Ugrás a tartalomra

Ugrás az almenüre

Ugrás a tartalomjegyzékre

Jehova Tanúi

magyar

Őrtorony (tanulmányozásra szánt kiadás)  |  2016. december

 ÉLETTÖRTÉNET

Mindenfajta embernek mindenné lettem

Mindenfajta embernek mindenné lettem

„Ha megkeresztelkedsz, elhagylak!” – fenyegette meg az édesapám az édesanyámat. Ez 1941-ben történt. Anyukám mégis úgy határozott, hogy átadja magát Jehova Istennek, és ennek jelképeként megkeresztelkedik. Apa beváltotta a fenyegetését, és tényleg otthagyott minket. Még csak nyolcéves voltam akkor.

MÁR korábban is érdekelt a Biblia igazsága. Anya kapott néhány bibliai témájú kiadványt, és én lelkesen lapozgattam őket, főleg a képek miatt. Édesapám nem örült neki, hogy az anyukám beszél nekem arról, amit tanul. De én kíváncsi kisfiú voltam, tele kérdésekkel, ezért anya akkor tanult velem, amikor apa nem volt otthon. Végül én is elhatároztam, hogy átadom az életemet Jehovának. 1943-ban, tízévesen keresztelkedtem meg az angliai Blackpoolban.

ELKEZDEM JEHOVA SZOLGÁLATÁT

Attól kezdve rendszeresen elmentem anyával a szántóföldi szolgálatba. Gramofont használtunk, hogy átadjuk a Biblia üzenetét. Egy ilyen lejátszó meglehetősen ormótlan volt, és majdnem 5 kilogrammot nyomott. Képzelhetitek, milyen mókásan festettem, miközben egy ilyet cipeltem!

Tizennégy éves koromban szerettem volna elkezdeni az úttörőszolgálatot. Anya azt mondta, hogy előbb beszéljek a testvérek szolgájával, ahogy akkoriban  a körzetfelvigyázót hívták. Ő azt tanácsolta, hogy tanuljak ki egy szakmát, hogy el tudjam tartani magam úttörőként. Így is tettem. Két évig dolgoztam, majd megkérdeztem egy másik körzetfelvigyázót az úttörőszolgálatról. „Rajta! Vágj bele!” – buzdított.

Így aztán 1949 áprilisában anyával túladtunk a bérelt házunk bútorzatán, elköltöztünk Manchester közelébe, Middletonba, és mindketten úttörők lettünk. Négy hónap múlva megkértem egy testvért, hogy legyen az úttörőtársam. A fiókhivatal azt javasolta, hogy költözzünk Irlambe, ahol nem sokkal korábban alakult egy gyülekezet. Anya pedig egy másik gyülekezetben úttörőzött egy testvérnővel.

Mivel az új gyülekezetben nem volt elég képesített testvér, minket bíztak meg az összejövetelek levezetésével, bár én még csak 17 éves voltam. Később megkértek, hogy menjek át a buxtoni gyülekezetbe, ahol nagyon kevés hírnök szolgált, és segíteni kellett. Mindig úgy gondoltam ezekre a tapasztalatokra, mint amelyek felkészítenek a későbbi megbízatásaimra.

Egy nyilvános előadást hirdetek másokkal Rochesterben 1953-ban

1951-ben jelentkeztem az Őrtorony Gileád Bibliaiskolára. De aztán 1952 decemberében behívtak katonai szolgálatra. Felmentést kértem arra hivatkozva, hogy teljes idejű szolga vagyok, de a bíróság ezt  nem ismerte el, és hat hónap börtönre ítéltek. Még a büntetésemet töltöttem, amikor meghívtak a Gileád 22. osztályába. A szabadulásom után, 1953 júliusában felszálltam a Georgic nevű hajóra, és elindultam New York felé.

Az iskola elkezdése előtt még részt vehettem az 1953-as „Új világ társadalma” jeligéjű kongresszuson. Utána vonatra ültem, hogy eljussak az oktatás helyszínére, South Lansingbe. Mivel éppen előtte szabadultam, alig volt pénzem. A vonatút végén még buszra kellett szállnom, és egy utastársamtól kértem kölcsön 25 centet a jegyre.

KÜLFÖLDI MEGBÍZATÁS

A Gileád Iskolán remek képzést kaptunk, hogy „mindenfajta embernek mindenné” tudjunk lenni a misszionáriusi munkában (1Kor 9:22). Hárman – Paul Bruun, Raymond Leach és én – a Fülöp-szigetekre kaptuk a megbízatásunkat. Miután jó néhány hónapot vártunk a vízumunkra, hajóra szálltunk. Rotterdamból a Földközi-tengeren, a Szuezi-csatornán és az Indiai-óceánon keresztül, Malajzia és Hongkong érintésével érkeztünk meg Manilába a 47 napos tengeri utazás végén, 1954. november 19-én.

A misszionáriustársam, Raymond Leach és én 47 napig utaztunk hajóval a Fülöp-szigetekre

Sok mindenhez kellett alkalmazkodnunk, hiszen új volt a hely, az emberek, és a nyelv is. Először Quezon City egyik gyülekezetébe neveztek ki minket, ahol a lakosság nagy része beszélt angolul. Így még fél év múlva is csupán néhány szót tudtunk tagalog nyelven. De aztán a következő megbízatásunkban megoldódott ez a probléma.

1955 májusában egy nap, amikor hazaértünk a szolgálatból, Raymond és én egy köteg levelet találtunk a szobánkban. Mindkettőnket kineveztek körzetfelvigyázónak. Még csak 22 éves voltam, de ez az új feladat lehetővé tette, hogy még inkább mindenné legyek mindenfajta embernek.

