Ugrás a tartalomra

Ugrás az almenüre

Jehova Tanúi

magyar

Őrtorony (tanulmányozásra szánt kiadás)  |  2006. augusztus

„Vessük össze az írásszövegeket más írásszövegekkel!”

„Vessük össze az írásszövegeket más írásszövegekkel!”

EGY férfi talált egy vallásos traktátust a vasúti kocsi padlóján, miközben New Yorkba utazott. „Az emberi lélek halandó” — szögezte le a traktátus. Ez felkeltette a férfi érdeklődését, aki tulajdonképpen lelkipásztor volt. Elkezdte olvasni. Teljesen meghökkent, hiszen soha nem kérdőjelezte meg a halhatatlan lélekről szóló tanítást. Akkor még nem tudta, hogy ki írta ezt a traktátust. Az érvelést viszont meggyőzőnek és Szentíráson alapulónak találta, a tartalmáról pedig úgy gondolta, hogy érdemes alaposabban megvizsgálni.

Ezt a lelkipásztort úgy hívták, hogy George Storrs. Az előbb említett esemény 1837-ben történt, abban az évben, amikor Charles Darwin kezdett feljegyezni olyan gondolatokat, melyekből később megszületett az evolúció elmélete. A világ még mindig vallásos volt, és az emberek többsége hitt Istenben. Sokan olvasták a Bibliát, melynek volt tekintélye a szemükben.

Storrs később megtudta, hogy a traktátust a philadelphiai Henry Grew írta. Grew szorosan ragaszkodott ahhoz az alapelvhez, hogy „az írásszöveg . . . önmaga legjobb tolmácsa”. Grew és a társai azzal a céllal tanulmányozták a Bibliát, hogy az életüket és a tetteiket összhangba tudják hozni a Biblia tanácsaival. A vizsgálódásuk során feltárult néhány kiemelkedő igazság a Szentírásból.

Grew írásának a hatására Storrs gondosan tanulmányozta az Írásokat a lélekkel kapcsolatban, és megbeszélte ezt a témát néhány lelkipásztortársával. Ötévnyi mélyreható tanulmányozás után Storrs végül úgy döntött, hogy nyilvánosságra hozza a bibliai igazságnak ezt az újonnan talált drágakövét. Először készített egy prédikációt, melyet 1842 egyik vasárnapján mondott el. Ám úgy érezte, hogy további prédikációkat kell tartania, hogy jól ki tudja fejteni a témát. Így az emberi lélek halandóságáról összesen hat beszédet írt, melyet a Six Sermons (Hat prédikáció) című művében jelentetett meg. Storrs összevetette az írásszövegeket más írásszövegekkel, hogy felfedje azt a csodálatos igazságot, mely a kereszténység Istenre szégyent hozó tanításai alatt volt eltemetve.

A Biblia tanítja a lélek halhatatlanságát?

A Biblia azt írja, hogy Jézus felkent követői halhatatlanságot kapnak jutalmul a hűségükért (1Korintusz 15:50–56). Viszont ha a halhatatlanság a hűségesek jutalma — érvelt Storrs —, akkor a gonoszok lelke nem lehet halhatatlan. Találgatások helyett a Szentíráshoz fordult. Elgondolkodott a Máté 10:28-on (King James Version), ahol ez áll: „Inkább attól féljetek, aki a lelket is, a testet is el tudja pusztítani a pokolban.” Tehát a lelket el lehet pusztítani. Az Ezékiel 18:4-re is utalt: „Amely lélek vétkezik, az fog meghalni” (KJ). Amikor Storrs az egész Bibliát megvizsgálta, az igazság szépsége  láthatóvá vált. „Ha az erről a témáról alkotott nézetem helyes — írta —, akkor a Szentírás több részlete, melyek az általánosan elfogadott nézet miatt homályba burkolóztak, most világossá, szépségessé válnak, és megtelnek jelentéssel és erővel.”

