Ugrás a tartalomra

Ugrás az almenüre

Ugrás a tartalomjegyzékre

Jehova Tanúi

magyar

Őrtorony (tanulmányozásra szánt kiadás)  |  2016. október

 ÉLETTÖRTÉNET

Igyekszem továbbadni a jó példát

Igyekszem továbbadni a jó példát

– Tudod, hány éves vagyok? – kérdeztem.

– Pontosan tudom, hány éves vagy – nyugtatott meg Izak Marais, aki Pattersonból hívott fel a coloradói otthonunkban. Hadd meséljem el, mi minden történt, ami végül ehhez a beszélgetéshez vezetett.

AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBELI Wichitában születtem, Kansas államban 1936. december 10-én. Négy gyerek közül én voltam a legidősebb. A szüleim, William és Jean őszinte odaadással szolgálták Jehovát. Édesapám volt a csoportszolga – így hívták akkoriban azt, aki a gyülekezet vezetését vállalta. Anyukám a nagymamámtól, Emma Wagnertől ismerte meg az igazságot. Nagymama még sok más személlyel is tanulmányozott, például Gertrude Steele-lel, aki aztán éveken át misszionáriusként szolgált Puerto Ricóban. Így hát számos kiváló példát láttam magam előtt.

JÓ PÉLDÁK A GYEREKKOROMBÓL

Apa egy utcasarkon állva folyóiratokat kínál fel a járókelőknek

Ötéves voltam, amikor egy szombat este apával az Őrtorony és a Vigasz (most Ébredjetek!) folyóiratokat kínáltuk fel a járókelőknek. Az ország akkorra belesodródott a II. világháborúba. Arra jött egy részeg orvos, és elkezdte szidni apát, amiért keresztényként semleges maradt. Gyáva frontkerülőnek nevezte. Beleordított az arcába: „Üss csak meg, te hitvány féreg!” Nagyon megijedtem. Apát viszont csodáltam, mert higgadt maradt, és továbbra is kínálgatta a folyóiratokat az összegyűlt tömegnek. Az orvos odaszólt egy arra járó katonának: „Csináljon már valamit ezzel a gyáva kutyával!” De a katona látta, hogy ittas, ezért azt válaszolta neki, hogy inkább menjen haza kijózanodni. Aztán mindketten elmentek. Hálás vagyok, hogy Jehova ilyen nagy bátorságot adott apunak. Két borbélyüzletet is vezetett a városban, és az orvos az egyik vendége volt.

A szüleimmel kongresszusra megyünk Wichitába az 1940-es években

Amikor nyolcéves voltam, a szüleim eladták a házunkat meg az üzleteket, és építettek egy kis lakókocsit. Elköltöztünk Coloradóba, hogy ott szolgáljunk, ahol több hírnökre van szükség. Grand Junction mellett telepedtünk le, és a szüleim úttörőztek, miközben farmokon dolgoztak részidőben. A buzgó szolgálatuknak és Jehova áldásának köszönhetően alakult ott egy gyülekezet. 1948. június 20-án egy hegyi patakban apa megkeresztelt  engem néhány új testvérrel együtt. Köztük volt Billie Nichols és a felesége is, akik idővel a körzetmunkában kezdtek szolgálni, ahogy később a fiuk és a menyük is.

Gyakran voltak élénk, szellemi témájú beszélgetéseink a közeli barátainkkal, akiknek Jehova szolgálata volt a legfontosabb. Ilyen volt például a Steele család: Don és Earlene, Dave és Julia, valamint Si és Martha. A példájuk nagy hatással volt rám, mivel láttam, hogy mennyire tartalmas és örömteli az életük annak köszönhetően, hogy a királyságot teszik az első helyre.

ELKÖLTÖZÖM

Amikor 19 éves voltam, az egyik barátunk, Bud Hasty meghívott, hogy csatlakozzak hozzá az úttörőszolgálatban az Egyesült Államok déli részén. A körzetfelvigyázó arra kért, hogy költözzünk a Louisiana állambeli Rustonbe, ahol sok Tanú tétlenné vált. Azt mondta, hogy minden héten tartsuk meg az összejöveteleket, függetlenül attól, hogy hányan jönnek el. Találtunk egy alkalmas helyszínt, és rendbe hoztuk. Minden összejövetelt megtartottunk, noha egy ideig csak mi ketten voltunk ott. Felváltva levezettük a programokat, és a kérdésekre is mi válaszoltunk. Ha bemutatót kellett tartani, akkor mindketten az emelvényen voltunk, hallgatóság nélkül. Aztán egy idősebb testvérnő elkezdett járni az összejövetelekre. Majd egyre több bibliatanulmányozó és tétlen testvér is eljött, így a gyülekezet nemsokára szép növekedésnek indult.

