Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Jehova kitartásra és állhatatosságra nevelt bennünket

Jehova kitartásra és állhatatosságra nevelt bennünket

 Élettörténet

Jehova kitartásra és állhatatosságra nevelt bennünket

ARISZTOTELISZ APOSZTOLIDISZ ELMONDÁSA ALAPJÁN

A kaukázusi hegyek északi lábánál fekszik Pjatyigorszk, az ásványvízforrásairól és enyhe éghajlatáról híres orosz város. Itt születtem 1929-ben Görögországból származó menekültek gyermekeként. Tíz évvel később a lidérces sztálini tisztogatás, terror és etnikai üldözés miatt újra menekültekké váltunk; Görögországba száműztek minket.

MIUTÁN Pireuszba, Görögországba költöztünk, a „menekült” szó egészen új értelmet kapott számunkra. Teljesen idegennek éreztük magunkat. Bár bátyámmal együtt két híres görög filozófusnak, Szókratésznek és Arisztotelésznek a nevét viseltük, ritkán szólítottak így minket. Mindenki csak a kis oroszoknak hívott minket.

Nem sokkal a II. világháború kitörése után drága édesanyám meghalt. Ő adta otthonunk melegét, így hát rendkívüli volt a veszteség. De mivel betegsége hosszan tartott, megtanított engem sok háztartási munkára. Ez a képzés hasznomra vált később az életben.

Háború és szabadság

A háború, a náci megszállás és a szövetséges erőktől jövő folytonos bombázás miatt úgy éreztük mindennap, hogy ez lesz az utolsó napunk. Nagy volt a szegénység, az éhezés, és sokan haltak meg. Már 11 éves koromtól fogva keményen kellett dolgoznom édesapámmal együtt, hogy ellássuk hármunkat. Az iskolai oktatásban korlátozott, hogy nem beszéltem jól a görög nyelvet, valamint a háború és annak utóhatásai is.

 A német megszállás 1944 októberében ért véget Görögországban. Nem sokkal utána megismerkedtem Jehova Tanúival. A kétségbeesés és a nyomorúság idején megérintette szívemet a ragyogó jövő, mely Isten Királysága alatt válik valósággá (Zsoltárok 37:29). Isten ígérete, hogy örökké élhetünk majd békés körülmények között itt a földön, valóságos gyógyír volt sebeimre (Ézsaiás 9:7). 1946-ban édesapámmal együtt megkeresztelkedtünk Jehovának való önátadásunk jelképeként.

A következő évben kaptam meg első kiváltságom, hirdetőszolga (későbbi nevén: folyóiratszolga) lehettem Pireusz második gyülekezetében. Területünk nagyjából Pireusztól Elefsziszig húzódott, és mintegy 50 kilométernyire terjedt ki. Abban az időben sok szellemmel felkent keresztény szolgált a gyülekezetben. Kiváltságomban volt velük munkálkodni, és tanulni tőlük. Élveztem a társaságukat, mert rengeteg tapasztalatot tudtak mesélni arról, hogy milyen fáradhatatlanul kell végezni a prédikálómunkát. Életútjukból nyilvánvaló volt, hogy ha szeretnénk hűségesen szolgálni Jehovát, nagy türelemre és állhatatosságra van szükségünk (Cselekedetek 14:22). Milyen boldog vagyok, hogy Jehova Tanúinak ma már több mint 50 gyülekezete van ezen a területen!

Váratlan kihívás

Nem sokkal később megismerkedtem Elenivel, egy bájos, buzgó, fiatal keresztény testvérnővel Pátra városából. 1952 végén eljegyeztük egymást. Ám Eleni néhány hónappal később súlyosan megbetegedett. Az orvosok agydaganatot találtak nála, és elég válságos volt az állapota. Azonnali műtétre volt szüksége. Nagy erőfeszítések árán végül találtunk Athénban egy orvost, aki az akkor még elégtelen feltételek mellett kész volt figyelembe venni vallásos hitnézetünket, és vér nélkül elvégezni a műtétet (3Mózes 17:10–14; Cselekedetek 15:28, 29). A műtét után az orvosok megfontolt derűlátással beszéltek jegyesem kilátásairól, de nem zárták ki a visszaesés lehetőségét.

