Ugrás a tartalomra

Ugrás az almenüre

Ugrás a tartalomjegyzékre

Jehova Tanúi

magyar

Őrtorony (tanulmányozásra szánt kiadás)  |  2016. április

 ÉLETTÖRTÉNET

Apácák megismerik az igazságot

Apácák megismerik az igazságot

„HALLGASS már el! – förmedt rám a húgom, Araceli. – Többé egy szót sem akarok hallani a vallásodról. Tönkreteszel! Gyűlöllek!” Még most, 91 évesen sem tudom elfeledni, mennyire szíven ütöttek ezek a szavak. De ahogyan a Prédikátor 7:8 írja, „jobb egy dolognak a vége, mint a kezdete”. És ez a mi esetünkre is igaz (Felisa).

Felisa: Buzgó katolikus családban nőttünk fel. A rokonaink közül 13-an papok vagy rendtagok voltak. II. János Pál pápa még boldoggá is avatta édesanyám egyik unokatestvérét, aki egy katolikus iskolában tanított papként. Mindemellett nagyon egyszerű életet éltünk. Édesapám kovács volt, édesanyám pedig a földeken dolgozott. Nyolc gyermek közül én voltam a legidősebb.

12 éves voltam, amikor kitört a spanyol polgárháború. Miután véget értek a harcok, édesapám börtönbe került, mert a diktatórikus kormány elítélte a liberális nézeteit. Mivel édesanyám nehezen tudta előteremteni a betevőnket, egy barátnője azt javasolta neki, hogy a három húgomat, Aracelit, Laurit és Ramonit küldje el egy bilbaói zárdába. Így legalább nekik nem kellett éhezniük.

Araceli: Nagyon rosszul érintett minket, hogy el kell hagynunk a családot. Csupán 14, 12 és 10 évesek voltunk. A zárdában takarítás volt a dolgunk. Két évvel később az apácák átszállíttattak minket egy nagyobb zárdába, Zaragozába, ahol időseket ápoltak. Nekünk kellett tisztán tartani a konyhát, ami elég megterhelő feladat volt három ilyen fiatal lánynak.

Felisa: Amikor a húgaim átkerültek Zaragozába, édesanyám és a helyi pap, aki egyben a nagybátyám volt, úgy döntött, hogy dolgozzak én is abban a zárdában. Arra gondoltak, hogy így kellő távolságra kerülök egy helyi fiútól, aki körülöttem legyeskedett. Mivel nagyon vallásos voltam, jó ötletnek tartottam, hogy egy időre beköltözzek a zárdába. Mindennap részt vettem a misén, sőt  azon is gondolkodtam, hogy mi lenne, ha én is misszionárius lennék, mint az egyik unokatestvérem, aki Afrikában volt szerzetes.

A zaragozai kolostor (balra), a Nácar-Colunga bibliafordítás (jobbra)

Az apácák egyáltalán nem táplálták bennem a vágyat, hogy egy másik országban szolgáljam Istent. A zárdában rabnak éreztem magam. Így hát egy év elteltével úgy döntöttem, hogy hazatérek, hogy gondoskodhassak a nagybátyámról. A házimunkák elvégzése után minden este közösen imádkoztunk a rózsafüzért morzsolva. Szívesen rendezgettem a templomi virágokat, és én öltöztettem Szűz Mária és a szentek szobrait is.

Araceli: Időközben a zárdában megváltozott az életünk. Miután túl voltam az első fogadalomtételen, az apácák elválasztottak minket egymástól. Ramoni Zaragozában maradt, Lauri Valenciába ment, én pedig Madridba. Ott a második fogadalmamat is megtettem. A madridi zárdában szállást kaptak diákok, idős emberek és más látogatók is, ezért rengeteg munkánk volt. Én az ápolási részlegen dolgoztam.

Hogy őszinte legyek, nem ilyennek képzeltem el az apácaéletet. Arra számítottam, hogy a Bibliát fogom olvasni, és majd meg is értem. De senki sem beszélt Istenről vagy Jézusról, és a Biblia sem került elő. Tanultam egy kis latint, tanulmányoztam a szentek életét, és Máriát imádtam. Ezeken kívül az életem csak a kemény fizikai munkáról szólt.

Kezdtem elveszíteni a lelkesedésemet, és beszéltem erről a rendfőnökasszonnyal. Elmondtam neki, hogy szerintem semmi értelme, hogy azért dolgozzak keményen, hogy más megtömhesse a zsebét, miközben a családomnak szüksége lenne rám. Erre bezárt egy cellába, remélve, hogy ez majd észhez térít, és eltántorít attól, hogy elhagyjam a zárdát.

