Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Megkaptam ’szívem kéréseit’

Megkaptam ’szívem kéréseit’

 Élettörténet

Megkaptam ’szívem kéréseit’

DOMINIQUE MORGOU ELMONDÁSA ALAPJÁN

Végre Afrikában voltam! 1998-ban, decemberben érkeztem. Ezzel valóra vált egy gyermekkori álmom. Mindig is tűzbe hozott, amikor Afrika tágas tereire és lenyűgöző vadvilágára gondoltam. Most pedig ott voltam! De egy másik álmom is megvalósult így. Teljes idejű evangéliumhirdetőként külföldön szolgálhattam. Ez sokaknak talán lehetetlenségnek tűnt. Nagyon rosszul látok, és az afrikai falvak poros útjait egy olyan vakvezető kutyával jártam, melyet az európai városok utcáira képeztek ki. Hadd meséljem el, hogyan jutottam el Afrikába, hogy ott szolgáljak, és hogyan adta meg nekem Jehova ’szívem kéréseit’ (Zsoltárok 37:4).

FRANCIAORSZÁG déli részén születtem, 1966. június 9-én. Heten voltunk testvérek — két fiú és öt lány —, és én voltam a legfiatalabb. Szüleink mindnyájunkra szeretettel gondot viseltek. Ám volt valami, ami rányomta a bélyegét a gyermekkoromra. Nagymamámhoz, édesanyámhoz és az egyik nővéremhez hasonlóan én is egy olyan örökletes betegségben szenvedek, amely végül teljes vaksághoz vezet.

Tizenévesként szembesültem a rasszizmussal, előítélettel és képmutatással, ami miatt fellázadtam a társadalom ellen. Abban a nehéz  időszakban költöztünk Hérault vidékére. Ott aztán csodálatos dolog történt.

Egy vasárnap reggel két Jehova Tanúja csöngetett be hozzánk. Anyukám mindkettőjüket ismerte, ezért behívta őket. Az egyik asszony megkérdezte anyát, hogy emlékszik-e még, hogy egyszer azt ígérte, majd valamikor elfogadja a bibliatanulmányozást. Anya emlékezett, úgyhogy megkérdezte: „Mikor kezdjük el?” Megbeszélték, hogy minden vasárnap délelőtt összejönnek. Anyukám így kezdett megismerkedni ’a jó hír igazságával’ (Galácia 2:14).

Egyre többet tudok meg

Édesanyám minden erejével azon volt, hogy megértse és megjegyezze, amit tanult. Vak lévén kénytelen volt mindent az eszébe vésni. A Tanúk nagyon türelmesen bántak vele. Valahányszor megérkeztek hozzánk, én elbújtam a szobámban, és csak akkor jöttem elő, amikor elmentek. Egy délután azonban az egyikük, Eugénie összefutott velem, és váltottunk néhány szót. Elmondta, hogy Isten Királysága véget vet minden képmutatásnak, gyűlöletnek és előítéletnek, amely a világban tapasztalható. „Egyedül Istennél van a megoldás” — jelentette ki. Megkérdezte, hogy szeretnék-e többet megtudni. Másnap én is elkezdtem tanulmányozni a Bibliát.

Minden új volt, amit tanultam. Megértettem, hogy Isten nyomós okok miatt engedte meg, hogy átmenetileg gonoszság legyen a földön (1Mózes 3:15; János 3:16; Róma 9:17). Azt is megtudtam, hogy Jehova nem hagy minket reménység nélkül. Valami csodálatosat ígér, mégpedig azt, hogy örökké élhetünk a paradicsomi földön (Zsoltárok 37:29; 96:11, 12; Ézsaiás 35:1, 2; 45:18). A Paradicsomban majd visszakapom a látás ajándékát, melyet lassacskán elveszítettem (Ézsaiás 35:5).

Elkezdem a teljes idejű szolgálatot

1985. december 12-én vízben való megkeresztelkedéssel jelképeztem, hogy átadtam magam Jehovának. Addigra a nővérem, Marie-Claire már megtette ezt a lépést. Hamarosan a bátyám, Jean-Pierre, valamint drága édesanyám is hasonló döntést hozott.