Egyszer Buddal találkoztunk egy férfival, aki a Krisztus Egyháza felekezet lelkésze volt, és megemlített néhány bibliaverset, amelyeket nem igazán ismertem. Ez meglepett, és arra ösztönzött, hogy alaposabban vizsgáljam meg a hitnézeteimet. Egy héten át késő éjszakába nyúlóan kutattam az általa felvetett kérdésekkel kapcsolatban. Így teljesen magamévá tudtam tenni az igazságot. Utána már alig vártam, hogy megint találkozzak egy prédikátorral.

Nem sokkal később a körzetfelvigyázó megkért, hogy költözzünk Arkansas államba, El Doradóba, hogy támogassuk az ottani gyülekezetet. Akkortájt gyakran utaztam vissza Coloradóba, hogy megjelenjek a sorozóbizottság előtt. Az egyik alkalommal, amikor más úttörők is velem utaztak, Texasban balesetet szenvedtünk, és a kocsim teljesen összetört. Szóltunk egy testvérnek,  és ő elvitt minket az otthonába, majd pedig az összejövetelre. Ott bejelentették, hogy mi történt velünk, így a testvérek kedvesen kisegítettek minket anyagilag. Sőt, a testvérnek sikerült eladnia az autómat 25 dollárért.

Eljutottunk Wichitába, ahol az egyik úttörő barátunk, E. F. McCartney lakott, akit mi csak Dokinak becéztünk. Az ikerfiai, Frank és Francis már akkor a legjobb barátaim voltak. Megvettem tőlük az öreg autójukat a 25 dollárból, amit a roncsomért kaptam. Ekkor volt először, hogy egyértelműen tapasztaltam Jehova gondoskodását, amiért a királyságot tettem az első helyre. És ezen a látogatáson történt, hogy McCartney-ék bemutattak nekem egy bájos, szellemi gondolkodású testvérnőt, Bethel Crane-t. Az édesanyja, Ruth buzgó Tanú volt a kansasi Wellingtonban, és még a kilencvenes éveiben is úttörőként szolgált. Egy év sem telt el, és 1958-ban feleségül vettem Bethelt, majd együtt úttörőztünk El Doradóban.

IZGALMAS MEGBÍZATÁSOK

A gyerekkorunkban látott jó példák arra ösztönöztek minket, hogy mindig álljunk rendelkezésre, bármit kérjen is tőlünk Jehova szervezete. Először különleges úttörőnek neveztek ki minket Arkansas államba, Walnut Ridge-be. Aztán 1962-ben az a kiváltság ért bennünket, hogy meghívást kaptunk a Gileád Iskola 37. osztályába. Nagy örömünkre Don Steele is az osztálytársunk volt. Az iskola végén Kenyába neveztek ki minket, Nairobiba. Nehéz szívvel hagytuk ott New Yorkot, de a bánatunk örömre fordult, amikor találkoztunk a testvérekkel a nairobi repülőtéren.

Nairobiban prédikálunk Mary és Chris Kanaiyával

Hamar megszerettük Kenyát és az ottani szolgálatot. Az első előrehaladó bibliatanulmányozóink Chris és Mary Kanaiya voltak. Ez a hűséges házaspár azóta is teljes időben szolgál Kenyában. A következő évben arra kértek minket, hogy menjünk Ugandába, Kampalába. Mi voltunk az első misszionáriusok az országban. Ez egy nagyon izgalmas időszak volt, mert rengetegen érdeklődtek az igazság iránt, és sokan meg is keresztelkedtek. Miután három és fél évet szolgáltunk Afrikában, visszaköltöztünk az Egyesült Államokba, hogy családot alapítsunk. Ezúttal még szomorúbb volt a búcsú, mint amikor New Yorkot hagytuk el. Igazán megszerettük az afrikai embereket, és reméltük, hogy egyszer még visszatérhetünk.

