Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Őrizkedj az Istennek nem tetsző szokásoktól!

Őrizkedj az Istennek nem tetsző szokásoktól!

 Őrizkedj az Istennek nem tetsző szokásoktól!

AFRIKÁBAN egy kicsi udvaron nyitva áll egy koporsó a tűző napon. Bánkódó gyászolók haladnak el sorban mellette. Egy idős ember megáll, majd szomorú szemmel odahajol a halott férfi arcához, és ezt mondja neki: „Miért nem szóltál, hogy menni készülsz? Miért hagytál így itt? Segíteni fogsz most is, hogy visszatértél?”

Afrika egy másik részében gyermek születik. Senki sem láthatja, csak kis idő elteltével mutatják meg másoknak, és akkor adnak neki nevet ünnepélyes keretek között.

Némelyek talán furcsállják, hogy valakik egy halott személyhez beszélnek, vagy elrejtenek egy újszülöttet mások szeme elől. Ám egyes kultúrákban és társadalmakban a halállal és a születéssel kapcsolatos szokásokat és nézeteket az a népszerű hitnézet határozza meg, hogy a halottak valójában élnek, és tudatuknál vannak.

Annyira erős ez a meggyőződés, hogy az élet majd minden területén áthatja a szokásokat és szertartásokat. Milliók hiszik például azt, hogy életünk fontos állomásai — a születés, kamaszkor, házasságkötés, gyermekszülés és halál — lépcsőfokok őseink szellembirodalmába. Úgy vélik, hogy a halottak továbbra is tevékenyen közreműködnek a hátrahagyottak életében, és  az újraszületés által folytatni tudják az élet körforgását.

Számtalan szokás és szertartás hivatott biztosítani, hogy minél kevesebb legyen a zökkenő, amikor valaki áthalad e körforgás állomásain. Ezeket a szokásokat az a nézet határozza meg, hogy valami belőlünk túléli a halált. Az igaz keresztények távol tartják magukat minden olyan szokástól, mely összefüggésbe hozható ezzel a meggyőződéssel. Miért?

Milyen állapotban vannak a halottak?

A Biblia egyértelműen nyilatkozik a halottak állapotáról. Egyszerűen azt mondja, hogy „az élők tudják, hogy meghalnak, de a halottak semmit sem tudnak . . . Szeretetük, gyűlöletük és féltékenységük is elveszett már . . . sem cselekedet, sem tervezés, sem ismeret, sem bölcsesség nincs a seolban [az emberiség közös sírjában], ahová mégy” (Prédikátor 9:5, 6, 10). Isten igaz imádói már régóta becsben tartják ezt a bibliai alapigazságot. Megértették, hogy a lélek nem halhatatlan: meghalhat, elpusztítható (Ezékiel 18:4). Tudják azt is, hogy a halottaknak nincs szellemük (Zsoltárok 146:4). Jehova az ókorban szigorúan megparancsolta a népének, hogy teljesen határolja el magát azoktól a szokásoktól vagy szertartásoktól, melyek arra a nézetre alapulnak, hogy a halottak a tudatuknál vannak, és képesek befolyásolni az élőket (5Mózes 14:1; 18:9–13; Ézsaiás 8:19, 20).

Az első századi keresztények is elzárkóztak minden olyan hagyománytól vagy rituálétól, melynek köze volt hamis vallási tanokhoz (2Korintusz 6:15–17). Mit mondhatunk a mi időnkről? Jehova Tanúi — tartozzanak bármelyik rasszhoz, törzshöz, vagy bármilyen hátterűek legyenek is — visszautasítják azokat a hagyományokat és szokásokat, melyek kapcsolatban vannak azzal a hamis tanítással, hogy valami az emberből túléli a halált.

Mi segíthet nekünk, keresztényeknek eldönteni, hogy gyakoroljunk-e egy szokást vagy ne? Alaposan mérlegelnünk kell, hogy kapcsolatban lehet-e bármiféle Írás-ellenes tanítással, például azzal a hittel, hogy a halottak szelleme befolyással van az élőkre. Azt is át kell gondolnunk, hogy ha gyakorlunk egy szokást, vagy részt veszünk egy ünnepen, megbotránkoztatunk-e másokat, akik tudják, miben hisznek Jehova Tanúi, és mit tanítanak. Elménkben tartva ezt, vizsgáljunk meg most két területet: a születést és a halált.

Születés, névadó ünnepség

Jó pár olyan gyermekáldással kapcsolatos szokás van, amiben nincs semmi kivetnivaló. Ámde az igaz keresztényeknek elővigyázatosaknak kell lenniük azokon a vidékeken, ahol az a közhit uralkodik, hogy a születéskor az ősök szellemének a birodalmából valaki átkerül az emberi világba. Afrika egyik-másik részén például az újszülöttet otthon tartják, és egy ideig nem adnak neki nevet. Noha a várakozási időszak környékenként változhat, névadó ünnepséggel zárul, amikor is a gyermeket kiviszik a házból, és szertartásosan bemutatják a rokonoknak és a barátoknak. Hivatalosan akkor közlik a gyermek nevét a jelenlevőkkel.