A gyülekezetünkben több általános úttörő, azaz teljes idejű evangéliumhirdető szolgált. Örömük és a szolgálatban tanúsított buzgóságuk fellelkesített. Még Marie-Claire is vállalta a teljes idejű szolgálatot, pedig rosszul lát, és az egyik lábán ortopéd segédeszközt visel. Ő a mai napig ösztönzést ad nekem a szolgálatban. Mivel a gyülekezetben és a családban úttörők vettek körül, jómagam is kezdtem égő vágyat érezni arra, hogy teljes idejű szolga legyek. 1990 novemberében el is kezdtem az úttörőszolgálatot Béziers-ben (Zsoltárok 94:17–19).

Lehangoltsággal küzdök

A szolgálatban sokat segített, hogy más úttörők körülvettek a figyelmükkel. De még így is lehangoltak néha a korlátaim, és szerettem volna többet tenni. Jehova azonban lelket öntött belém ezekben az érzelmi hullámvölgyekben. Az Őrtorony-kiadványok indexében olyan úttörők élettörténete után kutattam, akik hozzám hasonlóan rosszul látnak. Meglepődtem, hogy hányan vannak ilyen helyzetben! Ezek az életből vett, buzdító történetek megtanítottak arra, hogy becsüljem meg, amit meg tudok tenni, és fogadjam el a megkötöttségeimet.

Abból éltem, hogy más Tanúkkal együtt üzletközpontokban takarítottam. Egyszer észrevettem, hogy a munkatársaim újra végigmennek azokon a területeken, ahol már végeztem a takarítással. Biztosan sok piszkot hagytam. Odamentem Valérie-hez, a takarítócsoportunkat vezető úttörőhöz, és megkértem, mondja meg őszintén, ha terhére vagyok a többieknek. Ő kedvesen rám bízta, hogy döntsem el, mikor jutok el addig a pontig, hogy már nem tudom ellátni a munkámat. 1994 márciusában abbahagytam a takarítást.

Ekkor újra erőt vett rajtam az az érzés, hogy semmire sem vagyok jó. Buzgón imádkoztam Jehovához, és tudom, hogy ő meghallgatta  esedezésemet. A Biblia és a keresztény kiadványok tanulmányozása megint óriási segítségnek bizonyult. A látásom azonban egyre rosszabb lett, viszont a Jehova szolgálata utáni vágyam egyre csak erősödött. Mit tehettem?

Először várólistán, majd gyors megoldás születik

Jelentkeztem a Nîmes-i Vakok és Gyengén Látók Rehabilitációs Központjának képzésére, és végül három hónapig részt is vehettem benne. Érdemes volt. Megértettem, mennyire vagyok korlátozva, és megtanultam alkalmazkodni a helyzetemhez. Mivel olyan emberekkel voltam együtt, akik mindenféle fogyatékossággal éltek, rájöttem, milyen értékes a keresztény reménységem. Legalább volt valami célom, és hasznos tevékenységgel foglalhattam el magam. Ezenkívül elsajátítottam a francia Braille-írást.

Amikor hazatértem, a családom észrevette, mennyire sokat segített nekem a képzés. A fehér bottal azonban sehogyan sem tudtam megbarátkozni. Pedig muszáj volt használnom. Jó lett volna egy másfajta segítség, talán egy vakvezető kutya.

Kérvényeztem egy kutyát, de azt mondták, hogy hosszú a várólista. Az intézet vizsgálatot is kívánt folytatni, hiszen nem akárki kaphat vakvezető kutyát. Aztán egy asszony, aki tagja egy vakokat segítő szervezet vezetőségének, közölte, hogy egy helyi teniszklub vakvezető kutyát szeretne adományozni egy vak vagy gyengén látó személynek, aki a környéken lakik. Ő éppen rám gondolt. Elfogadjam? Felismertem Jehova irányítását a dologban, így hát elfogadtam a kedves felajánlást. De azért még várnom kellett a kutyusra.

