Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Jehova erejére támaszkodtunk

Jehova erejére támaszkodtunk

 Élettörténet

Jehova erejére támaszkodtunk

HAFFNER ERZSÉBET ELMONDÁSA ALAPJÁN

„Nem hagyom, hogy deportáljanak” — mondta Haffner Tibor, amikor megtudta, hogy azt parancsolták, távozzam Csehszlovákiából. Majd hozzátette: „Ha beleegyezel, feleségül veszlek, és akkor örökre velem maradsz.”

MINDÖSSZE néhány héttel ez után a váratlan ajánlat után, 1938. január 29-én férjhez mentem Tiborhoz, egy keresztény testvéremhez, aki először tanúskodott a családomnak. De nem volt könnyű döntés, hogy hozzámenjek. Épphogy betöltöttem a 18. életévemet, és Jehova Tanúi teljes idejű szolgájaként kizárólag Isten szolgálatának akartam szentelni fiatal éveimet. Sírtam, majd imádkoztam. Csak miután lenyugodtam, akkor fogtam fel, hogy Tibor ajánlata nem pusztán egy kedves gesztus, és úgy éreztem, hogy szeretném ezzel a férfival leélni az életemet, aki őszintén szeret engem.

De miért fenyegetett a deportálás veszélye? Elvégre olyan országban éltem, amely büszke volt a demokratikus rendszerére és a vallásszabadságra. Nos, azt hiszem, itt el kell mondanom néhány gondolatot a hátteremről.

Görög katolikus családban jöttem a világra 1919. december 26-án a Budapesttől mintegy 160 kilométerre keletre fekvő faluban, Sajószentpéteren. Sajnos az édesapám meghalt, mire én megszülettem. Nem sokkal később édesanyám férjhez ment egy négygyermekes özvegyhez, és az egész család Losoncba (Lučenec) költözött. Ez egy bájos város volt az akkori Csehszlovákiában. Abban az időben nem volt egyszerű nevelőszülős családban élni. Öt gyermek közül én voltam a legifjabb, és úgy éreztem, hogy mindenkinek csak púp vagyok  a hátán. Nehéz gazdasági körülmények között éltünk, és nemcsak anyagilag szenvedtem hiányt, hanem még a kellő szeretetet és törődést sem kaptam meg a szüleimtől.

Tudja valaki a választ?

Tizenhat éves koromban komoly kérdések gyötörtek. Nagy érdeklődéssel olvastam az I. világháború történetét, és megdöbbentett, hogy magukat kereszténynek valló, civilizált nemzetek micsoda öldöklést vittek véghez. Közben pedig mindenfelé azt láttam, hogy egyre nagyobb hangsúlyt kap a militarizmus. Ez sehogy sem illett bele abba, amit az egyházban tanultam a felebaráti szeretetről.

Ezért aztán odamentem egy római katolikus paphoz, és megkérdeztem tőle: „Melyik parancs vonatkozik ránk, keresztényekre? Az, hogy menjünk a háborúba, és öljük meg a felebarátainkat, vagy az, hogy szeressük őket?” A papot feldúlta a kérdés, és azt felelte, hogy ő csak azt tanítja, amit a felette álló tekintélyek mondtak neki. Ehhez hasonló játszódott le akkor is, amikor egy kálvinista lelkipásztorhoz, majd egy zsidó rabbihoz fordultam. Nem kaptam választ, hanem ők is csak meglepődtek a szokatlan kérdésemen. Végül egy evangélikus lelkészt kerestem fel. Dühbe gurult, de mielőtt eljöttem, ezt mondta: „Ha igazán tudni akarod, akkor kérdezd meg Jehova Tanúit!”

Próbáltam megtalálni a Tanúkat, de mindhiába. Néhány nappal később éppen munkából hazafelé tartottam, amikor megláttam, hogy az ajtónk félig nyitva van. Egy jóképű fiatalember a Bibliából olvasott fel az édesanyámnak. „Ez biztosan Jehova Tanúja” — villant át az agyamon. Behívtuk a férfit, aki Haffner Tibor volt, és neki is feltettem a kérdéseimet. Ő nem a saját szavaival válaszolt, hanem inkább megmutatta, hogy a Biblia szerint mi azonosítja az igaz keresztényeket, valamint hogy milyen időkben élünk (János 13:34, 35; 2Timóteusz 3:1–5).

Néhány hónapon belül — még mielőtt betöltöttem a 17. életévemet — megkeresztelkedtem. Úgy éreztem, hogy mindenkinek hallania kell ezekről az értékes igazságokról, amelyeket ilyen sok nehézség árán találtam meg. Teljes időben kezdtem prédikálni, ami az 1930-as évek végén igencsak nagy feladat volt Csehszlovákiában. Bár a munkánk hivatalosan be volt jegyezve, a papság felbujtására heves ellenállással néztünk szembe.

