Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Az áldozatkészség gyümölcse megelégedett és boldog élet

Az áldozatkészség gyümölcse megelégedett és boldog élet

 Élettörténet

Az áldozatkészség gyümölcse megelégedett és boldog élet

MARIAN ÉS ROSA SZUMIGA ELMONDÁSA ALAPJÁN

„Készséggel áldozom neked” — jelenti ki a Zsoltárok 54:6. Ez a kijelentés vonul végig Marian Szumiga és felesége, Rosa életén, melynek helyszíne Franciaország. Nemrégiben felidézték a Jehova szolgálatában töltött hosszú, megelégedett életük néhány főbb eseményét.

MARIAN: Szüleim római katolikusok voltak, és Lengyelországból származtak. Apukám egyszerű ember volt, sohasem nyílt lehetősége arra, hogy iskolába járjon. Az első világháború idején azonban megtanult írni-olvasni, miközben a lövészárokban teljesített szolgálatot. Istenfélő volt, de az egyház sokszor csalódást okozott neki.

Egy eset különösen megmaradt benne. A háború idején egy nap a tábori lelkész meglátogatta azt az egységet, ahová apukám tartozott. Amikor a közelben felrobbant egy gránát, a lelkész fejvesztetten menekült, és a feszülettel ütlegelte a lovát, hogy vágtára bírja. Apukám megrökönyödött azon, hogy Isten „szolgája” egy „szent” tárgyat használ fel arra, hogy gyorsabban tudjon menekülni. Noha ilyen eseményeknek és a háború borzalmainak volt a szemtanúja, nem veszítette el az Istenbe vetett hitét. Gyakorta Istennek tulajdonította, hogy épségben hazatért a háborúból.

„Kis-Lengyelország”

Apukám 1911-ben feleségül vett egy szomszédos faluból való lányt, akit Anna Cisowskinak hívtak. Nem sokkal a háború után, 1919-ben, apukám és anyukám Lengyelországból kivándorolt Franciaországba, ahol apukám egy  szénbányában talált munkát. Én 1926 márciusában születtem Franciaország délnyugati részén, Cagnac-les-Mines-ben. Később a szüleim Loos-en-Gohelle-ben telepedtek le, Franciaország északi részén, Lens közelében egy lengyel közösségben. Itt a pék is lengyel volt, a hentes is, meg az egyházközség papja is. Nem csoda ezek után, hogy ezt a területet úgy hívták, hogy Kis-Lengyelország. Szüleim belemerültek a közösségi életbe. Apukám többször is szervezett bemutatókat, melyeken például színdarabot adtak elő, zenéltek vagy énekeltek. Emellett rendszeresen elbeszélgetett a pappal, de nem volt elégedett azzal, hogy a pap szokás szerint azt válaszolta: „Sok minden titok.”

1930-ban egy nap két nő kopogott be hozzánk. Bibliakutatók voltak, ahogyan Jehova Tanúit akkoriban hívták. Apukám szerzett tőlük egy Bibliát, mert már évek óta el akarta olvasni. Anyukámmal együtt csak úgy falták azokat a Biblián alapuló kiadványokat, melyeket nálunk hagytak. Nagyon megérintette őket ezek tartalma. Bár a szüleimnek zsúfolt volt az életük, mégis kezdtek eljárni a Bibliakutatók által szervezett összejövetelekre. A pappal folytatott beszélgetéseik egyre hevesebbek lettek, míg egy napon a pap megfenyegette a szüleimet, hogy ha továbbra is kapcsolatot ápolnak a Bibliakutatókkal, kizárják a hittanóráról a nővéremet, Stéphanie-t. „Ne aggódjon — válaszolta apukám. — Mostantól a lányom és a többi gyermekem is velünk jön a Bibliakutatók összejöveteleire.” Apukám kilépett az egyházból, és ő meg az anyukám 1932 elején megkeresztelkedtek. Abban az időben csak körülbelül 800 Királyság-hírnök volt Franciaországban.

Rosa: A szüleim Magyarországról származnak, és Marian családjához hasonlóan azért települtek át Franciaország északi részére, hogy szénbányában dolgozzanak. 1925-ben születtem. 1937-ben egy Jehova Tanúja, Auguste Beugin, vagy ahogy mi hívtuk, Auguste papa hordani kezdte a szüleimnek Az Őrtorony folyóiratot magyar nyelven. Érdekesnek találták a benne írtakat, de egyikük sem lett Jehova Tanúja.