Mit tegyek most, ilyen helyzetben? A megváltozott körülmények miatt bontsam fel az eljegyzést, és tegyem magam szabaddá? Nem! Az eljegyzéssel ígéretet tettem, és én azt akartam, hogy az igenem jelentsen igent (Máté 5:37). Egy pillanatra sem engedtem, hogy másképp gondolkodjak. Eleni a nővérének segítségével valamennyire felépült, és 1954 decemberében összeházasodtunk.

Eleni állapota három évvel később rosszabbodott, és ugyanannak az orvosnak újra meg kellett műtenie. Ez alkalommal az agy mélyebb területeit érintette a műtét során, hogy teljesen eltávolítsa a daganatot. Emiatt feleségem részlegesen lebénult, és a beszédközpontját is súlyos kár érte. Ez teljesen új, bonyolult helyzet elé állított mindkettőnket. Még a legegyszerűbb feladatok is hatalmas akadályokká váltak drága feleségemnek. Romló állapota miatt komoly változtatásokat kellett tennünk a mindennapi életünkben. Ráadásul rendkívüli kitartásra és állhatatosságra volt szükség.

 Ekkor vált nagy hasznomra az édesanyámtól kapott képzés. Kora reggel mindennap előkészítettem a főzéshez a hozzávalókat, és Eleni főzte meg az ételt. Gyakran hívtunk vendégeket: teljes idejű szolgákat, olyanokat, akikkel tanulmányoztuk a Bibliát, vagy szükségben lévő keresztény hittársainkat a gyülekezetből. Mind egyetértettek abban, hogy ezek az ételek igen ízletesre sikeredtek! Elenivel más háztartási munkákban is együttműködtünk, így hát otthonunk tiszta és rendes volt. Ez a rendkívül fárasztó helyzet 30 éven át tartott.

Buzgó a betegsége ellenére

Nagyon megható volt nekem is, és másoknak is látni, hogy semmi sem tudta csökkenteni feleségem Jehova iránti szeretetét és a szolgálat iránti buzgalmát. Idővel és kitartó erőfeszítés árán Eleni igen csekély szókinccsel, de el tudta mondani, amit akart. Szeretett odamenni az emberekhez az utcán a Biblia jó hírével. Ha üzleti útra mentem, magammal vittem, és az autóval egy forgalmas járda mellett parkoltam le. Eleni letekerte a kocsi ablakát, és felkínálta a járókelőknek Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratokat. Egyszer 80 folyóiratot terjesztett el két óra alatt. Volt, hogy a gyülekezetben található összes régebbi folyóiratot elterjesztette. Eleni a prédikálás egyéb formáiban is rendszeresen részt vett.

Feleségem a mozgáskorlátozottsága idején mindvégig eljött velem az összejövetelekre. Sosem hagyott ki egyetlen kongresszust sem, még akkor sem, ha külföldre kellett mennünk, még amikor üldözték Jehova Tanúit Görögországban. Korlátai ellenére boldogan vett részt a kongresszusokon Ausztriában, Németországban, Cipruson és más országokban is. Eleni sosem panaszkodott, nem volt követelőző, még akkor sem, amikor a Jehova szolgálatában kapott megnövekedett felelősségem miatt olykor kényelmetlenebb volt neki.

Ez a helyzet hosszú távú képzést nyújtott nekem a kitartásban és az állhatatosságban. Sokszor éreztem Jehova segítő kezét. Testvéreink és testvérnőink nagy áldozatokat hoztak, hogy segítsenek, ahol csak tudnak, és az orvosok is kedvesen támogattak minket. Ezek alatt a hosszú, nehéz évek alatt mindig megvolt, ami a megélhetéshez szükséges, pedig embert próbáló körülményeink miatt nem tudtam teljes időben dolgozni. Mégis mindig Jehova érdekei és az ő szolgálata volt a legelső helyen (Máté 6:33).