EGY ÚJ FELADAT

Colorado nyugati részén telepedtünk le, ahol a szüleim laktak. Nem sokkal később megszületett az első lányunk, Kimberly, majd 17 hónapra rá Stephany. Komolyan vettük a szülői feladatunkat, és kitűztük célul, hogy elültetjük az igazság szeretetét a két gyönyörű lányunkban. Szerettük volna továbbadni nekik a jó példát, amelyet gyerekként láttunk. Közben azt sem felejtettük el, hogy bár a példánk nagy hatással lehet rájuk, nem garantálja, hogy Jehova szolgálatát választják majd. Az öcsém és az egyik húgom elhagyta az igazságot. Remélem, egyszer újra követik majd a jó példát, amelyet ők is láthattak.

Nagyon élveztük a gyermeknevelés minden pillanatát, és igyekeztünk sok mindent együtt csinálni. Mivel Aspen közelében éltünk, megtanultunk síelni, és a sífelvonón igazán jókat beszélgettünk. Gyakran elmentünk kempingezni is,  és ilyenkor a lányaink őszintén megnyíltak nekünk a tábortűz mellett. Már fiatalon olyanokat kérdeztek, hogy mihez kezdjenek az életükkel felnőttként, vagy hogy milyen házastársat válasszanak majd. Arra törekedtünk, hogy az elméjükbe és a szívükbe véssük Jehova elvárásait. A teljes idejű szolgálatra ösztönöztük őket, és azt tanítottuk nekik, hogy bölcs dolog olyan társat választani, akinek ugyanez a célja. Szerettük volna, ha megértik, hogy érdemes várni egy kicsit a házassággal. Ez volt a szlogenünk: „Amíg nem vagy 23, ne mondd azt, hogy ő a párom!”

A szüleink példáját követve mindent megtettünk, hogy az egész család rendszeresen ott legyen az összejöveteleken, és hogy a szolgálatban is részt vegyünk. Időnként szállást adtunk teljes idejű szolgáknak, és sokszor meséltünk a misszionáriusi élményeinkről. Elmondtuk a lányoknak, hogy szeretnénk, ha egy nap mind a négyen elutaznánk Afrikába. Nagyon tetszett nekik az ötletünk.

Sosem hagytuk ki a családi tanulmányozást. Ezeken az alkalmakon eljátszottuk a lányokkal, hogy mit válaszolnának azokra a kérdésekre, amelyek az iskolában felvetődnek. Élvezték, amikor így tanultunk, és magabiztossá váltak. Ahogy nagyobbak lettek, időnként panaszkodtak a családi tanulmányozás miatt. Egyszer elegem lett, és azt mondtam, hogy menjenek a szobájukba, mert elmarad a tanulmányozás. Teljesen kétségbeestek, és sírva fakadtak, hogy ők szeretnének tanulni. Ekkor ismertük fel, hogy sikerült velük megszerettetni a szellemi dolgokat. Idővel egyre jobban élvezték a tanulmányozást, és szívesen beszéltek az érzéseikről. Néha kifejezték, hogy valamilyen tanítással nem értenek egyet. Ez nagyon ijesztő volt, de legalább megtudtuk, mit gondolnak legbelül. Miután érveltünk nekik, már el tudták fogadni Jehova alapelveit.

ALKALMAZKODUNK A TOVÁBBI VÁLTOZÁSOKHOZ

Miközben a lányaink felnevelésén fáradoztunk, az idő csak úgy elröppent. Mindent megtettünk, amit csak tudtunk, hogy megszeressék Jehovát, és ebben sokat segített a szervezetünktől kapott útmutatás. Annyira jó érzés volt, amikor mindketten elkezdték az úttörőszolgálatot a középiskola befejezése után! Közben jártasságot szereztek egy-egy szakmában, úgyhogy el tudták tartani magukat. Tennessee államba, Clevelandbe költöztek két másik testvérnővel, hogy ott prédikáljanak, ahol több Tanúra van szükség. Nagyon hiányoztak ugyan, de boldoggá tett a tudat, hogy a teljes idejű szolgálatban vannak. Bethellel újra elkezdtünk úttörőzni, és így újabb nagyszerű kiváltságokban lehetett részünk. Körzetfelvigyázókat helyettesítettünk, és kongresszusok szervezésében is segítettünk.

