Akadálymentesítési beállítások

Válassz nyelvet

Ugrás az almenüre

Ugrás a tartalomjegyzékre

Ugrás a tartalomra

Jehova Tanúi

magyar

ŐRTORONY (TANULMÁNYOZÁSRA SZÁNT KIADÁS) 2016. AUGUSZTUS 

 ÉLETTÖRTÉNET

Boldog vagyok, hogy adhatok másoknak

Boldog vagyok, hogy adhatok másoknak

TIZENKÉT éves koromban fogalmazódott meg bennem, hogy van valami igazán értékes a birtokomban, amit adhatok másoknak. Egy kongresszuson megkérdezte tőlem egy testvér, hogy van-e kedvem prédikálni. Igent mondtam, bár még sosem prédikáltam korábban. Amikor a területre értünk, adott néhány füzetet, amelyek Isten királyságáról szóltak. „Te az utca túloldalán beszélsz az emberekkel, én meg ezen az oldalon” – mondta. Torkomban dobogott a szívem, miközben elindultam házról házra. De aztán meglepetésemre rövid időn belül az összes füzetet sikerült elterjesztenem. Kiderült, hogy igazán sok embert érdekel az, ami nálam van.

Angliában, Chathamben születtem 1923-ban. Egy megkeseredett világban nőttem fel. A nagy háború egyáltalán nem váltotta be a szebb jövőről szóló reményeket. A szüleim is csalódottak voltak, mert a baptista egyházban a lelkészek csak a saját előmenetelükkel voltak elfoglalva. Nagyjából kilencéves koromban anyukám elkezdte látogatni a Bibliakutatók osztályait, vagyis összejöveteleit, akik addigra felvették a Jehova Tanúi nevet. Nekünk, gyerekeknek pedig az egyik testvérnő bibliaórákat tartott az Isten hárfája című könyv és a Biblia alapján. Nagyon tetszett, amit ott tanultam.

TANULOK AZ IDŐSEBBEKTŐL

Sok örömet adott tizenévesként, hogy megoszthattam másokkal Isten Szavának a reményteli üzenetét. Bár gyakran egyedül mentem házanként prédikálni, hasznomra vált, amikor mások is elkísértek. Például egyszer, miközben egy idősebb testvérrel biciklivel a területünkre tartottunk, elhaladtunk egy lelkész mellett. „Na, ott egy kecske!” – mondtam. A testvér megállt, és megkért, hogy üljünk le egy farönkre. „Ki hatalmazott fel arra, hogy bárkit is kecskének ítélj? – kérdezte. – Örüljünk neki, hogy prédikálhatjuk a jó hírt, az ítélkezést pedig hagyjuk Jehovára.” Azokban az években valóban sokat tanultam arról, hogy hogyan tesz boldoggá, ha adok másoknak (Máté 25:31–33; Csel 20:35).

Egy másik idősebb testvértől azt tanultam, hogy türelmesnek kell lennünk, ha örömet szeretnénk találni abban, hogy adunk másoknak. A testvér egyszer meghívott a házába egy kis frissítőre. A felesége, aki nem szerette Jehova Tanúit, annyira dühös lett, amiért a férje prédikálni volt, hogy  teafilterekkel kezdett minket dobálni. A testvér ahelyett, hogy lehordta volna őt, derűsen visszapakolta a teát a helyére. Évekkel később meglett a jutalma annak, hogy ilyen türelmes volt, mert a felesége is megkeresztelkedett.

Egyre jobban vágytam arra, hogy reményt adhassak az embereknek, ezért 1940 márciusában Doverben édesanyámmal együtt megkeresztelkedtem. 1939 szeptemberében, amikor 16 éves voltam, Nagy-Britannia hadat üzent Németországnak. 1940 júniusa volt, amikor a házunk ajtajából végignéztem, ahogy több ezer sebesült katonát visznek teherautókon. A dunkerque-i csata túlélői voltak. Látszott a tekintetükön, hogy semmi reményük sem maradt. Úgy szerettem volna beszélni nekik Isten királyságáról! A németek még abban az évben elkezdték bombázni az országot. Éjjelente több tucat bombázó repült el felettünk. Rettenetes volt hallani, ahogy a bombák süvítenek zuhanás közben, majd pedig hatalmasat robbannak. Másnap virradóra egész városrészeket láttunk romba dőlve. Még inkább tudatosult bennem, hogy a királyság az egyetlen reményem.