A szokás jelentőségéről egy könyv a következőt jelenti ki: „Úgy gondolják, hogy a kisbaba az élete első hét napjában »látogatóban« van, átlép a szellemek világából a földi létbe . . . A gyermeket általában nem viszik ki a házból, és a családtagokon kívül mások nem láthatják” (Ghana​—Understanding the People and Their Culture).

Miért kell várakozni azelőtt, hogy a gyermeknek ünnepélyes keretek között nevet adjanak? „A nyolcadik nap előtt a gyermeket még nem tartják embernek — írja egy másik könyv. — Többé-kevésbé a másvilághoz kötődik még, ahonnan jött . . . Úgyszólván a névtől válik a gyermek emberré, és ha a házaspár attól tart, hogy a gyermek meghal, általában addig halogatja a kicsi elnevezését, míg nem biztos abban, hogy életben marad . . . Úgy gondolják, hogy ennek a ceremóniának, vagyis  a gyermek nyilvános bemutatásának, rendkívüli következményei vannak a gyermekre és a szüleire nézve egyaránt. A gyermeket ekkor vezetik be az emberi lények társaságába, világába” (Ghana in Retrospect).

Általában a család egyik idősebb tagja vezeti a névadó ünnepséget. Az alkalom mindenhol máshogy zajlik, de rendszerint italáldozatot öntenek ki, imádkoznak az ősök szelleméhez, hálát adva a gyermek biztonságos megérkezéséért, és lehetnek egyéb rituálék is.

Az ünnepség fénypontja, amikor bejelentik a gyermek nevét. Bár a szülők felelősek a gyermekük elnevezéséért, a többi rokon többnyire beleszól a névválasztásba. Némelyik névnek szimbolikus jelentése lehet a helyi nyelven, például „elment és visszajött”, „anya másodszor is eljött” vagy „apa újra itt van”. Más nevek olyan jelentést hordoznak, amellyel megpróbálják elvenni az ősök kedvét attól, hogy visszavigyék az újszülöttet a halottak világába.

Természetesen semmi rossz sincs abban, ha örülünk egy gyermek világrajöttének. Nem kifogásolható az sem, ha egy gyermeket valaki után neveznek el, vagy olyan nevet adnak neki, amely utal a születésével kapcsolatos körülményekre, és sok helyen az embereknek szíve joga, hogy mikor adnak nevet a gyermeküknek. Azok a keresztények azonban, akik el akarják nyerni Isten helyeslését, gondosan kerülik azokat a szokásokat és ünnepeket, melyekbe ha belefolynának, azt a látszatot keltenék, hogy egyetértenek azzal, hogy az újszülött valamiféle „látogató”, aki az ősök szellemvilágából érkezett az élők közösségébe.

Ezenkívül jóllehet a közösségben sokan fontos ünnepségnek tartják a névadást, a keresztényeknek oda kell figyelniük mások lelkiismeretére is, és arra, hogy milyen képet közvetítenek magukról a nem hívők felé. A példa kedvéért: Milyen következtetést vonhatnak le egyesek, ha egy keresztény család a névadó ünnepségig nem mutatja meg másoknak az újszülöttet? Mit gondolhatnak mások, ha olyan nevet kap a kicsi, mely meghazudtolja a családtagok azon állítását, hogy a Biblia igazságának a tanítói?

Tehát amikor a keresztények arról hoznak döntést, hogy mi módon és mikor nevezzék el a gyermekeiket, igyekeznek ’mindent Isten dicsőségére tenni’, hogy ne botránkoztassanak meg másokat (1Korintusz 10:31–33). Nem ’teszik félre Isten parancsolatát, hogy megtartsák a maguk hagyományát’, mellyel végső soron a halottakat tisztelik. Inkább az élő Istennek, Jehovának adnak tiszteletet és dicsőséget (Márk 7:9, 13).

A halálból az életbe

A születéshez hasonlóan a halált is sokan átutazásnak tartják: a halott a látható világból a halottak szellemének láthatatlan birodalmába kerül. Jó páran vannak, akik úgy vélik, hogy ha bizonyos temetkezési szokások és szertartások elmaradnak az egyén halálakor, az ősök szellemei — akikről úgy hiszik, hogy hatalmukban van megbüntetni vagy megjutalmazni az élőket — feldühödnek. Az ebbe vetett hit nagyban befolyásolja, hogyan szervezik meg és vezetik le a temetéseket.

A halottak megbékítését célzó temetéseken gyakran az érzelmek széles skálája nyilvánul meg: van őrjöngő jajveszékelés és kiabálás a holttestnél, de lehet akár örömünnep is a temetés után. Az ilyen temetési ünnepségeket többnyire fékevesztett lakmározás és ivászat jellemzi, valamint az, hogy a jelenlevők hangos zenére táncolnak. Mivel ilyen nagy jelentőséget tulajdonítanak a temetésnek, sokszor még a legszegényebb családok is óriási erőfeszítést tesznek, hogy előteremtsék az „illő temetéshez” szükséges összeget, bár talán hatalmas terhet vesznek a vállukra emiatt, vagy adósságba verik magukat.