Nyilvános előadást tartok egy bikol nyelvű körzetkongresszuson

Például körzetfelvigyázóként az első nyilvános előadásomat egy falusi bolt előtt tartottam meg. Hamar kiderült számomra, hogy itt a Fülöp-szigeteken egy nyilvános előadás szó szerint nyilvános! Ahogy sorra látogattam a körzet gyülekezeteit, az előadásaimat szabadtéri pavilonokban, piacokon, a városháza előtt, kosárlabdapályákon, parkokban, sőt gyakran utcasarkokon tartottam meg. Egyszer San Pablóban egy felhőszakadás miatt képtelenség volt a piacon megtartani az előadást, ezért azt javasoltam a felelős testvéreknek, hogy menjünk a királyságterembe. Utána megkérdezték, hogy jelenthetik-e ezt az alkalmat nyilvános összejövetelként, ha nem nyilvános helyen volt megrendezve.

Mindig testvéreknél szálltam meg. Az otthonaik egyszerűek voltak, de tiszták. Gyakran egy gyékényszőnyegen aludtam a deszkapadlón. Mivel mosakodni csak odakint lehetett, találékonynak kellett lennem. Általában jeepney-vel, azaz helyi iránytaxival és busszal utaztam, a szigetek között pedig hajóval. Soha nem volt kocsim.

Szolgálat közben és a gyülekezetek látogatása során sikerült elsajátítanom a tagalog nyelvet. Nyelvtanfolyamra nem jártam, csak hallás után tanultam. A testvérek nagyon segítőkészek és türelmesek voltak, és én szívesen vettem az őszinte észrevételeiket.

Az idők folyamán az újabb feladataim még sok mindenre megtanítottak. 1956-ban, amikor Nathan Knorr testvér a Fülöp-szigetekre látogatott, én feleltem a sajtókapcsolatokért az országos  kongresszusunkon. Ebben egyáltalán nem volt tapasztalatom, de a testvérek szívesen segítettek, hogy beletanuljak. Egy éven belül újra szerveztünk egy országos kongresszust, amelyen kongresszusfelvigyázóként szolgáltam. Frederick Franz is eljött hozzánk a főhivatalból. A testvérek örömmel látták, hogy Franz testvér Fülöp-szigeteki népviseletben, egy barong tagalognak nevezett ingben tartja meg a nyilvános előadást. Megtanultam tőle, hogy jó, ha készséggel alkalmazkodom a helyi szokásokhoz.

Később kineveztek kerületfelvigyázónak, ami megint csak alkalmazkodást kívánt meg. Akkoriban levetítettük Az új világ társadalmának boldogsága (The Happiness of the New World Society) című filmet. Szinte mindig a szabadban tartottuk a vetítéseket. Emiatt sokszor meggyűlt a bajunk a rovarokkal, amelyek odajöttek a fényre, és beleragadtak a vetítőgépbe. Jól megdolgoztunk vele, mire letakarítottuk! Nem volt könnyű megszervezni a vetítéseket, de jó érzés volt látni, hogy mennyire tetszik mindenkinek a film, amely bemutatta, hogy Jehova szervezete az egész földön tevékenykedik.

Bizonyos helyeken a katolikus papok nyomást gyakoroltak a hatóságokra, hogy ne adjanak nekünk engedélyt a kongresszusaink  megtartására. Olyan is volt, hogy a templomharangokkal próbálták megzavarni a programot. Ennek ellenére gőzerővel folyt a munka, és azokon a vidékeken ma már sokan imádják Jehovát.

ÚJABB FELADATOK, TOVÁBBI ALKALMAZKODÁS

1959-ben levélben értesítettek, hogy az új megbízatási helyem a fiókhivatal lesz. Itt nagyon sok újat tanultam. Idővel megkértek, hogy zónafelvigyázóként látogassak el más országokba. Az egyik ilyen utam során megismerkedtem Janet Dumond testvérnővel, aki misszionárius volt Thaiföldön. Egy ideig leveleztünk, majd összeházasodtunk. Házaspárként már 51 éve veszünk részt boldogan a szolgálatban.

Janettel a Fülöp-szigetekhez tartozó számos sziget egyikén

Összesen 33 országban volt kiváltságom meglátogatni a testvéreket. Nagyon értékelem, hogy a korábbi feladataim felkészítettek rá, hogy jól tudjak bánni ilyen sokféle emberrel. Az utazásaim során tovább szélesedett a látóköröm, és láthattam, hogy Jehova szeretete mindenfajta emberre kiterjed (Csel 10:34, 35).

Igyekszünk rendszeresen részt venni a szolgálatban

MÉG MINDIG FONTOS A RUGALMASSÁG

A mai napig nagy öröm együtt szolgálni a testvéreinkkel a Fülöp-szigeteken. Jelenleg körülbelül tízszer annyi hírnök van, mint amikor idekerültem. Janettel most is a fiókhivatalban dolgozunk Quezon Cityben. Már több mint 60 éve külföldön szolgálok, de még mindig késznek kell lennem arra, hogy változtassak, ha Jehova erre kér. Az utóbbi időben végbement szervezeti változások megkívánják, hogy rugalmasak maradjunk, miközben Istent és a testvéreinket szolgáljuk.

Nagyon örülünk, hogy folyamatosan nő a Tanúk száma

Mindig is igyekeztünk elfogadni Jehova akaratát, és ez sok-sok örömet adott. Arra is törekedtünk, hogy alkalmazkodjunk a testvéreinkhez, azért hogy minél jobban tudjuk őket szolgálni. És eltökélt szándékunk, hogy amíg csak Jehova jónak látja, „mindenfajta embernek mindenné” leszünk.

Még mindig a fiókhivatalban szolgálunk Quezon Cityben