ELKEZDEK MÁSOKÉRT ÉLNI

1941-ben léptem arra az életútra, amely annyira boldoggá tesz. A királyi haditengerészet chathami hajógyárában dolgoztam inasként. Ez egy igen jó munkának számított, megannyi előnnyel. Jehova szolgái már régóta tudták, hogy a keresztények nem vehetnek részt a nemzetek harcaiban. 1941-re pedig azt is megértettük, hogy a hadiiparban sem dolgozhatunk (Ján 18:36). Az üzemben tengeralattjárókat építettek, ezért arra jutottam, hogy itt az ideje, hogy felmondjak, és elkezdjem a teljes idejű szolgálatot. Az első kinevezésem Cirencesterbe szólt, amely egy festői város a Cotswolds nevű vidéken.

Amikor 18 éves lettem, bebörtönöztek kilenc hónapra a katonai szolgálat megtagadása miatt. Félelmetes volt, ahogy rám zárult a súlyos cellaajtó, és egyedül maradtam. Később viszont a rabok és az őrök elkezdtek kérdezgetni, hogy miért vagyok itt, így boldogan beszéltem nekik a hitemről.

Miután kiszabadultam, arra kértek, hogy Leonard Smith-szel * prédikáljak a szülőföldem, Kent megye városaiban. 1944-től kezdve több mint ezer, robbanótöltettel felszerelt, pilóta nélküli repülőgép zuhant Kent megyére. A nácik által megszállt Európa és a London közti repülési útvonal kellős közepén voltunk. A szárnyas bombák bevetésével a lakosságot is terrorizálták, mert ha hallottuk,  hogy leáll valamelyiknek a motorja, tudtuk, hogy mindjárt utána le fog zuhanni, és felrobban. Az idő tájt tanulmányoztuk a Bibliát egy ötfős családdal. Időnként egy fémből készült asztal alatt ültünk, amelyet úgy terveztek, hogy védelmet nyújtson, ha összedőlne a ház. Végül a családból mindenki megkeresztelkedett.

KÜLFÖLDÖN HIRDETEM A JÓ HÍRT

Egy kongresszus hirdetésében veszek részt Írországban nem sokkal azután, hogy elkezdtem az úttörőzést

A háború után két évig úttörőztem Írország déli részén. Nem is sejtettük, hogy Írország mennyire különbözik Angliától. Ajtóról ajtóra mentünk, hogy szállást keressünk, és elmondtuk, hogy misszionáriusok vagyunk. A folyóiratokat pedig egyszerűen felkínáltuk az utcán. Milyen ostobaság volt mindez egy ennyire erősen katolikus országban! Amikor egy férfi erőszakkal fenyegetőzött, panaszt tettem egy rendőrnek, aki erre így reagált: „Mondja, mégis mire számított?!” Nem mértük fel eléggé a papság befolyását. A papok kirúgatták az embereket a munkahelyükről, ha elfogadták a könyveinket, és azt is elérték, hogy a szállásadóink kitegyenek minket.

Nemsokára rájöttünk, hogy az a legbölcsebb, ha először minél távolabbra biciklizünk a szállásunktól, és azokon a településeken kezdünk prédikálni, amelyek már nem a helyi pap alá tartoznak. A közelben lakókat pedig utoljára kerestük fel. Kilkennyben heti háromszor is tanulmányoztunk egy fiatalemberrel az indulatos csőcselék fenyegetése ellenére. Annyira élveztem másokat tanítani a Bibliából, hogy úgy döntöttem, jelentkezem az Őrtorony Gileád Bibliaiskolára, ahol misszionáriusokat képeztek.

1948 és 1953 között a Sibia nevű vitorlás volt a misszionáriusotthonunk

Miután véget ért az öt hónapos képzés New York államban, három másik végzős testvérrel együtt a Karib-tenger kisebb szigeteire kaptuk a kinevezésünket. 1948 novemberében a Sibia nevű, 18 méteres vitorlás fedélzetén elhagytuk New Yorkot. Mivel sosem vitorláztam azelőtt, nagyon izgatott voltam. Az egyikünk, Gust Maki tapasztalt tengerész volt. Ő megtanított néhány alapvető fogást, például a különböző vitorlák kezelését, a tájoló használatát, vagy hogy hogyan lehet széllel szemben vitorlázni. Gust rutinosan navigált minket, így 30 nap múlva, néhány veszélyes viharral a hátunk mögött végül megérkeztünk a Bahama-szigetekre.

„HIRDESSÉTEK A TÁVOLI SZIGETEKEN”

Miután néhány hónapot töltöttünk a Bahamákon, továbbhajóztunk a Kis-Antillákra. Ez egy közel 800 km hosszan elterülő szigetcsoport, amely a Puerto Ricóhoz közeli Virgin-szigetektől majdnem Trinidadig terjed. Öt éven keresztül főleg eldugott szigeteken prédikáltunk, ahol egyáltalán nem voltak Tanúk. Időnként heteket töltöttünk úgy, hogy nem kaptuk meg a postánkat. De nagyon boldogok voltunk, hogy Jehova szavát a szigeteken hirdethetjük (Jer 31:10).