Még mindig Afrika jár a fejemben

Várakozás közben valami másra kezdtem koncentrálni. Ahogy már említettem, gyermekkorom óta nagyon érdekelt Afrika. A látásom  romló állapota ellenére csak fokozódott az érdeklődésem, különösen azért, mert hallottam róla, hogy Afrikában sokan szívesen megismernék a Bibliát, és szeretnék Jehovát szolgálni. Még régebben egyszer említettem Valérie-nek, hogy szeretnék eljutni Afrikába, és most megkérdeztem, hogy van-e kedve velem tartani. Igent mondott, és írtunk Jehova Tanúi néhány afrikai fiókhivatalának, olyan országokba, ahol a francia a hivatalos nyelv.

Togóból kaptunk választ. Majd kibújtam a bőrömből, és megkértem Valérie-t, hogy olvassa fel a levelet. Biztató szavakat írtak, ezért Valérie ezt mondta: „Hát akkor miért ne próbálnánk meg?” A fiókhivatallal való levélváltás után összeismertettek Sandrával, aki a fővárosban, Loméban szolgált úttörőként. Kitűztük az indulás napját: 1998. december 1-je.

Mennyire más, de milyen remek! Miután kiszálltunk a repülőből Loméban, az afrikai hőség takaró gyanánt burkolt be minket. Sandra már várt minket. Még soha nem találkoztunk, de máris úgy éreztük, mintha régóta barátnők lennénk. Nem sokkal az érkezésünk előtt Sandrát és a társát, Christine-t kinevezték különleges úttörőnek Tabligbóba, az ország belsejében lévő kisvárosba. Kiváltságunkban állt elkísérni őket új megbízatási helyükre. Körülbelül két hónapot töltöttünk velük, és amikor elköszöntünk, már tudtam, hogy vissza fogok térni.

Újra Togóban!

Franciaországban azonnal nekiláttam, hogy előkészítsem második togói utazásomat. A családom támogatásával meg tudtam szervezni, hogy hat hónapig maradhassak. Így 1999 szeptemberében megint egy Togóba tartó gépen ültem. Most azonban egyedül utaztam. Képzelhetitek, mit érzett a családom, amikor látták, hogy a betegségem ellenére elindulok magamban! De nem volt miért aggódniuk. Megnyugtattam a szüleimet, hogy a barátaim, akik szinte már a családommá váltak, várni fognak Loméban.

Olyan jó volt újra ott lenni, ahol annyira sokan érdeklődnek a Biblia iránt! Nem szokatlan látvány, hogy emberek az utcán olvassák a Bibliát. Tabligbóban sokszor megszólítják az embert, mert szeretnének a Bibliáról beszélgetni. És milyen kivételes lehetőség volt, hogy a két különleges úttörő testvérnő megosztotta velem szerény szállását! Megismertem egy másik kultúrát és egy másfajta szemléletmódot. Ami leginkább szembetűnt, az az volt, hogy afrikai testvéreink mennyire fontosnak tartják a Királyság-érdekeket. Például akkor is elmennek az összejövetelekre, ha kilométereket kell gyalogolniuk a Királyság-teremig. Kedvességükből és vendégszeretetükből is sokat tanultam.

Egy nap a szántóföldi szolgálatból hazatérve elmondtam Sandrának, hogy félek visszamenni Franciaországba. Még tovább romlott a látásom. Eszembe jutottak Béziers forgalmas és  hangos utcái, az emeletes házak lépcsői és sok minden más, ami megnehezíti a gyengén látók mindennapjait. Tabligbóban viszont csöndesek voltak az utcák. Igaz, nem voltak kövezett utak, de nem volt tömeg, és nagy forgalom sem. Hogyan tudok boldogulni Franciaországban most, hogy már hozzászoktam Tabligbóhoz?

Két nappal később felhívott az édesanyám, és azt mondta, hogy a vakvezető kutyákat kiképző iskola csak rám vár. Egy fiatal labrador retriver, mely az Océane névre hallgat, készen állt, hogy a szemem helyett szemem legyen. Így tehát újra megkaptam, amire szükségem volt, és eloszlott az aggodalmam. Hat hónapig tartó boldog tabligbói szolgálatom végén úton voltam Franciaország felé, hogy találkozzam Océane-nal.