Bár még fiatal voltam, megérintett az, amit Az Őrtorony lapjain olvastam, és Auguste papa menye, Suzanne Beugin a szárnyai alá vett. A szüleim megengedték neki, hogy elvigyen az összejövetelekre. Később, amikor már dolgozni kezdtem, apukámat idegesítette, hogy vasárnaponként eljárok az összejövetelekre. Jóllehet általában jólelkű volt, mégis így panaszkodott: „Hét közben sem vagy itthon, vasárnaponként meg az összejövetelekre jársz!” Én azonban nem hagytam fel ezzel a szokásommal. Ezért egyik nap ezt mondta: „Csomagolj, és eredj!” Későre járt, én pedig mindössze 17 éves voltam, és fogalmam sem volt, hová menjek. Suzanne házánál kötöttem ki, kisírt szemekkel. Körülbelül egy hétig Suzanne-nál maradtam,  ám ekkor apukám utánam küldte a nővéremet, hogy vigyen haza. Én amúgy félénk természetű voltam, de az 1János 4:18 segített szilárdan állnom. Ebben a bibliaversben azt olvashatjuk, hogy „a tökéletes szeretet kiűzi a félelmet”. 1942-ben keresztelkedtem meg.

Értékes szellemi örökség

Marian: 1942-ben együtt keresztelkedtem meg a nővéreimmel, Stéphanie-val és Mélanie-val, valamint a bátyámmal, Stéphane-nal. Otthon a családi életünk Isten Szavára épült. Szokásunk volt körbeülni az asztalt, és apukám lengyelül olvasta nekünk a Bibliát. Az esték gyakran azzal teltek, hogy hallgattuk, amint a szüleink a Királyság-prédikáló munkában szerzett tapasztalataikról mesélnek. Ezek a szellemileg felemelő pillanatok megtanítottak bennünket arra, hogy szeressük Jehovát, és egyre inkább bízzunk benne. Apukám a romló egészsége miatt kénytelen volt abbahagyni a munkát, de továbbra is gondoskodott rólunk szellemileg és anyagilag.

Mivel apukámnak ekkor már volt szabadideje, hetente egyszer bibliatanulmányozást folytatott lengyelül a gyülekezet fiataljaival. Ekkor tanultam meg lengyelül olvasni. Apukám ezenkívül más módokon is buzdította a fiatalokat. Egyszer, amikor Jehova Tanúi franciaországi munkájának akkori felvigyázója, Gustave Zopfer testvér meglátogatta a gyülekezetünket, apukám alakított egy kórust, és megszervezett egy jelmezes bibliai drámát, mely Belsazár király lakomájáról és a falon megjelenő kézírásról szólt (Dániel 5:1–31). Dániel szerepében Louis Piéchota lépett fel, aki később szilárdan állt a nácikkal szemben. * Hát, ilyen légkörben nőttünk fel mi, gyerekek. Megfigyeltük, hogy a szüleink folyton a szellemi tevékenységekkel vannak elfoglalva. Most már tudom, hogy mennyire értékes örökséget hagytak ránk.

Amikor 1939-ben kitört a II. világháború, Franciaországban betiltották Jehova Tanúi tevékenységét. Egy alkalommal átfésülték a falunkat, és minden házat bekerítettek a német katonák. Apukám korábban úgy készített el egy beépített szekrényt, hogy dupla alja volt, ahová elrejthettük a különböző bibliai kiadványainkat. A Fasizmus vagy szabadság (Fascism or Freedom) című füzet néhány példánya azonban a tálaló fiókjában maradt. Apukám gyorsan a folyosón lógó egyik kabát zsebébe rejtette őket. Két katona és egy francia rendőr végezte a házkutatást. Lélegzet-visszafojtva vártunk. Az egyik katona elkezdte átkutatni a folyosón lógó ruhákat, és nem sokkal később a konyhába lépett, ahol mi is tartózkodtunk, kezében a füzetekkel. Ránk meredt, majd az asztalra tette a füzeteket, és tovább keresett a ház más részén. Azon nyomban felkaptam, és egy olyan fiókba tettem őket, amelyet már átnéztek. A katona nem hozta szóba a füzeteket, olyan volt, mintha teljesen megfeledkezett volna róluk!

