Akadálymentesítési beállítások

Válassz nyelvet

Ugrás az almenüre

Ugrás a tartalomjegyzékre

Ugrás a tartalomra

Jehova Tanúi

magyar

ŐRTORONY (TANULMÁNYOZÁSRA SZÁNT KIADÁS) 2017. JANUÁR 

Készségesen ajánlkoztak a szolgálatra

Készségesen ajánlkoztak a szolgálatra

SOK egyedülálló testvérnő van azok közt a buzgó Tanúk közt, akik olyan országokban szolgálnak, ahol több hírnökre van szükség. Néhányan már évtizedek óta külföldön élnek. Mi segített nekik, hogy rászánják magukat a költözésre? Mi mindenre tanította meg őket a külföldi szolgálat? Hogyan alakult az életük? Megkérdeztünk néhány ilyen tapasztalt testvérnőt. Ha te is egyedülálló testvérnő vagy, és szívből vágysz rá, hogy kivedd a részed ebből a tartalmas szolgálatból, biztosan nagy hasznot fogsz meríteni a szavaikból. De mindannyiunknak érdemes megvizsgálni a példájukat.

ELŰZTÉK A KÉTELYEIKET

Anita

Talán felmerül benned, hogy egyáltalán alkalmas vagy-e rá, hogy egyedülállóként külföldön úttörőzz. Anita, aki most a 70-es évei közepén jár, nem igazán bízott a képességeiben. Angliában nőtt fel, és 18 évesen elkezdte az úttörőszolgálatot. Ezt meséli: „Szerettem Jehováról tanítani másokat, de sohasem gondoltam volna, hogy tudnék egy másik országban szolgálni. Nem tanultam idegen nyelvet, és meg voltam róla győződve, hogy nem is menne. Ezért amikor meghívtak a Gileád Iskolára, nagyon megijedtem. Alig akartam elhinni, hogy egy annyira jelentéktelen személy, mint én, ilyen hatalmas kiváltságot kaphat. De aztán arra gondoltam, hogy ha Jehova szerint képes vagyok rá, akkor megpróbálom. Nos, ennek már 50 éve, és azóta is misszionáriusként szolgálok Japánban. Amikor fiatal testvérnőkkel beszélgetek, tréfásan ezt szoktam mondani nekik: »Fogd a hátizsákod, és vágj bele életed legnagyobb kalandjába!« Örömmel mondhatom el, hogy sokan megfogadták a buzdítást.”

BÁTORSÁGOT GYŰJTÖTTEK

Sok testvérnő, aki most külföldön szolgál, eleinte nehezen tudta elképzelni, hogy elköltözzön egy másik országba. Hogyan tudták összeszedni a bátorságukat?

Maureen

„Mindig is arra vágytam, hogy segítsek másoknak, és így az életemnek igazán értelme legyen” – mondja Maureen, aki most a 60-as évei közepén jár. Amikor 20 éves lett, elköltözött Québecbe, Kanadába, hogy ott szolgáljon, ahol nagyobb szükség van úttörőkre. Később meghívták a Gileád Iskolára. Így beszél az érzéseiről: „Féltem az ismeretlentől, és tudtam, hogy hiányozni fognak a barátaim. Anyukám miatt is aggódtam, mivel neki kellett ápolni a beteg apukámat. Éjszakánként könnyek között  imádkoztam Jehovához. Amikor beszéltem a szüleimmel arról, hogy mi minden aggaszt, azt mondták, hogy fogadjam csak el a meghívást. Jó volt tudni, hogy a gyülekezetünk tagjai mellettük lesznek. Láttam, hogy Jehova szeretettel törődik velük, és ez megerősített abban, hogy rólam is fog gondoskodni. Így már készen álltam rá, hogy elmenjek a Gileádra.” Maureen 1979-ben kezdte el a misszionáriusi szolgálatát, és több mint 30 évig volt Nyugat-Afrikában. Most az édesanyját ápolja Kanadában, és különleges úttörőként szolgál. Visszagondolva a külföldön töltött éveire, ezt állapítja meg: „Jehova mindig megadta, amire szükségem volt, méghozzá a megfelelő időben.”