Sokan kérdezték, mi segített elviselnünk ezeket a próbateljes időket. Ahogy most visszagondolok, tudom, hogy a személyes bibliatanulmányozás, az Istennek mondott szívből jövő ima, a keresztény összejöveteleken való rendszeres részvétel és a buzgó tevékenység a prédikálómunkában megerősítette kitartásunkat és állhatatosságunkat. Mindig eszünkbe jutottak a Zsoltárok 37:3–5 buzdító  szavai: „Bízzál az Úrban és jót cselekedjél . . . Gyönyörködjél az Úrban . . . Hagyjad az Úrra a te útadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti.” A Zsoltárok 55:23 is nagyon fontos bibliavers volt nekünk: „Vessed az Úrra a te terhedet, ő gondot visel rólad.” Mint a gyermekek, akik teljesen megbíznak apjukban, nemcsak rávetettük Jehovára a terheinket, hanem nála is hagytuk (Jakab 1:6).

1987. április 12-én, amikor a feleségem a házunk előtt prédikált, egy nagy vasajtó becsapódott mögötte, a járdára lökve őt, ami miatt súlyosan megsérült. Ezután három éven át kómában volt. 1990 elején halt meg.

A legjobb képességeim szerint szolgálom Jehovát

1960-ban kineveztek Nikaiában, Pireuszban gyülekezetszolgának. Azóta Pireuszban számos más gyülekezetben is kiváltságom volt szolgálni. Bár sosem volt saját gyermekem, sok szellemi gyermekemnek segíthettem, hogy rendíthetetlenné váljon az igazságban. Némelyikük ma már gyülekezeti vénként, kisegítőszolgaként, úttörőként vagy a Bétel-család tagjaként szolgál.

Miután 1975-ben újra demokrácia lett Görögországban, Jehova Tanúi szabadon megtarthatták kongresszusaikat; azóta nem kell erdőkben bujkálnunk. Néhányan tapasztalatra tettünk szert külföldön a kongresszusok szervezésében, ami ekkor rendkívül hasznossá vált. Így hát nagy örömömre éveken át több kongresszusi bizottságban is kiváltságom volt szolgálni.

Majd 1979-ben tervek készültek, hogy felépítjük az első kongresszusi termet Görögországban, Athén külvárosában. Azzal bíztak meg, hogy segítsek ennek a hatalmas építkezési vállalkozásnak a megszervezésében és kivitelezésében. Ehhez a munkához is rendkívüli kitartásra és állhatatosságra volt szükség. Mivel több száz önfeláldozó testvérrel és testvérnővel három éven át együtt dolgoztunk, a szeretet és egység erős köteléke szövődött közöttünk. Ennek az építkezésnek az emlékei kitörölhetetlenül a szívembe vésődtek.

A börtönlakók szellemi szükségleteinek a kielégítése

Néhány évvel később újabb lehetőség nyílt meg előttem. A gyülekezetem területéhez közel, Koridalloszban van Görögország egyik legnagyobb börtöne. 1991 áprilisában megbíztak, hogy hetente látogassam ezt a börtönt Jehova Tanúi képviselőjeként. Itt engedélyt kaptam rá, hogy bibliatanulmányozásokat és keresztény összejöveteleket tartsak azoknak a börtönlakóknak, akiket ez érdekel. Sokan közülük komoly változtatásokat tettek az életükben, ami bizonyítja, hogy micsoda ereje van Isten Szavának (Héberek 4:12). Ez nagy hatással volt a börtönőrökre és a rabokra egyaránt. Néhány börtönlakót, akikkel tanulmányoztam a Bibliát, szabadon bocsátottak, és most már a jó hír hírnöke.

Egy ideig három hírhedt drogkereskedővel tanulmányoztam. Ahogy előrehaladtak szellemileg, a bibliatanulmányozásra úgy jöttek el, hogy meg voltak borotválkozva, megfésülködtek, és inget meg nyakkendőt viseltek augusztus közepén, Görögország egyik legforróbb hónapjában! A börtönigazgató és a főfelügyelő néhány alkalmazottal együtt sietve jött az irodájából, hogy megnézze ezt a csodát. Nem hittek a szemüknek!