De mi a helyzet az olyan írásszövegekkel, mint amilyen például a Júdás 7. verse? Itt ez áll: „Miképen Sodoma és Gomora és a körültök lévő városok is, a melyek azokhoz hasonlóan paráználkodtak, és más test után jártak, például vannak előttünk, örök tűznek büntetését szenvedvén” (Károli-fordítás). Ezt a verset olvasva egyesek talán arra a következtetésre juthatnak, hogy a Szodomában és Gomorrában meghaltak lelkeit örökre tűzben kínozzák. „Vessük össze az írásszövegeket más írásszövegekkel!” — írta Storrs. Majd idézte a 2Péter 2:5, 6-ot: „a régi világnak sem kedvezett, de Nóét . . . megőrizte, özönvízzel borítván el az istentelenek világát; és . . . Sodoma és Gomora városait elhamvasztotta, végromlásra kárhoztatta, például tévén azokra nézve, a kik istentelenkedni fognak” (Kár.). Igen, Szodoma és Gomorra elhamvadt, örökre elveszett a lakóival együtt.

„Péter fényt derít Júdás szavaira — fejtette ki Storrs. — Ketten együtt tisztább képet adnak arról, hogy miként nyilvánította ki Isten a nemtetszését a bűnösök ellen . . . A régi világot, valamint a Szodomát és Gomorrát sújtó ítéletek időtállóak, folytonosak, vagyis »örökre« szóló intésül, figyelmeztetésül szolgálnak, azaz »példaként« minden embernek a világ végéig.” Júdás tehát arra utalt, hogy a tűznek, mely elpusztította Szodomát és Gomorrát, örökre szóló hatása van. Mindez semmiképpen sem változtat azon a tényen, hogy az emberi lélek halandó.

Nem arról volt szó, hogy Storrs azokat az írásszövegeket vetette össze, amelyek támogatták az elképzelését, a többit pedig figyelmen kívül hagyta. Figyelembe vette minden egyes vers szövegkörnyezetét, valamint a Biblián végigvonuló alapgondolatot. Ha egy versről úgy tűnt, hogy ellentmond más írásszövegeknek, Storrs a Biblia többi részében vizsgálódott, hogy logikus magyarázatot kapjon.

Russell bibliai tanulmányai

George Storrs Bibliát kutató társai között volt egy fiatalember, aki egy bibliatanulmányozó csoportot szervezett Pittsburghben, Pennsylvania államban. Őt Charles Taze Russellnek hívták. Szentírási témákkal foglalkozó első cikkei 1876-ban jelentek meg a Bible Examiner című folyóiratban, melyet Storrs szerkesztett. Russell elismerte, hogy a korábbi bibliakutatók hatással voltak rá. Később mint a Zion’s Watch Tower (Sioni Őr Torony) szerkesztője, nagyon hálás volt Storrsnak, amiért annyit segített neki szóban és írásban egyaránt.

C. T. Russell 18 évesen szervezett egy bibliatanulmányozó osztályt, és kialakított egy bibliatanulmányozási módszert. A. H. Macmillan, Russell egyik bibliakutató társa így írt erről: „Valaki felvetett egy kérdést. Azt megtárgyalták. Megkerestek minden olyan írásszöveget, amely arra a témára vonatkozott, és amikor elégedettek voltak ezen szövegek összhangjával, levonták a következtetésüket, és feljegyzést készítettek róla.”

Russell meg volt róla győződve, hogy a Biblia, ha egészben vizsgálják, egy olyan üzenetet tár fel, mely összhangban van és következetes az egész Biblián végigvonuló alapgondolattal és az isteni Szerző jellemével is. Ha a Bibliának valamely része nehezen érthetőnek tűnt, Russell hitt abban, hogy a Biblia más részei érthetővé teszik, és magyarázatot adnak rá.

XIX. századi bibliakutatók, akik engedték, hogy írásszövegre írásszöveg adjon magyarázatot: George Storrs, Henry Grew, Charles Taze Russell, A. H. Macmillan