Kóstoló az üldözésből

Az 1937-es év második felében egy napon alig kezdtük el a prédikálást keresztény testvérnőmmel egy Losonc közeli faluban, letartóztattak és börtönbe vittek minket. „Itt fogtok meghalni” — ripakodott ránk az őr, miközben becsapta mögöttünk cellánk ajtaját.

Estére négy másik cellatársat kaptunk. Vigasztalni kezdtük őket, és bizonyságot tettünk nekik. Megnyugodtak, mi pedig az egész éjszakát azzal töltöttük, hogy beszélgettünk velük a bibliai igazságról.

Reggel hatkor az őr szólított, hogy jöjjek ki a cellából. Társamnak csak ennyit mondtam: „Találkozunk Isten Királyságában.” Megkértem, hogy ha élve kijut innen, mondja el a családomnak, hogy mi történt. Magamban mondtam egy imát, majd az őrrel mentem. A börtön területén lévő lakásába vitt, majd így szólt: „Van néhány kérdésem, kislány. Tegnap este azt mondtad, hogy Isten neve Jehova. Meg tudod mutatni nekem a Bibliából?” Nagy kő esett le a szívemről, és fellélegeztem! Odahozta a Bibliáját, én pedig megmutattam neki és a feleségének Jehova nevét. Sok más kérdést is feltett olyan témákról, amilyeneket az éjszaka a négy asszonnyal megtárgyaltunk. A válaszokat kielégítőnek találta, majd megkérte a feleségét, hogy készítsen reggelit nekem és a társamnak.

Jópár nappal később szabadon bocsátottak bennünket, de egy bíró úgy határozott, hogy mivel magyar állampolgár vagyok, el kell hagynom  Csehszlovákiát. Ezek után történt, hogy Haffner Tibor megkérte a kezemet. Összeházasodtunk, és a szülei házába költöztünk.

Fokozódik az üldözés

Házaspárként folytattuk a prédikálómunkát, jóllehet Tibornak a szervezésben is volt tennivalója. Csupán néhány nappal azt megelőzően, hogy a magyar katonák bevonultak a városunkba 1938 novemberében, megszületett a fiunk, az ifjabbik Tibor. Európában a II. világháború viharfelhői gyülekeztek. Csehszlovákia nagy részét Magyarországhoz csatolták, így fokozott üldözésnek lettek kitéve a bekebelezett területen élő Jehova Tanúi.

1942. október 10-én Tibor elment Debrecenbe, hogy találkozzon néhány testvérrel. Ekkor azonban nem jött haza. Később elmondta, hogy mi is történt. Testvérek helyett néhány munkaruhába öltözött rendőr várta a hídon, ahol a találkozó meg volt beszélve. A férjemet és Nagypál Pált várták. Utolsóként érkeztek oda. A rendőrség bevitte őket a rendőrörsre, majd mezítelen talpukat addig verték furkósbottal, amíg a fájdalomtól el nem vesztették az eszméletüket.

Aztán megparancsolták nekik, hogy vegyenek fel csizmát, és álljanak talpra. A fájdalom ellenére arra kényszerítették őket, hogy gyalog menjenek a vasútállomásra. A rendőrség egy másik férfit is behozott, akinek annyira be volt kötözve a feje, hogy alig látott valamit. Pilling András testvér volt, aki szintén a találkozóra érkezett. A férjemet vonattal a Budapest közelében lévő alagi fogolytáborba szállították. Az egyik őr, megpillantva Tibor szétzúzott talpát, gúnyosan megjegyezte: „Milyen kegyetlenek tudnak lenni emberek! Ne aggódjon, mi majd meggyógyítjuk.” Két másik őr ütni kezdte Tibor talpát, amitől mindenfelé tocsogott a vér. Néhány perc után Tibor elájult.

A következő hónapban Tibort több mint 60 testvérrel és testvérnővel együtt bíróság elé állították. Bartha András, Faluvégi Dénes és Konrád János testvéreket kötél általi halálra ítélték. Pilling András testvér életfogytiglani fegyházbüntetést kapott, a férjemet pedig 12 évig tartó börtönbüntetésre ítélték. Mi volt a bűnük? Az ügyész a fennálló kormány megdöntésére tett kísérlettel, a katonai szolgálat megtagadásával, kémkedéssel és a legszentebb egyház rágalmazásával vádolta őket. A halálbüntetéseket később életfogytiglani szabadságvesztésre változtatták.