Wendy

Wendy tizenévesen kezdte el az úttörőszolgálatot Ausztráliában. Most, 65 évesen így emlékszik vissza: „Nagyon félénk voltam, és nem szívesen mentem oda idegenekhez. De az úttörőzés megtanított, hogy mindenféle emberrel tudjak beszélgetni, és ez magabiztosabbá tett. Idővel már egyáltalán nem izgultam. Megtanultam Jehovára támaszkodni, és megbarátkoztam a gondolattal, hogy egy másik országban szolgáljak. Egy egyedülálló testvérnő elhívott egy három hónapos útra Japánba, ahol több mint 30 évig volt misszionárius. A vele töltött idő megerősítette bennem a vágyat a külföldi szolgálat iránt.” Wendy végül az 1980-as években Vanuatura költözött, mely egy szigetország Ausztráliától 1770 km-re keletre.

Wendy most egy kihelyezett fordítóirodában szolgál Vanuatun. Ezt mondja: „Mély öröm tölt el, hogy láthatom, ahogy új gyülekezetek és csoportok alakulnak távoli területeken. Nehéz szavakkal kifejeznem, mennyire nagy kiváltság, hogy nekem is lehetett némi részem abban, amit Jehova megvalósított ezeken a szigeteken.”

Kumiko (középen)

Kumiko, aki most a 60-as évei közepén jár, általános úttörőként szolgált Japánban. Az úttörőtársa azt javasolta, hogy költözzenek Nepálba. Eleinte elvetette az ötletet: „Többször is unszolt, de én mindig nemet mondtam. Féltem a nyelvtanulástól és a környezetváltozástól. Azt sem tudtam, honnan lenne pénzünk a költözésre. Szóval nehezen jutottam dűlőre. Időközben motorbalesetet szenvedtem, és kórházba kerültem. Ott eszembe jutott: »Ki tudja, mi fog történni velem legközelebb? Akár súlyosan meg is betegedhetek, és akkor soha nem lesz lehetőségem külföldön szolgálni. Miért ne próbálnám ki csak egy évig?« Buzgón imádkoztam Jehovához, hogy segítsen a tettek mezejére lépnem.” Miután  Kumiko kijött a kórházból, ellátogatott Nepálba, és később odaköltöztek az úttörőtársával.

Visszatekintve a közel tízévi szolgálatára Nepálban, Kumiko ezt mondja: „Az elém tornyosuló akadályok úgy váltak ketté, mint a Vörös-tenger. Nagyon örülök, hogy szükségterületre költöztem. Gyakran megtörténik, hogy miközben az egyik családnál beszélgetünk a Bibliáról, öt-hat szomszéd is átjön. Még kisgyerekek is szoktak kérni a tájékoztatólapokból. Annyi örömet ad itt a szolgálat!”

MEGKÜZDÖTTEK A NEHÉZSÉGEKKEL

Természetesen ezeknek az egyedülálló testvérnőknek voltak nehézségeik is. Hogyan birkóztak meg velük?

Diane

Diane Kanadából származik, és most 62 éves. Már 20 éve szolgál misszionáriusként Elefántcsontparton. Ezt meséli: „Eleinte nagyon hiányzott a családom. Sokat kértem Jehovát, hogy segítsen megszeretnem azokat az embereket, akik közt éltem. Jack Redford testvér, aki az egyik oktatónk volt a Gileádon, figyelmeztetett minket az új területtel járó kihívásokra. Azt mondta, hogy talán megdöbbenünk majd, amikor először szembesülünk a súlyos szegénységgel. De ezt tanácsolta: »Ne a nyomorra figyeljetek, hanem az emberekre, és hogy mit láttok az arcukon, amikor megértik a bibliai igazságot.« Milyen áldásos volt, hogy megfogadtam a tanácsát! Láthattam az emberek szemében felcsillanni a reményt, amikor megosztottam velük a királyságról szóló üzenetet.” Mi segített még Diane-nek a külföldi szolgálat végzésében? „A bibliatanulmányozóim egyben a barátaim is lettek, és nagyon boldog vagyok, hogy ők is Jehova szolgálatát választották. Most már úgy érzem, ez az otthonom. Ahogy Jézus megígérte, szellemi anyákat, apákat és testvéreket kaptam” (Márk 10:29, 30).