Szentíráson alapuló szokás

Ám nem Russell, sem nem Storrs vagy Grew voltak az elsők, akik engedték, hogy a Szentírás önmaga tolmácsa legyen. Ez a szokás egészen a keresztényiség alapítójához, Jézus Krisztushoz nyúlik vissza. Jézus számos írásszöveget felhasznált, hogy világossá tegye egy szövegrész valódi jelentését. Például amikor a farizeusok kifogásolták, hogy a tanítványok kalászokat  tépdesnek sabbaton, Jézus az 1Sámuel 21:6-ban olvasható beszámolóval mutatott rá, hogy miként kell alkalmazni a sabbat törvényét. A vallási vezetők ismerték a történetet, melyben Dávid és az emberei megették a bemutatott kenyereket. Majd Jézus utalt a Törvénynek arra a részére, amely kimondta, hogy csak az ároni papok ehetik meg a jelenlét kenyerét (2Mózes 29:32, 33; 3Mózes 24:9). Dávidnak mégis azt mondták, hogy lásson neki, és egye meg a kenyereket. Jézus meggyőző érvelését azzal zárta, hogy idézett a Hóseás könyvéből: „ha megértettétek volna, mit jelent ez: »Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot«, nem ítéltétek volna el a vétleneket” (Máté 12:1–8). Milyen szép példája ez annak, hogy miként kell egy írásszöveget összevetni más írásszövegekkel ahhoz, hogy pontos megértésre jussunk!

Pál apostol írásszövegekre hivatkozva bizonyította érvelését

Jézus követői ugyanígy szentírási utalásokkal derítettek fényt egyes versekre. Amikor Pál apostol Tesszalonikában tanította az embereket, „érvelt nekik az Írásokból; megmagyarázta és hivatkozásokkal bizonyította, hogy a Krisztusnak szükséges volt szenvednie és feltámadnia a halottak közül” (Cselekedetek 17:2, 3). Pál az Istentől ihletett leveleiben is engedte, hogy a Biblia önmaga tolmácsa legyen. Amikor például a hébereknek írt, egyik írásszöveget a másik után idézte, hogy bizonyítsa, hogy a Törvény az eljövendő jó dolgok árnyéka volt (Héberek 10:1–18).

Igen, az őszinte bibliakutatók a XIX. században és a XX. század elején egyszerűen csak felújították ezt a régi keresztényi szokást. Az írásszövegek egymással való összevetésének hagyománya Az Őrtorony folyóiratban is folytatódik (2Tesszalonika 2:15). Jehova Tanúi ezt az alapelvet alkalmazzák, ha írásszöveget elemeznek.

Engedjük, hogy a szövegkörnyezet önmagáért beszéljen!

Hogyan utánozhatjuk Jézus és a hűséges követői szép példáját, amikor a Bibliát olvassuk? Először is megvizsgálhatjuk a szóban forgó írásszöveg közvetlen szövegkörnyezetét. Hogyan segít a szövegkörnyezet a megértésben? Szemléltetésül nézzük meg Jézusnak a Máté 16:28-ban feljegyzett szavait: „Bizony mondom nektek, hogy vannak az itt állók között némelyek, akik semmiképpen sem ízlelik meg a halált, míg meg nem látják előbb az Emberfiát eljönni a királyságában.” Egyesek talán azon a véleményen vannak, hogy ezek a szavak nem teljesedtek be, hiszen Jézus minden tanítványa, akik akkor jelen voltak, amikor ez a jövendölés elhangzott, meghalt, mielőtt Isten Királysága megalakult az égben. Egy bibliamagyarázó könyv még ezt is megjegyzi ezzel a verssel kapcsolatban: „A jövendölés nem teljesedett be, és később a keresztények kénytelenek voltak úgy magyarázni, hogy a jövendölés metaforikus” (The Interpreter’s Bible).

Ám ennek a versnek, valamint Márk és Lukács párhuzamos beszámolóinak a szövegkörnyezete segít megértenünk a vers valódi jelentését. Miről beszélt Máté közvetlenül a fent említett szavak után? Ezt írta: „Hat nappal később Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és annak testvérét, Jánost, és felvitte őket külön egy magas hegyre. És elváltozott előttük” (Máté 17:1, 2). Márk és Lukács szintén az elváltozásról szóló beszámolóval kötötte össze Jézus Királyságról mondott szavait (Márk 9:1–8; Lukács 9:27–36). Ez az elváltozás — vagyis hogy dicsőségben megjelent három apostola előtt — szemléltette Jézus Királyság-hatalomban való eljövetelét. Péter is ezt az értelmezést támasztja alá, hiszen „Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak hatalmát és jelenlétét” említi, amikor arról ír, hogy szemtanúja volt Jézus elváltozásának (2Péter 1:16–18).