Követem a férjemet

Két nappal azután, hogy Tibor Debrecenbe ment, reggel hat előtt már fenn voltam, és vasaltam. Egyszer csak dörömböltek az ajtón. „Itt vannak” — gondoltam magamban. Hat rendőr rontott be, és közölték, hogy házkutatási parancsuk van. A házban valamennyiünket letartóztattak és a rendőrállomásra vittek, a hároméves fiunkat is beleértve. Még aznap átszállítottak minket Pétervásárára.

Érkezésünk után belázasodtam, ezért elkülönítettek a többi rabtól. Amikor már lement a lázam, két katona a cellámban rólam kezdett vitatkozni. „Agyon kell lőnünk! Én lelövöm!” — kiabálta az egyik. A másik viszont előbb ellenőrizni akarta, hogy milyen az egészségi állapotom. Könyörögtem nekik, hogy hagyjanak életben. Végül kimentek a cellából, én pedig hálát adtam Jehovának azért, hogy megsegített.

Az őröknek volt egy különleges módszerük a kihallgatásra. Megparancsolták, hogy feküdjek hasra a földön, zoknival betömték a számat, megkötözték a kezemet és a lábamat, majd addig ütöttek korbáccsal, hogy már véreztem. Csak akkor hagyták abba, amikor az egyik katona szólt, hogy kimerült az ütlegelésben. Kérdezték, hogy kivel kellett találkoznia a férjemnek  azon a napon, amikor letartóztatták. Nem mondtam meg nekik, ezért tovább ütöttek, még három napig. A negyedik napon megengedték, hogy elvigyem a fiamat az édesanyámhoz. Dermesztő hidegben cipeltem a kisfiamat a sérült hátamon, és vagy 13 kilométert gyalogoltam a vasútállomásig. Onnan vonattal utaztunk hazáig, de még aznap vissza kellett érnem a táborba.

Hat évig tartó börtönbüntetésre ítéltek, melyet Budapesten kellett letöltenem. Érkezésemkor megtudtam, hogy Tibor is ott tartózkodik. Mennyire boldogok voltunk, amikor engedélyt kaptunk, hogy beszélhessünk egymással, igaz, csak néhány percre egy vaskerítésen keresztül. Mindketten éreztük Jehova szeretetét, és erőt merítettünk ebből a néhány értékes percből. Csak borzalmas próbák után találkoztunk újra, melyek során mindketten többször is hajszál híján menekültünk meg a haláltól.

Egyik börtönből a másikba

Körülbelül 80-an voltunk testvérnők, akiket egy cellába zsúfoltak. Vágyakoztunk némi szellemi táplálék után, de úgy tűnt, hogy lehetetlen bármit is bejuttatni a börtönbe. Akkor vajon hozzá tudnánk jutni valamihez házon belül? Hadd mondjam el, mit is tettünk. Önként vállalkoztam, hogy a börtön hivatalnokainak a zoknijait stoppoljam. Az egyik zokniba tettem egy darab papírt, azzal a kéréssel, hogy szeretném megkapni a börtön könyvtárában található Biblia katalógusszámát. A gyanú eloszlatására két másik könyvcímet is írtam a listára.

Másnap kaptam egy újabb halom zoknit a hivatalnokoktól. Az egyikben benne volt a válasz. Odaadtam egy őrnek a számokat, és kértem, hogy hozza ki nekem a könyveket a könyvtárból. Annyira örültünk, amikor megjöttek a könyvek, és köztük volt a Biblia! Később hetente újabb és újabb könyveket kértünk, de a Bibliát mindig megtartottuk. Amikor az őrök rákérdeztek, azt mondtuk: „Ez vastag könyv, és mindenki el akarja olvasni.” Így tudtunk Bibliát olvasni.

Egyik nap egy tisztviselő behívott az irodájába. Szokatlanul udvariasnak látszott.

— Haffner asszony, jó hírem van a számára — mondta. — Hazamehet. Talán már holnap. Ha van vonatjárat, akár még ma is.

— Ez nagyszerű lenne — válaszoltam.

— Hát persze, hogy az lenne — jelentette ki. — Önnek gyermeke van, és gondolom, szeretné felnevelni.

Majd hozzáfűzte:

— Csak írja alá ezt a levelet.

— Mi ez? — kérdeztem.

— Ne törődjön azzal, csak írja alá, és elmehet — erősködött. — Mihelyt hazaér, azt csinálhat, amit akar. Most azonban alá kell írnia, hogy többé nem tartozik Jehova Tanúi közé.

Visszahőköltem, és határozottan elutasítottam.

— Akkor itt fog meghalni — ordította dühödten, majd elküldött.