Teljes idejű szolgálat

1948-ban úgy döntöttem, hogy teljes időmet a Jehovának végzendő szolgálatra szánom, és beléptem az úttörőszolgálatba. Néhány nappal később levelet kaptam Jehova Tanúi franciaországi fiókhivatalától, melyben megbíztak, hogy a Belgium közeli Sedan városában lévő gyülekezetben szolgáljak mint úttörő. A szüleim örültek, hogy így élek a Jehova szolgálata adta lehetőségekkel. Apukám azonban felhívta a figyelmemet arra, hogy az úttörőszolgálat nem gyerekjáték, hanem kemény munka. Mindamellett azt mondta, hogy a háza mindig nyitva áll előttem, és számíthatok rá, ha gondjaim lesznek. Bár a szüleimnek nem volt valami sok pénzük, mégis vettek nekem egy vadonatúj kerékpárt. Még mindig megvan a blokkja, és ha ránézek, könnybe lábad a szemem. Apukám és anyukám 1961-ben haltak meg, de még mindig a fülemben csengenek apukám bölcs szavai. A szolgálat évei alatt ezek buzdítottak és vigasztaltak.

 Egy 75 éves keresztény testvérnő szintén buzdítólag hatott rám. A sedani gyülekezetbe járt, és Elise Motte-nak hívták. Nyáron kerékpárral jártam prédikálni a távoli falvakba, Elise pedig vonattal érkezett oda, hogy csatlakozzon hozzám. Egyik nap azonban a mozdonyvezetők sztrájkoltak, és Elise nem tudott hazamenni. Csak egy megoldás jutott eszembe: felültetem a kerékpárom csomagtartójára, és hazaviszem, bár nem lesz egy kényelmes utazás. Másnap reggel már párnát is vittem magammal, és elmentem Elise-ért, hogy elvigyem. Ettől kezdve nem vonattal utazott, és abból a pénzből, amelyet az utazáson megspórolt, délben tudtunk venni egy meleg italt. Ki gondolta volna, hogy a kerékpárom tömegközlekedési eszköz lesz?

Még több felelősség

1950-ben megkértek, hogy szolgáljak körzetfelvigyázóként egész Észak-Franciaországban. Mindössze 23 évesen először is félelem fogott el. Azt hittem, hogy a fiókhivatal tévedésből kért meg engem! Majd rengeteg kérdés vetődött fel bennem: „Szellemileg és fizikailag alkalmas vagyok erre a munkára? Hogy fogok megbirkózni azzal, hogy minden héten máshol kell megszállnom?” És ráadásul hatéves korom óta van egy szembetegségem, melyet kifelé irányuló kancsalításnak hívnak. Ettől amúgy is mindig nagyon zavarban voltam, és féltem mások reakciójától. Hála érte, ekkor sok segítséget kaptam Stefan Behunicktól, aki elvégezte a misszionáriusképző Gileád Iskolát. Behunick testvért a prédikálótevékenysége miatt kiutasították Lengyelországból, és Franciaországban kapott újabb megbízatást. Bátorsága nagy hatással volt rám. Végtelenül tisztelte Jehovát és az igazságot. Egyesek úgy érezték, hogy túl szigorúan bánik velem, de én rengeteget tanultam tőle. Bátorsága segített önbizalomra szert tennem.

A körzetmunka révén csodálatos szántóföldi tapasztalatokban lehetett részem. 1953-ban megkértek, hogy keressek fel egy bizonyos Paoli urat, aki Párizstól délre lakott, és előfizetett Az Őrtorony folyóiratra. Találkoztunk, és megtudtam, hogy a hadseregben szolgált, de már nyugdíjas, valamint hogy lenyűgözi őt Az Őrtorony. Elmondta, hogy miután egy nem régi számban olvasott egy cikket Krisztus halálának emlékünnepéről, megtartotta magának az Emlékünnepet, és az este hátralevő részében a Zsoltárok könyvét olvasta. Amikor nála voltam, estébe nyúlt a beszélgetésünk. Távozásom előtt röviden a keresztelkedésről is váltottunk néhány szót. Később küldtem neki egy meghívót a körzetkongresszusunkra, amelyet 1954 elejére terveztünk. Paoli testvér el is jött, és a között a 26 személy között volt, akik azon a kongresszuson megkeresztelkedtek. Az ilyen tapasztalatok még mindig örömmel töltenek el.

