-termet. A gyülekezet tagjai nagy szeretettel fogadták őket, és azt mondták Roaldnak és Elsebethnek, hogy nagyon örülnének, ha a család odaköltözne és segítene a Királyság-prédikáló munka végzésében. Andreas mosolyogva azt mondta, hogy ő már meg is szervezett egy állásinterjút Roaldnak és Fabiannak. Vajon mit fognak tenni a látogatók?

HOGYAN DÖNTSENEK?

Fabiannak ez volt az első reakciója: „Nekem nincs kedvem ideköltözni!” Egy cseppet sem vonzotta a gondolat, hogy otthagyja a barátait, akikkel együtt nőtt fel az otthoni gyülekezetében, és egy kisvárosban éljen. És még a villanyszerelői szakképzése sem fejeződött be. Ám Isabel – aki akkor 21 éves volt – örömében így kiáltott fel, amikor megkérdezték tőle telefonon, hogy mit szólna a költözéshez: „Pont ez az, amire mindig is vágytam!” De később Isabel ezt meséli: „Amikor aztán jobban belegondoltam, a következőkön kezdtem tűnődni: »Valóban olyan jó ötlet ez? Nem fognak hiányozni a barátaim? Nem kellene inkább ott maradni a gyülekezetünkben, ahol minden megszokott, és nem érnek meglepetések?«” És hogyan reagált Elsebeth a meghívásra? „Úgy éreztem, hogy Jehova egy feladattal bízta meg a családunkat – mondja. – De az is a fejemben járt, hogy nemrégen újítottuk fel a házunkat, és hogy mi mindent vettünk bele az elmúlt 25 év alatt.”

Elsebeth és Isabel

Amint letelt a különleges hét, Roald és a családja visszatértek Bergenbe, de továbbra is sokat gondoltak a Lakselvben élő keresztény társaikra, akik tőlük mintegy 2100 kilométerrel távolabb laktak. „Sokat imádkoztam Jehovához – mondja Elsebeth –, és kapcsolatban maradtam azokkal, akikkel összebarátkoztunk ott. Fotókat küldtünk egymásnak, és tapasztalatokat osztottunk meg egymással.” Roald ezt mondja: „Időre volt szükségem, hogy megbarátkozzak a költözködés gondolatával. Azt is számításba kellett vennem, hogy képesek leszünk-e ott gondoskodni magunkról. Miből fogunk megélni? Rengeteget imádkoztam Jehovához, valamint beszéltem a családommal és tapasztalt testvérekkel is.” Fabian így emlékszik vissza: „Minél többet gondolkodtam a dolgon, annál világosabb lett számomra, hogy valójában nincs okom rá, hogy nemet mondjak. Gyakran imádkoztam Jehovához, és egyre inkább erősödött bennem a vágy, hogy elköltözzünk.” És Isabel? Elkezdett úttörőzni a szülővárosukban, hogy felkészüljön egy lehetséges költözésre. Miután fél éve végezte az úttörőszolgálatot, és közben sok időt töltött a személyes bibliatanulmányozással is, úgy érezte, hogy készen áll a költözésre.

MIT TETTEK, HOGY MEGVALÓSÍTSÁK A CÉLJUKAT?

Mivel a család egyre jobban vágyott arra, hogy ott szolgáljon, ahol nagyobb szükség van prédikálókra, erőfeszítést tett, hogy megvalósítsa ezt a célját. Roaldnak volt egy jól fizető állása, és nagyon élvezte a munkáját, mégis kért egy év fizetés nélküli szabadságot. A munkaadója azonban kérte, hogy maradjon részmunkaidőben, úgy, hogy 2 hetet dolgozik, és 6 hetet távol van. „Jóval kevesebb lett a jövedelmem, de jól alakultak a dolgok” – mondja Roald.

Elsebeth így meséli: „A férjem megkért, hogy keressek egy házat Lakselvben, a bergeni házunkat pedig próbáljam meg kiadni. Rengeteg időt és energiát vett igénybe, de végül sikerült. Idővel a gyerekek találtak maguknak részidős állást – teszi hozzá –, és segítenek nekünk, hogy fedezni tudjuk az étkezési és utazási költségeket.”