A börtön női részlegében volt egy buzdító tapasztalat. Bibliatanulmányozás kezdődött egy nővel, akit életfogytiglanra ítéltek gyilkosságért. Hírhedt volt lázadó magatartásáról. Hamarosan azonban a Biblia igazságának segítségével, melyet tanult, olyan látványos változásokon ment keresztül, hogy sokan azt mondták, olyan volt ez, mintha egy oroszlán kezes báránnyá változott volna! (Ézsaiás 11:6, 7). Hamar kivívta magának a börtönigazgató tiszteletét és bizalmát.  Nagyszerű volt látni, micsoda előrehaladást tett szellemileg, és hogy végül eljutott arra a pontra, hogy átadta magát Jehovának.

Segítség a betegeknek és időseknek

Mivel láttam feleségemnek a betegségével vívott hosszú küzdelmét, ezért jobban érzékelem, mire lehet szükségük a köztünk lévő betegeknek és időseknek. Ha a kiadványainkban olyan cikk jelent meg, amely arra buzdított, hogy szeretettel nyújtsunk segédkezet az ilyen személyeknek, rögtön felkeltette az érdeklődésemet. Gondosan összegyűjtöttem és kincsként őriztem ezeket a cikkeket. Az évek során dossziémban több száz oldal gyűlt már össze, kezdve Az Őrtorony 1962. július 15-ei számában közreadott „Törődjünk az idősekkel és lesújtottakkal” című cikkel (magyarul nem jelent meg). Sok cikk arra mutatott rá, hogy jó, ha a gyülekezet szervezett segítséget nyújt a betegeknek és az időseknek (1János 3:17, 18).

A vének létrehoztak egy csoportot olyan testvérekből és testvérnőkből, akik készek voltak ellátni a gyülekezetben lévő betegek és idősek szükségleteit. Ezeket az önkéntes munkásokat több csoportba osztottuk be: voltak, akik napközben tudtak segíteni, voltak, akik éjszaka, voltak, akik a szállításban segítettek, s volt egy olyan csoport, amely 24 órás segítséget tudott nyújtani. Őket lehetett vészhelyzetben riasztani.

Nagyon buzdító eredményeket értünk el ezekkel az erőfeszítésekkel. Volt például egy beteg testvérnő, aki egyedül lakott, és az aznapi látogatáskor eszméletlen állapotban találtak rá a földön. Értesítettünk egy közelben lakó testvérnőt, akinek volt kocsija. Ő rekordidő alatt, 10 perc alatt bevitte a beteg testvérnőt a legközelebbi kórházba! Az orvosok azt mondták, ez mentette meg az életét.

Nagy megelégedéssel tölt el az a hála, amit a betegek és az idősek mutatnak ki a csoport tagjai iránt. Szívmelengető arra a reményre gondolni, hogy majd ezekkel a testvérekkel és testvérnőkkel teljesen más körülmények között fogunk együtt élni Isten új rendjében. Annak a tudata is jutalom, hogy segíthettünk nekik kitartani, támogatva őket szenvedéseik idején.

Az állhatatosság jutalmakkal járt

Jelenleg vénként szolgálok Pireusz egyik gyülekezetében. Előrehaladt korom és betegségeim ellenére boldog vagyok, hogy még mindig tevékenyen részt vehetek a gyülekezet teendőiben.

Az évek alatt az embert próbáló körülmények, kihívások és előre nem látható események miatt rendkívüli kitartásra és állhatatosságra volt szükségem. Ám Jehova mindig megadta a szükséges erőt, hogy felül tudjak kerekedni ezeken a nehézségeken. Újra meg újra tapasztaltam a zsoltáríró szavainak igaz voltát: „Mikor azt mondtam: Az én lábam eliszamodott: a te kegyelmed, Uram, megtámogatott engem. Mikor megsokasodtak bennem az én aggódásaim: a te vígasztalásaid megvidámították az én lelkemet” (Zsoltárok 94:18, 19).

[Kép a 25. oldalon]

Feleségemmel, Elenivel 1957-ben, a második műtétje után

[Kép a 26. oldalon]

Egy nürnbergi kongresszuson Németországban, 1969-ben

[Kép a 28. oldalon]

A betegeken és időseken segítő testvérek és testvérnők csoportja