Jehova Tanúi az évek során részletekbe menő tájékoztatást közöltek Írás-ellenes temetkezési szokásokról, például a halottvirrasztásról, italáldozat kiöntéséről, halottakhoz intézett beszédről és kérésekről, a halál napjáról való évenkénti megemlékezésről és egyéb szokásokról, melyek  arra a hitre alapulnak, hogy valami az emberből túléli a halált. * Az ilyen Istennek nem tetsző gyakorlatok ’tisztátalanok’. ’Üres megtévesztésnek’ nevezhetők, melyek ’emberek hagyományára’ épülnek, nem pedig Isten igaz Szavára (Ézsaiás 52:11; Kolosszé 2:8).

Másoktól jövő nyomás, hogy azt tegyük, amit ők

Némelyeknek nem könnyű szembeszegülniük a hagyományokkal. Különösen igaz ez olyan helyeken, ahol rendkívül fontosnak tartják a halottak tiszteletét. Mivel Jehova Tanúi nem követik a korábban említett szokásokat, gyanakvással tekintenek rájuk, vagy azzal vádolják őket, hogy társadalomellenesek, és tiszteletlenek a halottakkal szemben. A bírálat és a nagy nyomás hatására néhány keresztény, bár pontosan ismeri a bibliai igazságot, nem mer más lenni, mint a többiek (1Péter 3:14). Mások úgy érzik, hogy ezek a szokások a kultúrájuk részét képezik, ennélfogva nem lehet teljesen figyelmen kívül hagyni őket. Megint mások úgy érvelnek, hogy ha nem követik a szokásokat, a közösség tagjaiban előítélet ébredhet Isten népével szemben.

Nem akarunk szükségtelenül bántóan viselkedni, de a Biblia arra figyelmeztet, hogy ha szilárdan kiállunk az igazság mellett, akkor magunkra haragítjuk az Istentől elidegenedett világot (János 15:18, 19; 2Timóteusz 3:12; 1János 5:19). Készségesen vállaljuk ezt, hiszen tisztában vagyunk azzal, hogy nem hasonlíthatunk a szellemi sötétségben levőkre (Malakiás 3:18; Galácia 6:12). Épp úgy, ahogy Jézus ellenállt a Sátántól jövő kísértésnek, hogy olyasmit tegyen, ami nem tetszene Istennek, mi is ellenállunk a nyomásnak, amikor olyan cselekedetekre akarnak rábírni, amelyek nem tetszenek Istennek (Máté 4:3–7). Az igaz keresztényeket nem az emberektől való félelem irányítja. Leginkább az foglalkoztatja őket, hogy kedvére legyenek Jehova Istennek, és az igazság Isteneként tiszteljék őt. Ennek érdekében a másoktól jövő nyomás hatására nem alkusznak meg a tiszta imádatra vonatkozó bibliai irányadó mértékekben (Példabeszédek 29:25; Cselekedetek 5:29).

Tiszteljük Jehovát azáltal, ahogyan a halottakról gondolkodunk!

Természetesen mélységes fájdalmat és bánatot érzünk, ha meghal valaki, akit szeretünk (János 11:33, 35). Szeretetünk helyénvaló kifejezése, ha kedves emlékeket őrzünk magunkban a halottról, vagy illő temetést rendezünk neki. Ám Jehova Tanúi a halál miatti mélységes fájdalmuk idején sem folynak bele semmiféle Istennek nem tetsző hagyományba. Ez nem könnyű azoknak, akik olyan kultúrákban nevelkedtek, ahol az emberek nagyon félnek a halottaktól. Nehéz lehet megőrizni az egyensúlyunkat, amikor fáj a szívünk egy hozzánk közel álló személy halála miatt. De Jehova, a „minden vigasztalás Istene” megerősíti a hűséges keresztényeket, és hívőtársaik is szeretettel támogatják őket (2Korintusz 1:3, 4). Az igaz keresztények megingathatatlanul hisznek abban, hogy az Isten emlékezetében lévő öntudatlan halottak újra élni fognak, és emiatt minden okuk megvan rá, hogy teljesen elhatárolják magukat a nem keresztényi temetési szokásoktól, melyek ellentétben állnak a feltámadással.

Felvillanyozó, hogy Jehova „a sötétségből az ő csodálatos világosságába” hívott minket (1Péter 2:9). Miközben átéljük azt az örömet, hogy megszületik egy kisbaba, és a szomorúságot, hogy meghal valaki, mindig indítson arra a helyes cselekvése iránti erőteljes vágyunk és az, hogy mélységesen szeretjük Jehova Istent, hogy szüntelen ’a világosság gyermekeiként járjunk’. Sohase engedjük beszennyezni magunkat Istennek nem tetsző, keresztényekhez nem illő szokásokkal! (Efézus 5:8).

[Lábjegyzet]

^ 23. bek. Lásd A halottak szelleme Vajon segíthet vagy árthat neked? Valóban léteznek ilyen szellemek? és Az örök élethez vezető út Megtaláltad? (The Road to Everlasting Life​—Have You Found It?) című füzeteket; Jehova Tanúi kiadványai.