Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Ha valaki „szolgálatra kényszerít”

Ha valaki „szolgálatra kényszerít”

 Ha valaki „szolgálatra kényszerít”

„HÉ, TE ott! Hagyd abba, amit csinálsz, gyere ide, és vidd helyettem ezt a csomagot.” Szerinted mit tett volna egy első századi zsidó, aki éppen valamivel foglalatoskodott, ha így szól neki oda egy római katona? Jézus a hegyi beszédében ezt tanácsolta: „ha valaki, akinek hatalma van, szolgálatra kényszerít egy mérföldre, menj el vele kettőre” (Máté 5:41). Hogyan értették Jézus hallgatói ezt a tanácsot? És hogyan vonatkozik ránk ma?

Ha szeretnénk választ kapni ezekre a kérdésekre, előbb meg kell ismerkednünk a kényszerszolgálat ókori gyakorlatával. Jézus napjaiban Izrael lakói nagyon is jól ismerték ezt a tevékenységet.

Kényszerszolgálat

A bizonyítékok szerint már az i. e. XVIII. században alkalmaztak kényszerszolgálatot a Közel-Keleten. Az ókori szír városból, Alalahból származó hivatalos szövegek olyan emberek csoportjaira utalnak, akiket a kormány személyes szolgálatra kötelezett. Ugaritban, Szíria partvidéki részén a földet bérben művelők hasonló feladatok elvégzésére voltak kötelezve, kivéve ha a király felmentette őket ez alól.

A legyőzött, illetve leigázott népeket természetesen gyakran fogták kényszermunkára. Az egyiptomi munkafelügyelők rabszolgamunkára kötelezték az izraelitákat; téglát készíttettek velük. Később az izraeliták fogták rabszolgamunkára az Ígéret földjének kánaánita lakosait, majd Dávid és Salamon hasonló gyakorlatot folytatott (2Mózes 1:13, 14; 2Sámuel 12:31; 1Királyok 9:20, 21).

Amikor az izraeliták királyt kértek maguknak, Sámuel kifejtette, hogy mihez lesz joga a királynak. Alattvalóit szekereihez és lovasai közé rendeli, némelyekkel szántatni és arattatni fog, fegyvereket készíttet és egyéb szolgálatokat végeztet velük (1Sámuel 8:4–17). Jehova templomának az építésekor azonban — míg az idegenekkel kényszermunkát végeztettek — „Izrael fiai közül senkit sem tett rabszolgává Salamon, mert ők voltak a harcosok és a szolgái, fejedelmei és segédtisztjei, szekérhajtóinak és lovasainak vezetői” (1Királyok 9:22).

Az építkezéseknél alkalmazott izraelitákról az 1Királyok 5:13, 14 ezt írja: „Salamon király akkor kényszermunkára kötelezetteket hozatott fel egész Izraelből; a kényszermunkára kötelezett emberek száma harmincezret tett ki. Ezeket elküldte a Libanonra, havonta tízezret, felváltva. Egy hónapig a Libanonon maradtak, két hónapig pedig otthon.” Egy tudós szerint „nem kétséges, hogy az izraeli és júdai királyok hasznát vették a kényszermunkának, hiszen így fizetés nélkül dolgoztathattak munkásokat az építkezéseiken és a királyi birtokokon”.

Salamon nehéz igát rakott a népre. Annyira megkeserítette az életüket, hogy amikor Roboám azzal fenyegetőzött, hogy nehezít a terheken, egész Izrael fellázadt, és megkövezték  a kényszermunkára kötelezettek fölé kinevezett tisztviselőt (1Királyok 12:12–18). Az intézményt mégsem törölték el. Roboám unokája, Asa egybegyűjtötte Júda népét, hogy megépíttesse velük Gébát és Micpát, és „senki sem volt kivétel” (1Királyok 15:22).

A római uralom idején

A hegyi beszéd azt sejteti, hogy az első századi zsidókat sem érte váratlanul, ha ’szolgálatra kényszerítették’ őket. Ez a kifejezés a görög ag·ga·reuʹó szónak felel meg, amelyet eredetileg a perzsa futárok munkájával kapcsolatban használtak. Nekik hatalmukban állt szolgálatra kötelezni embereket, lovakat, hajókat és bármi mást, amire szükség volt a közügyek gyors lebonyolításához.

Jézus idejében Izrael római fennhatóság alatt állt. A rómaiak a perzsákéhoz hasonló rendszert működtettek. A keleti tartományokban a szokásos adókon kívül kényszerszolgálatra kötelezhették a lakosságot rendszeresen vagy kivételes alkalmakkor. Ez persze nem volt ínyükre az ott élőknek. Mindennapos dolog volt, hogy jogtalanul lefoglaltak állatokat, hajcsárokat vagy szekereket, hogy állami célú szállításra használják őket. Michael Rostovtzeff történésztől megtudhatjuk, hogy az ügyintézők „megpróbálták szabályozni és rendszerezni [az intézményt], de sikertelenül, mivel amíg csak létezett ez a gyakorlat, elkerülhetetlenül rosszat szült. A prefektusok egyik rendelet után a másikat adták ki, mert őszintén szerették volna megszüntetni a zsarnokoskodást és elnyomást, mely hozzátartozott a rendszerhez . . . Az intézményt azonban továbbra is az elnyomás jellemezte.”