A Sibia misszionáriusokból álló legénysége (balról jobbra): Ron Parkin, Dick Ryde, Gust Maki és Stanley Carter

Amikor lehorgonyoztunk egy öbölben, az érkezésünk meglehetősen nagy felbolydulást keltett a falusiak között. Az emberek kijöttek a mólóra, hogy lássák, kik is vagyunk. Sokuk addig még nem is látott fehér embert vagy kétárbócos vitorlást. A szigetlakók barátságos, vallásos emberek voltak, és jól ismerték a Bibliát. Gyakran kínáltak friss hallal, avokádóval és mogyoróval. A kis hajónkban nem volt túl sok hely az alváshoz, a főzéshez vagy a mosáshoz, de azért elboldogultunk.

Miután egy-egy szigetnél partra eveztünk, az egész napot prédikálással töltöttük. Elmondtuk, hogy lesz egy bibliai előadás. Aztán sötétedéskor  megkongattuk a hajóharangot. Nagyszerű volt látni, ahogy a helyiek gyülekezni kezdtek. Az olajlámpáik apró csillagokként pislákoltak, ahogyan lefelé igyekeztek a hegyoldalon. Időnként akár százan is eljöttek, és késő estébe nyúlóan kérdezgettek minket. Szerettek énekelni, ezért legépeltünk nekik néhány királyságéneket. Négyen elkezdtünk énekelni, és ahogy az emberek csatlakoztak hozzánk, gyönyörű egységben szólt a hangunk. Milyen boldog idők is voltak azok!

Gyakran megesett, hogy miután eljöttünk egy bibliatanulmányozásról, néhány érdeklődő elkísért minket a következő családhoz, hogy ott is részt vehessenek a tanulmányozáson. Mivel egy-egy területen csak néhány hetet tudtunk eltölteni, sokszor megkértük a legbuzgóbb érdeklődőket, hogy folytassák másokkal a tanulmányozást, amíg vissza nem térünk. Szívmelengető volt látni, hogy néhányuk mennyire komolyan vette ezt a feladatot.

Mára ezek a szigetek népszerű turistacélpontok lettek, de akkoriban még igazán érintetlen helyek voltak, türkizkék lagúnákkal, homokos tengerparttal és pálmafákkal. Rendszerint éjjelente hajóztunk át egyik szigettől a másikig. Játékos delfinek kísértek bennünket, és a csendet csak a hajónk keltette hullámok hangja törte meg. A holdfény ezüstös hídként csillogott a végtelenbe nyúló víztükrön.

Miután öt évet töltöttünk a szigeteken, Puerto Ricóba utaztunk, hogy a vitorlásunkat lecseréljük egy motoros hajóra. Alighogy megérkeztünk, megismertem egy gyönyörű misszionárius testvérnőt, Maxine Boydot. Azonnal beleszerettem. Már gyermekkora óta lelkesen prédikálta a jó hírt. Később a Dominikai Köztársaságban szolgált misszionáriusként, amíg a katolikus egyház nyomására ki nem utasították az országból 1950-ben. Tengerészként csak egy hónapra kaptam tartózkodási engedélyt Puerto Ricóban. Az volt a terv, hogy utána újabb éveken keresztül folytatjuk a prédikálást a szigeteken. Ezt mondtam magamnak: „Ronald, ha tényleg akarod ezt a lányt, ne késlekedj!” Így hát három hét múlva eljegyeztem Maxine-t, hat hét múlva pedig összeházasodtunk. Arra kértek minket, hogy Puerto Ricóban folytassuk a misszionáriusi szolgálatot, úgyhogy az új hajó végül nélkülem kelt útra.

1956-ban elkezdtük a körzetmunkát. Sok testvér nagyon szegény volt, de örömmel látogattuk meg őket. Például az egyik faluban, Potala Pastillóban élt két Tanú-család, akiknek sok gyerekük volt. Amikor együtt voltunk, szívesen furulyáztam nekik. Megkérdeztem az egyik kislányt, Hildát, hogy van-e kedve eljönni velünk prédikálni. Azt válaszolta, hogy szeretne, de nincs cipője. Vettünk neki egy pár cipőt, így el tudott jönni velünk. Jóval később, amikor 1972-ben Maxine-nel ellátogattunk a brooklyni Bételbe, odalépett hozzánk egy testvérnő, aki éppen akkor végezte el a Gileád Iskolát, és Ecuadorba kapta a megbízatását. Megkérdezte tőlünk: „Nem ismertek meg, ugye? Én vagyok az a kislány Pastillóból, akinek nem volt cipője.” Hilda volt az! Örömünkben könnybe lábadt a szemünk.