Mielőtt a lányaink Tennesseebe költöztek, ellátogattak a londoni fiókhivatalba. Stephany, aki akkor 19 éves volt, megismert egy fiatal bételest, Paul Nortont. Egy későbbi látogatás alkalmával Kimberly találkozott a testvér egyik kollégájával, Brian Llewellynnel. Paul elvette Stephanyt, de csak miután a lányunk betöltötte a 23-at. A következő évben pedig Kimberly – amikor 25 éves volt – hozzáment Brianhez. Szóval megfogadták a családi szlogent. Igazán elégedettek voltunk azzal, ahogyan házastársat választottak.

Paullal, Stephanyvel, Kimberlyvel és Briannel a malawi fiókhivatalban 2002-ben

A lányaink azt mondják, hogy az a példa, amelyet tőlünk és a nagyszüleiktől láttak, segített nekik megfogadni Jézus felszólítását, hogy keressék először a királyságot, még nehéz anyagi helyzetben is (Máté 6:33). 1998 áprilisában Paul és Stephany meghívást kapott a Gileád Iskola 105. osztályába, és a képzés után Malawiba küldték őket. Briant és Kimberlyt ezzel egy időben meghívták a londoni Bételbe, később pedig áthelyezték őket a malawi fiókhivatalba. Leírhatatlanul boldogok voltunk, hiszen nem is választhattak volna jobb életpályát.

EGY ÚJABB IZGALMAS MEGBÍZATÁS

2001 januárjában kaptam a bevezetőben említett telefonhívást. Marais testvér, a fordítószolgálat felvigyázója elmagyarázta, hogy egy angol szövegértési tanfolyamot szerveznek a különböző  országokban dolgozó fordítóknak. 64 évesen engem is kiválasztottak, hogy képzést kapjak mint leendő oktató. Imádkoztunk Jehova vezetéséért, aztán egyeztettünk Bethel édesanyjával, és az enyémmel is. Mindketten azt szerették volna, hogy fogadjuk el a megbízatást, noha tudták, hogy így nem tudunk majd a segítségükre lenni. Visszahívtam Marais testvért, és elmondtam neki, hogy örömmel elvállaljuk ezt a megtisztelő feladatot.

Nem sokkal később anyukámról megállapították, hogy rákos. Mondtam neki, hogy vele maradunk, és a húgommal, Lindával együtt ápoljuk őt. „Szó sem lehet ilyesmiről. Az jobban bántana, ha nem utaznátok el” – válaszolta anya. Linda is ugyanígy érzett. Nagyon értékeltük az önfeláldozásukat, és a helyi testvérek segítőkészségét is. Egy nappal azután, hogy elindultunk a pattersoni Őrtorony Oktatási Központba, Linda felhívott, hogy anyu meghalt. Belevetettük magunkat az új munkánkba, ahogy arra anyukám is bátorított volna minket.

Nagy örömünkre az első megbízatásunk a malawi fiókhivatalba szólt, ahol a lányaink és a vejeink is szolgáltak. Újra együtt volt a család! Utána Zimbabwéban és Zambiában tartottuk meg a tanfolyamot. Három és fél évnyi tanítás után megkértek minket, hogy menjünk vissza Malawiba, hogy beszámolókat gyűjtsünk azoktól a Tanúktól, akiket üldöztek a keresztényi semlegességük miatt. *

Az unokáink elkísérnek minket a szolgálatba

2005-ben megint fájó szívvel hagytuk el Afrikát. Hazaköltöztünk Basalt városába, Coloradóba, és folytattuk az úttörőmunkát. 2006-ban Brian és Kimberly a szomszédunkba költözött, hogy itt neveljék fel két lányukat, Mackenzie-t és Elizabetht. Stephany még most is Malawiban él a férjével, Paullal, aki a fiókbizottságban szolgál. Most, hogy közeledek a 80-hoz, boldogan látom, hogy azok a fiatalabb testvérek, akikkel együtt dolgoztam, olyan felelősségeket látnak el, amilyeneket korábban én is. Az örömünket nagyrészt azoknak a jó példáknak köszönhetjük, amelyeket magunk előtt láttunk, és igyekeztünk továbbadni a gyermekeinknek és az unokáinknak.

^ 31. bek. Például elolvashatod Trophim Nsomba élettörténetét az Őrtorony 2015. április 15-ei számának a 14–18. oldalán.