1943 májusában áthelyeztek egy másik budapesti börtönbe, később pedig Márianosztrára, ahol mintegy 70 apácával együtt laktunk egy zárdában. Az éhség és egyéb nehézségek ellenére lelkesen megosztottuk velük a reménységünket. Az egyik apáca őszintén érdeklődni kezdett az üzenetünk iránt, majd ezt mondta: „Ezek csodálatos dolgok! Sohasem hallottam még ehhez foghatót. Kérem, mondjanak még erről valamit.” Beszéltünk neki az új világról, és arról, hogy milyen csodálatos lesz az élet ott. Ám miközben ezeket ecseteltük, megjelent a főnökasszony. Azonnal elvitette az érdeklődő apácát, levetkőztette, és ostorral csúnyán megverte. Amikor újra találkoztunk az apácával,  ő így könyörgött: „Kérem, imádkozzanak értem Jehovához, hogy mentsen meg, és vitessen el innen. Én is maguk közé akarok tartozni.”

Következő állomásunk egy régi komáromi börtön volt. Komárom a Duna mellett fekvő város, Budapesttől körülbelül 80 kilométerre nyugatra. Az életkörülmények borzalmasak voltak. Számtalan testvérnőhöz hasonlóan én is elkaptam a tífuszt, amitől nagyon rosszul voltam, vért hánytam, és jártányi erőm sem maradt. Nem kaptunk gyógyszert, ezért úgy gondoltam, hogy nem élem túl. De ekkortájt történt, hogy a tisztviselők kerestek valakit, aki irodai munkát tudna végezni, és a testvérnők az én nevemet említették meg. Így jutottam némi gyógyszerhez, és ily módon visszanyertem egészségemet.

Újra együtt a család

Amint a szovjet hadsereg kelet felől közeledett, nyugatabbra költöztettek minket. Hosszú történet lenne elmondani mindazt a szörnyűséget, amin keresztülmentünk. Többször is a halál szélén álltam, de hála Jehova védelmező karjának, életben maradtam. A háború végén a Tábor nevű cseh városban, Prágától mintegy 80 kilométerre voltunk. Három hétbe tellett, mire a sógornőmmel, Magdalenával hazaértünk Losoncba, 1945. május 30-án.

Már messziről láttam az udvarban az anyósomat és drága kisfiamat, Tibort. Potyogni kezdtek a könnyeim, és felkiáltottam: „Tibike!” Ő odaszaladt hozzám, és a karjaimba ugrott. „Ugye nem mész el többet, anyuka?” Ezek voltak az első szavai hozzám, és én sohasem fogom elfelejteni.

Jehova a férjemhez, Tiborhoz is kegyes volt. Bár a budapesti börtönből a bori munkatáborba került körülbelül 160 testvérrel együtt, és rengetegszer álltak a halál kapujában, de mint csoport, életben maradtak. Tibor 1945. április 8-án ért haza, körülbelül egy hónappal előttem.

A háború után továbbra is szükségünk volt Jehova erejére ahhoz, hogy átvészeljük a következő 40 év próbáit, amikor már kommunista uralom volt Csehszlovákiában. Tibort újra hosszú börtönbüntetésre ítélték, és nélküle kellett gondoskodnom a fiunkról. Kiszabadulása után Tibor utazófelvigyázóként szolgált. A kommunizmus 40 éve alatt minden lehetőséget megragadtunk arra, hogy beszéljünk másoknak a hitünkről. Sokaknak tudtunk segíteni abban, hogy megismerjék az igazságot, s így szellemi gyermekeinkké lettek.

Kimondhatatlan öröm volt, amikor 1989-ben végre vallásszabadságnak örvendhettünk! A következő évben részt vettünk az első olyan kongresszuson, amelyet oly hosszú idő után országunkban tarthattunk meg. A több ezer testvér és testvérnő láttán — akik évtizedeken keresztül megőrizték feddhetetlenségüket — tudtuk, hogy Jehova mindannyiuknak óriási erő forrása volt!

Drága férjem, Tibor, 1993. október 14-én Istenhez hűségesen halt meg. Én most a szlovákiai Zsolna (Žilina) városában élek, a fiamhoz közel. Nem sok erőm maradt fizikailag, de a bensőmben Jehova ereje buzog. Semmi kétségem sincs afelől, hogy az ő ereje által tudom elviselni ennek a régi rendszernek az összes próbáját. Mindeközben nagyon várom már azt az időt, amikor Jehova ki nem érdemelt kedvességéből örökké élhetek majd.

[Kép a 20. oldalon]

A fiam, Tibike (négyévesen), akit hátra kellett hagynom

[Kép a 21. oldalon]

A férjem, Tibor néhány testvérrel Borban

[Kép a 22. oldalon]

Tiborral és Magdalenával, a sógornőmmel Brnóban (1947)

[Képek a 23. oldalon]

Többször is a halál szélén álltam, de hála Jehova védelmező karjának, életben maradtam