Isabel ezt mondja: „Mivel egy kicsi városba költöztünk, a legnagyobb nehézséget az okozta, hogy olyan  munkát találjak, mellyel el tudom magam tartani úttörőként. Időnként reménytelennek tűnt a helyzet.” Isabel mégis fedezni tudta a kiadásait. Elvállalt bármilyen részidős munkát, amit csak talált, az első évben kilencet is. Mi történt Fabiannal? „Egy ideig tanulóként kellett még dolgoznom ahhoz, hogy megkaphassam a villanyszerelő szakképesítést. Lakselvben dolgoztam tanulóként. Később levizsgáztam, és találtam egy részidős állást villanyszerelőként.”

HOGYAN TUDTAK MÁSOK TÖBBET TENNI A SZOLGÁLATBAN?

Marelius és Kesia tanúskodik egy számi asszonynak Norvégiában

Marelius és a felesége, Kesia szintén szerettek volna ott szolgálni, ahol nagyobb szükség van hírnökökre. Marelius, aki 29 éves, ezt mondja: „A kongresszusokon elhangzott, úttörőzéssel kapcsolatos előadások és interjúk arra indítottak, hogy elgondolkodjak azon, hogy tudnék-e többet tenni a szolgálatban.” Ám Kesiát – aki most 26 éves – visszatartotta, hogy a családjától távol kelljen élnie. „Megrémisztett a gondolat, hogy távol legyek azoktól, akiket szeretek” – mondja. Ezenkívül Marelius teljes időben dolgozott, hogy fizetni tudják a házukra felvett hitelt. Ezt mondja: „Miután sokat imádkoztunk, hogy Jehova segítsen nekünk megtenni a szükséges változtatásokat, a támogatásával képesek voltunk elköltözni.” Marelius és Kesia először is több időt fordítottak a Biblia tanulmányozására. Azután eladták a házukat, kiléptek a munkahelyükről, és 2011 augusztusában Alta városába költöztek, Norvégia északi részére. Ahhoz, hogy el tudják tartani ott magukat úttörőként, Marelius könyvelőként dolgozik, Kesia pedig bolti alkalmazottként.

Knut és Lisbeth most a harmincas éveik közepén járnak. Erre a házaspárra nagy hatással voltak az Évkönyvben megjelent beszámolók, melyek olyanokról szólnak, akik ott szolgálnak, ahol nagyobb szükség van Királyság-hírnökökre. „Ezek a tapasztalatok elgondolkodtattak bennünket, hogy tudnánk-e külföldön szolgálni – mondja Lisbeth. – Én azonban tétováztam, ugyanis kétségeim voltak afelől, hogy egy olyan átlagember is képes erre, mint amilyen én vagyok.” Ennek ellenére több dolgot is megtettek, hogy megvalósítsák a céljukat. Knut ezt mondja: „Eladtuk a lakásunkat, és odaköltöztünk az anyukámhoz, hogy félre tudjunk tenni valamennyi pénzt. Később, hogy ízelítőt kapjunk az idegen nyelvű területen való szolgálatból, egy évre átmentünk egy bergeni angol nyelvű gyülekezetbe, és Lisbeth anyukájánál laktunk.” Nemsokára Knut és Lisbeth úgy érezték, hogy készen állnak a költözésre, méghozzá egy nagyon távoli helyre: Ugandába. Évente két hónapra visszajönnek dolgozni Norvégiába. Ilyen módon elegendő pénzt keresnek ahhoz, hogy az év többi részében Ugandában éljenek, és teljes időben prédikáljanak.

„ÍZLELJÉTEK MEG ÉS LÁSSÁTOK, HOGY JEHOVA JÓ!”

Knut és Lisbeth tanulmányoznak egy családdal Ugandában

Hogyan alakult az életük ezeknek a készségesen szolgáló testvéreknek? Roald ezt mondja: „Ezen az elszigetelt területen sokkal több időt tölt együtt a családunk, mint azelőtt valaha Bergenben. A családunk tagjai között sokkal szorosabb lett a kapcsolat. Nagy áldás, hogy láthatjuk a gyermekeink szellemi fejlődését.” Majd hozzáteszi: „Ráadásul nem aggódunk annyit az anyagiak miatt, mint azelőtt. Nem is olyan fontosak, mint gondoltuk.”