1960-ban arra kértek minket, hogy a Puerto Ricó-i fiókhivatalban szolgáljunk, amely egy kis, kétemeletes házban volt San Juanban. Először Lennart Johnsonnal ketten végeztük a munka nagy részét. A feleségével ők voltak az első Tanúk a Dominikai Köztársaságban, és 1957-ben érkeztek Puerto Ricóba. Később Maxine dolgozta fel a folyóirat-előfizetéseket, hetente több mint ezret. Mindig azokra az emberekre gondolt, akik így szellemi táplálékhoz jutnak, ezért örömmel végezte a munkáját.

Nagyon élvezem a Bétel-szolgálatot, hiszen itt igazán sokat adhatok másoknak. Persze azért ennek is megvannak a maga nehézségei. Például amikor 1967-ben megrendeztük az első nemzetközi kongresszust Puerto Ricóban, nyomasztónak éreztem ezt a hatalmas feladatot. Nathan Knorr is eljött, aki akkoriban vezető szerepet töltött be Jehova Tanúi között. Tévesen azt gondolta, hogy nem szerveztem meg az idelátogató misszionáriusok szállítását. Ezért később határozott tanácsot adott, hogy legyek rendezettebb, és azt mondta, hogy csalódott bennem. Nem akartam vitába szállni vele, de úgy éreztem, rosszul ítélt meg, és ez egy jó ideig bántott. Mindezek ellenére, amikor legközelebb  találkoztunk vele, meghívott engem és Maxine-t a szobájába, és főzött nekünk valamit.

Puerto Ricóból többször is hazalátogattunk a családomhoz Angliába. Amikor anya és én megkeresztelkedtünk, apa még nem fogadta el az igazságot. De ha a Bételből jött egy előadó, édesanyám gyakran adott neki szállást. Így apa láthatta, mennyire alázatosak ezek a Bételben szolgáló felvigyázók, nem úgy, mint azok a lelkészek, akiknek a viselkedésén felháborodott annak idején. 1962-ben végül ő is Jehova Tanúja lett.

Maxine-nel Puerto Ricóban röviddel az esküvőnk után, illetve az 50. házassági évfordulónkon 2003-ban

Drága feleségem, Maxine 2011-ben elhunyt. Már nagyon várom, hogy újra találkozhassak vele a feltámadáskor. Milyen vigasztaló ez a reménység! 58 évet szolgáltunk együtt, és ezalatt láthattuk, ahogy Jehova népe Puerto Ricóban 650-ről mintegy 26 000 főre nőtt. 2013-ban a Puerto Ricó-i fiókhivatalt összevonták az Egyesült Államokban működő Bétellel, és arra kértek, hogy Wallkillben folytassam a szolgálatot. Miután 60 éven keresztül a szigeten éltem, már teljesen Puerto Ricó-inak éreztem magam, mintha csak egy kokibéka lennék. Ez a kis állat a jellegzetes hangjáról kapta a nevét, és igen elterjedt arrafelé. De hát ideje volt továbblépni.

„A VIDÁM ADAKOZÓT SZERETI AZ ISTEN”

Még mindig nagyon élvezem a Bétel-szolgálatot. Már túl vagyok a 90-en, és az a feladatom, hogy bátorítsam a Bétel-család tagjait. Azt mondják, hogy több mint 600 pásztori látogatást végeztem, amióta Wallkillben vagyok. Néhányan azért keresnek fel, hogy a személyes vagy a családi nehézségeikről beszélgessenek velem. Mások segítséget szeretnének kérni, hogy miként találhatnak örömet a Bétel-szolgálatban. Olyanok is fordulnak hozzám tanácsért, akik nemrég házasodtak meg. Egyeseket pedig arra kértek, hogy újra a szántóföldön szolgáljanak. Mindenkit meghallgatok, és ha csak lehet, erre emlékeztetem őket: „»A vidám adakozót szereti az Isten.« Úgyhogy végezd örömmel a munkádat, hiszen Jehováért teszed” (2Kor 9:7).

A Bételben szolgálva ugyanazon múlik az örömöd, mint bárhol máshol: arra kell összpontosítanod, hogy miért fontos a munkád. Minden, amit itt teszünk, szent szolgálat. Ezzel támogatjuk a hű és értelmes rabszolgát, aki szellemi táplálékról gondoskodik a testvéreknek világszerte (Máté 24:45). Bárhol szolgáljuk is Jehovát, mindig van rá lehetőségünk, hogy dicsérjük őt. Találjunk hát örömet a ránk bízott feladatokban, hiszen „a vidám adakozót szereti az Isten”.

^ 13. bek. Leonard Smith élettörténete Az Őrtorony 2012. április 15-ei számában jelent meg.