Rosa: 1948 októberében kezdtem el az úttörőszolgálatot. Miután a Belgium közeli Anorban szolgáltam, Párizsba kaptam megbízatást egy másik úttörővel, akit Irène Kolanskinak hívtak (most Leroy a családneve). A város szívében, Saint-Germain-des Près-ben laktunk,  egy kis szobában. Vidéki lány lévén lenyűgöztek a párizsiak, és kicsit tartottam is tőlük. Úgy képzeltem el, hogy mindegyikük kulturált és nagyon intelligens. Nem telt el azonban sok idő, mire a prédikálás közben rájöttem, hogy ők ugyanolyan emberek, mint bárki más. Gyakran megtörtént, hogy a házfelügyelők elkergettek minket, és nehéz volt bibliatanulmányozást kezdenünk. De még így is voltak néhányan, akik elfogadták az üzenetünket.

1951-ben egy körzetkongresszuson interjút készítettek Irène-nel és velem az úttörőszolgálatról. Mit gondoltok, ki volt az, aki az interjút készítette? Egy Marian Szumiga nevű fiatal körzetfelvigyázó. A program előtt egyszer találkoztunk, de a kongresszust követően levelezni kezdtünk. Sok közös volt bennünk, például az, hogy ugyanabban az évben keresztelkedtünk meg, és egyszerre kezdtük az úttörőszolgálatot. De ami a legfontosabb, mind a ketten a teljes idejű szolgálatban akartunk maradni. Ezért miután imádkoztunk és megbeszéltük a dolgokat, végül 1956. július 31-én összeházasodtunk. Ezzel teljesen megváltozott az életem. Nemcsak ahhoz kellett hozzászoknom, hogy most már feleség vagyok, hanem ahhoz is, hogy elkísérem Mariant a körzetmunkába, ami azt jelentette, hogy minden héten máshol aludtunk. Ez először egyáltalán nem volt könnyű, de óriási örömök vártak ránk.

Megelégedett élet

Marian: Az évek során kiváltságunk volt segíteni több kongresszus megszervezésében. Különösen kedves emlékként őrzöm magamban azt, amelyiket 1966-ban Bordeaux-ban rendeztük meg. Akkortájt Portugáliában be volt tiltva Jehova Tanúi tevékenysége, ezért portugál nyelven is megtartottuk a kongresszus programját, hogy akik onnan Franciaországba tudnak jönni, azok is hasznot meríthessenek belőle. Több száz keresztény testvérünk  és testvérnőnk jött el Portugáliából, és nem volt könnyű mindannyiuknak szállást találni. Mivel a bordeaux-i Tanúk nem tudtak mindenkit az otthonukba fogadni, kibéreltünk egy üres mozit hálóteremnek. Kivittük az összes széket, és a színpadi függönnyel két hálótermet alakítottunk ki, egyet a testvéreknek, egyet a testvérnőknek. Beszereltünk zuhanyzókat és mosdókat is, szénát tettünk a betonpadlóra, majd vászonlepedővel befedtük. Mindenki elégedett volt az elrendezéssel.

A kongresszusi ülésszakok után meglátogattuk testvéreinket és testvérnőinket a hálóteremben. Csodálatos volt a hangulat. Nagyon felbuzdultunk, amikor hallottuk, milyen élményekben volt részük az ellenállás szűnni nem akaró évei során! Amikor a kongresszus véget ért, és a testvérek elmentek, mindannyian könnyeztünk.

Egy másik kiváltságban két évvel korábban, 1964-ben volt részünk, amikor megkértek, hogy szolgáljak kerületfelvigyázóként. Megint csak azon tűnődtem, hogy alkalmas vagyok-e a feladatra. De végül azt mondtam magamnak, hogy ha a felelős személyek erre kérnek, nyilván úgy gondolják, hogy képes vagyok ezt ellátni. Nagyszerű élmény volt közeli kapcsolatban lenni más utazófelvigyázókkal. Rengeteget tanultam tőlük. Sokan közülük a türelem és az állhatatosság valódi példái, és ezek a tulajdonságok lényegesek Jehova szemében. Megértettem, hogy ha megtanulunk várni, Jehova tudja, hogyan használjon fel minket.

1982-ben a fiókhivatal felkért bennünket, hogy viseljük gondját Párizs külvárosában, Boulogne-Billancourt-ban egy 12 lengyel hírnökből álló kis csoportnak. Ez meglepetésként ért bennünket. A teokratikus kifejezéseket ugyan ismertem lengyelül, de nem igazán tudtam mondatokat szerkeszteni. A testvérek kedvessége és készséges együttműködése azonban nagyon sokat segített. Ma már mintegy 170 hírnök szolgál abban a gyülekezetben, köztük majdnem 60 úttörő. Később Rosával Ausztriában, Dániában és Németországban is meglátogattunk lengyel csoportokat és gyülekezeteket.