„Bárkit kötelezhettek arra, hogy bizonyos távolságra elvigye a katonák felszerelését — mondja egy görögtudós —, és bárkit kényszeríthettek bármilyen szolgálat elvégzésére, melyet a leigázók kitaláltak.” Pontosan ez történt cirénei Simonnal, akit a római katonák ’szolgálatra kényszerítettek’, hogy vigye Jézus kínoszlopát (Máté 27:32).

Rabbinikus szövegekben is találni utalást erre a népszerűtlen intézményre. Egy rabbit például arra köteleztek, hogy mirtuszt szállítson egy palotába. Előfordult, hogy valakitől elvették a munkásait, hogy más feladatot bízzanak rájuk, de közben fizetnie kellett a munkabérüket.  Igénybe vehették a teherhordó állatokat és az ökröket. Ha ezek egyáltalán visszakerültek a gazdájukhoz, az állapotuk miatt valószínűleg már nem lehetett őket munkára fogni. Érthető hát, hogy az emberek miért gondolkodtak úgy, hogy az ideiglenes lefoglalás egyenlő a végleges elkobzással. Egy zsidó mondás is ezt erősíti meg: „Az angareia [kényszerszolgálat] maga a halál.” Egy történész elmondja, hogy „ha egy faluban lefoglalták a szántásra használt ökröket, hogy a teherhúzásra alkalmasabb állatok helyett azokkal végeztessenek angareiát, a falu tönkre is mehetett”.

Most már el tudjuk képzelni, mennyire népszerűtlen lehetett az effajta szolgálat, különösen azért, mert gyakran pökhendien és igazságtalanul írták elő. A zsidók egyébként is gyűlölték a fölöttük uralkodó nem zsidó hatalmakat, így nagyon rossz néven vették a bosszantó kényszermunkával járó megaláztatást. Nem maradt fenn olyan törvény, amelyből megtudhatnánk, hogy mekkora távolságra volt köteles egy állampolgár elvinni valamilyen terhet. Sokan biztosan nem voltak hajlandók egy lépéssel sem tovább menni, mint amennyit a törvény előírt.

Jézus erre az intézményre utalt, amikor ezt mondta: „ha valaki, akinek hatalma van, szolgálatra kényszerít egy mérföldre, menj el vele kettőre” (Máté 5:41). Némelyek bizonyára ésszerűtlennek tartották ezt az álláspontot. Vajon mire gondolt Jézus?

Hogyan viselkedjenek a keresztények?

Ha leegyszerűsítjük a dolgot, Jézus voltaképpen azt mondta a hallgatóinak, hogy ha egy hatalommal bíró személy valamiféle törvényes szolgálatra kényszeríti őket, készségesen és bosszankodás nélkül végezzék el azt. Ezáltal ’vissza kellett fizetniük a császárnak, ami a császáré’, de közben nem feledkezhettek meg arról a kötelességükről sem, hogy megfizessék „az Istennek . . . , ami az Istené” (Márk 12:17). *

Pál apostol ezenfelül így intette a keresztényeket: „Minden lélek rendelje alá magát a felsőbb hatalmaknak, mert nincs hatalom, csak Istentől; a létező hatalmak Isten által állnak fenn a maguk viszonylagos állásában. Aki tehát ellenszegül a hatalomnak, az Isten elrendezésével száll szembe . . . Ha pedig a rosszat teszed, félj, mert nem hiába viseli a kardot” (Róma 13:1–4).

Jézus és Pál tehát elismerte, hogy egy királynak vagy egy kormányzatnak joga van büntetést kiszabni azokra, akik nem teljesítik a követeléseit. De mégis milyen büntetést? Epiktétosz, az i. sz. első és második században élt görög filozófus így válaszol: „Ha váratlanul rekvirálásra kerül sor, és egy katona elveszi fiatal szamaradat, hadd menjen. Ne állj ellen, ne zúgolódj, nehogy még meg is verjenek, ha már a szamaradat úgyis elveszíted.”

Vannak azonban olyan helyzetek — ahogy az ókorban is voltak —, amikor a keresztények  úgy érzik, hogy nem tudnak jó lelkiismerettel eleget tenni a kormányzat követeléseinek. Ez időnként súlyos következményekkel jár. Egyes keresztényeket halálra ítélnek. Mások évekig börtönben raboskodnak, mivel nem hajlandóak részt venni olyasmiben, ami szerintük sérti a semlegességet (Ézsaiás 2:4; János 17:16; 18:36). Más esetekben a keresztények úgy látják, hogy megtehetik, amire kérik őket. Némelyik keresztény például úgy gondolja, hogy jó lelkiismerettel végezhet polgári irányítású, nem katonai jellegű munkát, mely hasznos a társadalomnak. Ez azt foglalhatja magában, hogy idősek vagy fogyatékos emberek ellátásában segédkezik, tűzoltóként szolgál, vízpartokat tart rendben, parkokban, erdőkben, könyvtárakban dolgozik és így tovább.