Engeded, hogy a Biblia önmaga tolmácsa legyen?

De mi a helyzet akkor, ha még azután sem értesz egy verset, hogy már megvizsgáltad a szövegkörnyezetét? Hasznos lehet, ha összeveted más írásszövegekkel, és közben elmédben tartod az egész Biblián végigvonuló alapgondolatot.  Ehhez egy nagyszerű segítség található A Szentírás új világ fordításában, mely eddig részben vagy egészben 57 nyelven jelent meg. A lapszéli utalások, vagyis a keresztutalások listája sok kiadásban minden egyes oldalon a középső oszlopban van feltüntetve. Több mint 125 000 keresztutalás van ebben a Bibliában. A jegyzetekkel ellátott kiadás bevezetője megjegyzi: „Az utalások gondos összehasonlítása és a versekhez tartozó lábjegyzetek megvizsgálása feltárja, hogy milyen összhangban van egymással a Biblia 66 könyve, bizonyítva ezzel, hogy egyetlen könyvet alkotnak, melyet Isten ihletett.”

Lássuk, hogyan segíthetnek a keresztutalások egy vers megértésében. Vegyük például Ábrám, azaz Ábrahám történetét. Vizsgáljuk meg a következő kérdést: Ki volt a kezdeményező, amikor Ábrám és a családja elhagyta Ur városát? Az 1Mózes 11:31-ben ez áll: „Táré . . . fogta a fiát, Ábrámot, és Lótot . . . , valamint Szárait, a menyét . . . , és azok kimentek vele a káldeai Urból, hogy Kánaán földjére menjenek. Idővel Háránba értek, és ott letelepedtek.” Ha valaki csupán az iménti verset olvassa el, arra a következtetésre juthat, hogy Ábrám apja, Táré volt a kezdeményező. Ám az Új világ fordításban 11 keresztutalást találunk ennél a versnél. A legutolsó elvezet bennünket a Cselekedetek 7:2-höz, ahol Istvánnak az első századi zsidókhoz intézett figyelmeztetését olvashatjuk: „A dicsőség Istene megjelent ősatyánknak, Ábrahámnak, amikor Mezopotámiában volt, mielőtt letelepedett Háránban, és ezt mondta neki: »Menj ki földedről és rokonaid közül, és gyere be arra a földre, amelyet mutatok neked«” (Cselekedetek 7:2, 3). Vajon István ezt összetévesztette azzal, amikor Ábrám elhagyta Háránt? Nyilvánvalóan nem, hiszen ez is része Isten ihletett Szavának (1Mózes 12:1–3).

De akkor miért áll az 1Mózes 11:31-ben, hogy „Táré . . . fogta a fiát, Ábrámot”, valamint a család többi tagját, és kiment Urból? Táré még mindig a család patriarchális feje volt, és ő is beleegyezett, hogy Ábrámmal menjen, ezért tulajdonították neki, hogy a család Háránba költözött. Ha összevetjük és egyeztetjük ezt a két írásszöveget, megértjük, hogy mi is volt itt a helyzet. Ábrám tiszteletteljesen meggyőzte az apját, hogy Jehova parancsával összhangban menjen ki vele Urból.

A Szentírás olvasása közben figyelembe kell vennünk a szövegkörnyezetet, valamint az egész Biblián végigvonuló alapgondolatot. A keresztények a következő buzdítást kapják: „nem a világ szellemét kaptuk, hanem azt a szellemet, amely az Istentől van, hogy megismerhessük azokat, amiket az Isten adott nekünk kedvesen. Ezeket szóljuk is, de nem emberi bölcsesség által tanított szavakkal, hanem a szellem által tanítottakkal, szellemi dolgokat szellemi szavakkal kapcsolva össze” (1Korintusz 2:11–13). Tehát kérve kérnünk kell Jehovát, hogy segítsen nekünk megérteni a Szavát, és „a szellemi dolgokat szellemi szavakkal” kell összekapcsolnunk, azáltal, hogy megvizsgáljuk a szóban forgó vers szövegkörnyezetét, és kikeressük a hozzá kapcsolódó írásszövegeket. Bárcsak továbbra is felfedeznénk az igazság tündöklő drágaköveit Isten Szavának a tanulmányozásával!