 Elsebeth úgy látta, hogy jó lenne megtanulnia egy másik nyelvet. Miért? A Lakselv Gyülekezet területéhez tartozik Karasjok falu, mely a Norvégia, Svédország, Finnország és Oroszország északi területein élő őslakosok, a számik földjén található. Elsebeth részt vett egy számi nyelvtanfolyamon, hogy könnyebben kapcsolatba tudjon lépni ezekkel az őslakosokkal. Most már képes egyszerűbb beszélgetéseket folytatni ezen a nyelven. Vajon örömet talál ezen az új területen? Ragyogó arccal mondja: „Hat bibliatanulmányozást vezetek. Nincs is jobb annál, minthogy itt szolgálhatok!”

Fabian, aki most úttörőként és kisegítőszolgaként szolgál, elmeséli, hogy ő és Isabel segítettek három tizenévesnek az új gyülekezetükben, akiknek buzdításra volt szükségük ahhoz, hogy nagyobb mértékben bekapcsolódjanak a gyülekezet tevékenységeibe. Most már mind a három fiatal tevékeny a szolgálatban. Sőt ketten közülük megkeresztelkedtek, és kisegítő úttörőként szolgáltak 2012 márciusában. Az egyik tizenéves, aki kezdett eltávolodni az igazságtól, megköszönte Fabiannak és Isabelnek, hogy segítettek neki megerősödni szellemileg. Fabian így beszél erről: „Nagyon meghatódtam, amikor ezt mondta. Micsoda öröm, ha segíteni tudunk valakinek!” Isabel megjegyzi: „Az itteni szolgálat során igazán megízleltem és látom, hogy Jehova jó” (Zsolt 34:8). Hozzáteszi: „Ráadásul nagyon élvezem itt a szolgálatot!”

Marelius és Kesia most egyszerűbb körülmények között élnek, de gazdagabb lett az életük. Altában, ahova költöztek, jelenleg 41 hírnök van a gyülekezetben. Marelius ezt mondja: „Visszatekintve, nagyon buzdító látni, mennyire megváltozott az életünk. Hálásak vagyunk Jehovának, hogy úttörőként szolgálhatunk itt. Semmi sem nyújt nagyobb megelégedettséget.” Kesia hozzáfűzi: „Megtanultam még inkább bízni Jehovában, és ő igazán jól gondoskodik rólunk. Azt is tapasztalom, hogy mivel távolabb élek a rokonaimtól, még jobban értékelem a velük töltött időt. Sosem bántam meg, hogy így döntöttünk.”

„A családunk tagjai között sokkal szorosabb lett a kapcsolat” (Roald)

És hogy érzi magát Knut és Lisbeth Ugandában? Knut így mesél róla: „Időbe telt, amíg hozzászoktunk az új környezethez és kultúrához. Időről időre vannak problémák az árammal és a vízzel, illetve vannak gyomorpanaszaink, de annyi bibliatanulmányozást vezetünk, amennyit csak akarunk!” Lisbeth ezt mondja: „Mindössze félórányira attól a helytől, ahol lakunk, vannak olyan területek, melyeken az emberek még sosem hallottak a jó hírről. Sőt, amikor meglátogatjuk őket, azt tapasztaljuk, hogy az emberek olvassák a Bibliát, és arra kérnek bennünket, hogy tanítsuk őket. Páratlan öröm ilyen alázatos személyeket a Biblia üzenetére tanítani!”

Milyen boldog lehet a Vezetőnk, Krisztus Jézus, amint megfigyeli az égből, hogy a prédikálómunka, melyet ő kezdett el, a föld egyre nagyobb részére kiterjed! Isten népe minden tagja igazi örömet talál abban, hogy készségesen ajánlkozik arra, hogy teljesítse Jézus következő parancsát: „tegyetek tanítvánnyá minden nemzetből való embereket” (Máté 28:19, 20).

Lásd még

KIK CSELEKSZIK JEHOVA AKARATÁT?

Milyen iskolákon vehetnek részt az úttörők?

Milyen különleges képzést kapnak az úttörők, akik az idejük nagy részében a királyságról prédikálnak?