Természetesen minden országban más a helyzet. Ezért a keresztényeknek a Bibliából kiiskolázott lelkiismeretükre hallgatva maguknak kell eldönteniük, hogy eleget tegyenek-e a követelményeknek.

Menjünk még egy mérföldre!

Az a Jézus által tanított alapelv, hogy legyünk készek eleget tenni a jogos kéréseknek, nemcsak a kormányzat követelményeire vonatkozik, hanem a mindennapi emberi kapcsolatokra is. Lehetséges például, hogy valaki, akinek hatalma van fölötted, olyasmire kér, amihez neked nincs kedved, de ami nem áll ellentétben Isten törvényével. Mit teszel ebben a helyzetben? Úgy érezheted, hogy ésszerűtlenül veszik igénybe az idődet és az erődet, ezért talán méltatlankodsz, ami végül nehezteléshez vezet. Ha pedig rosszkedvűen teljesíted a kérést, elveszítheted a belső békédet. Mi hát a megoldás? Fogadd meg Jézus tanácsát, és menj el még egy mérföldre. Ne csak annyit tegyél, amennyire megkértek, hanem többet, méghozzá jó szívvel. Ez a fajta magatartás segít, hogy ne érezd magad kihasználva, és ura maradj a tetteidnek.

„Sokan úgy élik le az életüket, hogy csak azt teszik meg, ami kötelező — jegyzi meg egy író. — Az ilyen emberek élete nem más, mint kellemetlenségek sorozata, és folyton fáradtak. Mások viszont többet tesznek, mint amennyit muszáj, és szívesen segítenek másoknak.” Számos olyan helyzet adódik, amikor el kell döntenünk, hogy jelképesen szólva egy mérföldet tegyünk meg kényszerűségből vagy kettőt. Aki az előző mellett dönt, azt talán csak a saját jogainak a követelése foglalkoztatja. Aki a második lehetőséget választja, annak igen kellemes élményekben lehet része. Te melyikükhöz hasonlítasz? Valószínűleg sokkal boldogabb és eredményesebb leszel, ha nemcsak azért teszel valamit, mert muszáj, hanem mert meg akarod tenni.

És hogyan viselkedj akkor, ha van hatalmad mások fölött? Mondanunk sem kell, hogy nem vall szeretetre, és nem is keresztényhez illő, ha valaki a hatalmánál fogva arra kényszerít másokat, hogy akaratuk ellenére teljesítsék a kéréseit. „A nemzeteken hatalmaskodnak az uralkodóik, és a nagyok hatalmuk alatt tartják őket” — mondta Jézus. Ez azonban nem keresztényi magatartás (Máté 20:25, 26). Lehet ugyan eredményeket kisajtolni a tekintélyelvi módszerrel, de mennyivel jobbak úgy az érintettek közötti kapcsolatok, ha a kérések kedvesek és ésszerűek, a teljesítésük pedig tisztelettudóan és jókedvűen történik! Igen, sokkal gazdagabbá teheti az életedet, ha kész vagy egy mérföld helyett kettőre elmenni.

[Lábjegyzet]

^ 18. bek. Az Őrtorony 1996. május 1-jei száma a 15—20. oldalon részletesen tárgyalja, hogy mit jelent az, hogy a keresztények ’visszafizetik a császárnak, ami a császáré, az Istennek pedig, ami az Istené’.

[Kiemelt rész a 25. oldalon]

A KÉNYSZERMUNKÁVAL VALÓ VISSZAÉLÉS AZ ÓKORBAN

Abból is látszik, hogy a kényszermunkát gyakran arra használták, hogy kierőszakoljanak bizonyos szolgálatokat, hogy léteztek olyan előírások, melyekkel igyekeztek megfékezni a visszaéléseket. I. e. 118-ban II. Ptolemaiosz Euergetész, Egyiptom uralkodója úgy rendelkezett, hogy a tisztviselői „nem kényszeríthetik az ország egyetlen lakosát sem személyes szolgálatra, és nem foglalhatják le (aggareuein) a marháikat saját céljaikra”. Továbbá „senki semmiféle ürüggyel sem foglalhat le . . . hajókat saját használatra”. Egy i. sz. 49-ből származó feliraton, melyet az egyiptomi Khārijah-oázis templomában találtak, Vergilius Capito római prefektus elismerte, hogy a katonák jogtalanul foglaltak le dolgokat, ezért kikötötte: „senki sem foglalhat le . . . semmit, kivéve, ha írásos felhatalmazása van tőlem.”

[Kép a 24. oldalon]

Cirénei Simont szolgálatra kényszerítették

[Kép a 26. oldalon]

Sok-sok Tanú börtönben raboskodott keresztényi álláspontja miatt