Több hónapnyi képzés után Océane-t a gondjaimra bízták. Eleinte nem volt könnyű. Meg kellett tanulnunk megérteni egymást. De aztán fokozatosan rájöttem, milyen nagy szükségem van rá. Océane most már gyakorlatilag a részemmé vált. Hogyan fogadtak a béziers-iek, amikor meglátták, hogy egy kutyával jelenek meg a lakásuk előtt? Sokan tisztelettel és kedvesen bántak velem. Océane lett a környék „hőse”. Mivel sokan zavarban vannak egy fogyatékos ember jelenlétében, a kutyával az oldalamon fesztelenül tudtam beszélni a betegségemről. Az emberek szorongása feloldódott, és így oda tudtak rám figyelni. Azt kell mondanom, hogy Océane lett a legjobb téma, amellyel beszélgetést lehetett kezdeni.

Afrikában Océane-nal

Nem felejtettem el Afrikát, és elkezdtem készülődni a harmadik utamra. Most Océane is velem jött. Együtt utaztam egy fiatal házaspárral, Anthonyval és Aurore-ral, meg Caroline barátnőmmel. Mindannyian úttörők voltak, mint jómagam. 2000. szeptember 10-én érkeztünk meg Loméba.

Először sokan féltek Océane-tól. Loméban kevesen láttak azelőtt ilyen nagy kutyát, mivel Togóban a legtöbb kutya kis testű. Amikor meglátták a pórázát, azt hitték, hogy Océane harapós kutya, amelyet féken kell tartani. Océane védekező magatartást tanúsított, és kész volt megóvni engem bármitől, amit veszélyesnek érzett. De hamarosan otthon érezte magát az új környezetben. Amikor rajta van a póráz, akkor tudja, hogy szolgálatban van. Ilyenkor fegyelmezetten, felelősségteljesen viselkedik, és mellettem marad. De ha elengedem, szeret játszani és rakoncátlankodni. Sokat mókázunk együtt.

Sandra és Christine mindnyájunknak felajánlotta, hogy lakjunk náluk Tabligbóban. Meghívtuk a helyi testvéreket, hogy barátkozzanak össze Océane-nal. Elmagyaráztuk, hogy mi a szerepe egy vakvezető kutyának, miért van szükségem egy ilyen kutyusra, és hogyan kell viselkedniük vele. A vének egyetértettek azzal, hogy Océane-nak el kell kísérnie a Királyság-terembe. Minthogy ez nagyon szokatlan dolog Togóban, egy bejelentésben megindokolták a gyülekezetnek. A szolgálatba csak akkor jött velem Océane, amikor újralátogatásokra vagy bibliatanulmányozásokra mentem, mivel ezekben a helyzetekben könnyebben megértették, hogy miért van ott.

Még mindig sok örömet nyújt a prédikálás ezen a területen. Mindig is meghatott a szelíd emberek előzékenysége, mely kedves tettekben nyilvánul meg, például abban, hogy rögtön székkel kínálnak. Édesanyám 2001 októberében elkísért negyedik togói utamra. Három hét múlva megnyugodva és boldogan tért vissza Franciaországba.

Nagyon hálás vagyok Jehovának, hogy Togóban szolgálhattam. Biztos vagyok benne, hogy ő ezentúl is megadja ’szívem kéréseit’, amíg mindenemet az ő szolgálatára szánom. *

[Lábjegyzet]

^ 37. bek. Morgou testvérnő visszatért Franciaországba, és 2003. október 6-ától 2004. február 6-áig sikerült neki még ötödször is eljutnia Togóba. Az egészségi állapota miatt sajnos lehet, hogy ez volt az utolsó togói útja ebben a rendszerben. Ennek ellenére még mindig az a leghőbb vágya, hogy Jehovát szolgálja.

[Képek a 10. oldalon]

Mindig is tűzbe hozott, amikor Afrika tágas tereire és lenyűgöző vadvilágára gondoltam

[Kép a 10. oldalon]

Océane elkísért az újralátogatásokra

[Kép a 11. oldalon]

A vének egyetértettek azzal, hogy elvigyem Océane-t az összejövetelekre