Változó körülmények

Az életünk abból állt, hogy különböző gyülekezeteket látogattunk, ám gyengülő egészségi állapotom miatt 2001-ben abba kellett hagynunk az utazószolgálatot. Találtunk egy lakást Pithiviers városában, ahol a húgom, Ruth él. A fiókhivatal kedvesen kinevezett minket különleges úttörőknek, és az óraszám-követelményt a körülményeinkhez igazította.

Rosa: A körzetmunka után az első év nekem borzasztó nehéz volt. Annyira hirtelen történt a változás, hogy egyszerre hasznavehetetlennek éreztem magamat. Aztán észbe kaptam: „Az úttörőszolgálatban is jól fel tudod használni az idődet és a még meglévő erődet!” Ma már boldogan szolgálok együtt a gyülekezetünkben lévő úttörőkkel.

Jehova mindig gondoskodik rólunk

Marian: Nagyon hálás vagyok Jehovának, hogy Rosa 48 éve a társam. Az utazószolgálatban töltött évek alatt rendkívüli támaszom volt. Egyszer sem hallottam a szájából: „Bárcsak letelepednénk már, és lenne saját otthonunk!”

Rosa: Néha azt mondták nekem: „Nem normális, ahogy ti éltek. Mindig vannak körülöttetek emberek.” De igazából mi az, hogy „normális” élet? Sokszor mi vagyunk azok, akik körbevesszük magunkat olyan dolgokkal, melyek akadályozhatnak a szellemi tevékenységeink végzésében. Amire igazán szükségünk van,  az pusztán egy jó ágy, egy asztal és néhány alapvető szükségleti cikk. Úttörőként szinte semmink sem volt anyagilag, mégis mindenünk megvolt, ami Jehova akaratának cselekvéséhez szükséges. Olykor azt kérdezték tőlem: „Mit csinálsz majd, ha megöregszel, és nem lesz saját otthonod meg nyugdíjad?” Ilyenkor mindig a Zsoltárok 34:10 szavait idéztem, mely így szól: „akik Jehovát keresik, azok semmi jót sem nélkülöznek.” Jehova mindig gondoskodik rólunk.

Marian: Ez valóban így van! Az igazság az, hogy Jehova sokkal többet ad nekünk a szükségesnél. Például 1958-ban kiválasztottak, hogy a New York-i nemzetközi kongresszuson én képviseljem a körzetünket. Igen ám, de nem volt pénzünk arra, hogy Rosának megvegyük a jegyet az utazásra. Egyik este kaptam egy borítékot egy testvértől, melyre az volt írva, hogy „New York”. A benne lévő ajándék lehetővé tette, hogy Rosa is velem utazzon!

Rosával egyáltalán nem bántuk meg, hogy Jehova szolgálatában töltöttük ezeket az éveket. Semmit sem veszítettünk. Sőt nyertünk, méghozzá a teljes idejű szolgálatban töltött megelégedett és boldog életet! Jehova annyira csodálatos Isten! Megtanultuk belé vetni teljes bizalmunkat, és elmélyült az iránta érzett szeretetünk. Néhány keresztény testvérünk az életével fizetett a hűségéért. De szerintem apránként is feláldozhatja az ember az életét az évek folyamán. Rosával erre törekedtünk egészen mostanáig, és eltökélt szándékunk a jövőben is ezt tenni.

[Lábjegyzet]

^ 14. bek. Louis Piéchota élettörténete Az Őrtorony 1980. augusztus 15-i angol számában jelent meg „Túléltem a »halálmenetet«” címmel.

[Kép a 20. oldalon]

François és Anna Szumiga a gyermekeikkel: Stéphanie-val, Stéphane-nal, Mélanie-val és Mariannal 1930 körül. Marian a kisszéken áll

[Kép a 22. oldalon]

Fent: Bibliai kiadványokat mutatunk be egy piaci standnál Armentières-ben (Észak-Franciaország, 1950)

[Kép a 22. oldalon]

Balra: Stefan Behunick és Marian (1950)

[Kép a 23. oldalon]

Rosa (a bal szélen) úttörőtársával, Irène-nel (balról a negyedik), amint egy kongresszust hirdetnek (1951)

[Kép a 23. oldalon]

Marian és Rosa az esküvőjük előtti napon

[Kép a 23. oldalon]

A körzetmunka során elsősorban kerékpárral közlekedtünk