Anne, aki a 40-es éveiben jár, egy olyan ázsiai országban szolgál, ahol a munkánk korlátozva van. Ezt mondja: „A külföldön töltött évek alatt olyan testvérnőkkel laktam együtt, akiknek nagyon más volt a hátterük és a személyiségük, mint nekem. Ez néha félreértésekhez vezetett, és volt, hogy megbántottuk egymást. Ilyenkor mindig próbáltam közelebb kerülni a lakótársamhoz, hogy jobban megértsem a gondolkodásmódját. Arra is törekedtem, hogy együttérzőbb és kedvesebb legyek. Nagyon jó érzés, hogy az erőfeszítéseim célt értek, és olyan mély, tartós barátságok születtek, amelyek segítenek kitartanom a szolgálatban.”

Ute

 Ute Németországból származik, és most 53 éves. 1993-ban Madagaszkárra nevezték ki misszionáriusként, és azóta is ott szolgál. Ezt meséli: „Nehezen tanultam meg a helyi nyelvet, hozzá kellett szoknom a párás éghajlathoz, és meg kellett küzdenem a maláriával és az élősködőkkel. De rengeteg segítséget kaptam. A testvérnők, a gyermekeik és a bibliatanulmányozóim támogattak a nyelvtanulásban. A misszionáriustársam szeretettel gondoskodott rólam, amikor beteg voltam. Ám a legnagyobb támaszom Jehova volt. Rendszeresen kiöntöttem neki a szívemet imában. Aztán türelmesen vártam a válaszát, néha napokon, máskor hónapokon át. De végül mindig mindent megoldott.”

GAZDAG ÁLDÁSOK

Azok, akik külföldi szükségterületen szolgálnak, gyakran elmondják, hogy mennyivel gazdagabb lett az életük. Vajon milyen áldásokról beszélnek az egyedülálló testvérnők?

Heidi

Heidi Németországban született, és most a 70-es évei elején jár. 1968 óta szolgál misszionáriusként Elefántcsontparton. Ezt mondja: „Nekem az adja a legnagyobb örömet, hogy láthatom a szellemi gyermekeimet az igazságban járni. Azok közül, akikkel tanulmányoztam a Bibliát, most néhányan úttörőként vagy vénként szolgálnak. Többen is »mamának« szólítanak. Az egyik felvigyázó a feleségével és a gyermekeivel együtt igazi családtagként kezel. Így kaptam Jehovától egy fiút, egy menyet és három unokát” (3Ján 4).

Karen (középen)

Karen Kanadából származik, és most a 70-es évei elején jár. Több mint 20 évig szolgált Nyugat-Afrikában. Ezt meséli: „A misszionáriusi élet önfeláldozásra, szeretetre és türelemre tanított. Az pedig, hogy sokféle nemzetiségű testvérrel és testvérnővel szolgáltam együtt, szélesítette a látókörömet. Most már tudom, hogy egy dolgot többféleképpen is meg lehet oldani. Bár az életünk és a megbízatásunk változott, a kapcsolatok megmaradtak, és így most szerte a világon vannak drága barátaim. Ez hatalmas áldás!”

Az angliai Margaret, aki már közeledik a 80-hoz, Laoszban volt misszionárius. Ezt mondja a tapasztalatairól: „Nagyon hiterősítő volt, hogy a saját szememmel láthattam, hogyan vonz Jehova különböző származású és hátterű embereket a szervezetéhez. Ez teljesen megszilárdította az abba vetett bizalmamat, hogy Jehova irányítja ezt a szervezetet, és hogy a szándéka meg fog valósulni.”

Kétség sem fér hozzá, hogy a külföldön szolgáló egyedülálló testvérnők kiemelkedő mértékben vesznek részt a prédikálómunkában. Igazán megérdemlik a dicséretet! (Bír 11:40). A számuk pedig egyre csak nő (Zsolt 68:11). Te is tudnád úgy alakítani a körülményeidet, hogy a cikkben megszólaltatott, lelkes testvérnők nyomdokaiba léphess? Ha igen, biztosan te is megízleled majd Jehova jóságát! (Zsolt 34:8).