Az apácák háromszor is kiengedtek, hogy lássák, meggondoltam-e magam. Mivel kitartottam az elhatározásom mellett, azt mondták, hogy adjam írásba a következőket: „Azért megyek el, mert Sátánt akarom szolgálni, és nem Istent.” A kérésük megdöbbentett, és bár nagyon szerettem volna otthagyni a zárdát, nem voltam képes ilyet leírni. Végül egy gyóntató segítségét kértem, és mindenről beszámoltam neki. Ez a pap elintézte, hogy az egyházmegye visszahelyezzen a zaragozai zárdába. Néhány ott töltött hónap után engedélyt kaptam a távozásra. Nem sokkal később Lauri és Ramoni is elhagyta a zárdát.

EGY „TILTOTT” KÖNYV KÖZÉNK ÁLL

Felisa

Felisa: Idővel férjhez mentem, és a Kantábria nevű tartományba költöztem. Ott is rendszeresen  eljártam a misére. Egyik vasárnap egy meghökkentő bejelentés hangzott el a szószékről. A pap dühösen kiabált: „Nézzék meg jól ezt a könyvet!” Közben felmutatta Az igazság, mely örök élethez vezet című könyvet. „Ha bárki kapott ilyet, az adja ide, vagy dobja ki!” – tette hozzá.

Nekem nem volt ilyen könyvem, de attól fogva szerettem volna egyet. Néhány nap múlva két Tanú kopogtatott be hozzánk, és felkínálta a „tiltott” könyvet. Még aznap éjjel elolvastam, és amikor a hölgyek újra felkerestek, beleegyeztem, hogy tanulmányozom velük a Bibliát.

A „tiltott” könyv

Az igazság szinte azonnal megérintette a szívemet. Az addigi vallásos lelkesedésem átformálódott: kialakult bennem a Jehova iránti mélységes szeretet és a szolgálat iránti buzgalom. 1973-ban megkeresztelkedtem. Bár nem sok lehetőség adódott rá, hogy beszéljek az igazságról a családommal, minden tőlem telhetőt megtettem. Ők sajnos hevesen ellenezték a hitnézeteimet, különösen Araceli, ahogyan azt a bevezetőben már említettem.

Araceli: A zárdában szerzett rossz tapasztalataim miatt megkeseredtem. Ennek ellenére eljártam a vasárnapi misére, és mindennap elimádkoztam a rózsafüzért. Még mindig nagyon szerettem volna megismerni a Bibliát, és kértem Istent, hogy segítsen. De amikor Felisa az új hitéről beszélt, annyira lelkes volt, hogy azt már fanatizmusnak tartottam. Egyáltalán nem tetszett, amit mondott.

Araceli

Néhány év múlva Madridban kaptam munkát, és férjhez mentem. Ahogy telt az idő, szkeptikussá váltam. Láttam, hogy az emberek hiába vannak ott rendszeresen a misén, a mindennapokban nem alkalmazzák az evangéliumok tanításait. Így hát felhagytam a templomba járással, és többé nem hittem a szentekben, a gyónásban és a pokolban. Az összes szentképemtől is megszabadultam. Persze azt nem tudtam, hogy helyesen cselekszem-e. Csalódott voltam, de továbbra is könyörögtem Istenhez: „Úgy szeretnélek megismerni! Kérlek, segíts!” Emlékszem, hogy Jehova Tanúi sokszor bekopogtattak hozzánk, de soha nem nyitottam  ajtót. Minden vallással szemben bizalmatlan voltam.

Az 1980-as évek elején Lauri Franciaországban, Ramoni pedig Spanyolországban elkezdte tanulmányozni a Bibliát a Tanúkkal. Úgy gondoltam, hogy őket is félrevezették, akárcsak Felisát. Később megismerkedtem egy közelünkben lakó hölggyel, Angelinesszel, és nagyon összebarátkoztunk. Ő is Jehova Tanúja volt. Angelines és a férje időnként felvetette, hogy tanulmányozzam velük a Bibliát. Felismerték, hogy bár szkeptikusnak tűnök, valójában szomjazom a bibliaismeretet. Végül beleegyeztem a tanulmányozásba, de csak azzal a feltétellel, ha a saját Bibliámat használhatom. Ez a Nácar-Colunga bibliafordítás volt.

A BIBLIA VÉGÜL EGYESÍT MINKET

Felisa: Amikor 1973-ban megkeresztelkedtem, Kantábria fővárosában, Santanderben mindössze 70 Tanú volt. Mivel hatalmas területünk volt, busszal, később pedig kocsival jártuk be a tartományt, hogy mindenütt prédikálhassunk. A több száz faluból egyet sem hagytunk ki.

Az évek folyamán sokakkal tanulmányoztam a Bibliát, akik közül 11-en megkeresztelkedtek. A legtöbbjük katolikus volt. Mivel egykor én magam is hithű katolikus voltam, tudtam, hogy türelmesnek és megértőnek kell lennem velük. Időre volt szükségük, hogy feladják a mélyen beléjük ivódott hitnézeteiket, és hogy a Biblia, illetve Jehova szent szelleme a szívükre hasson, és így felismerjék az igazságot (Héb 4:12). A férjem, Bienvenido, aki rendőr volt, 1979-ben szintén megkeresztelkedett, és édesanyám is elkezdte tanulmányozni a Bibliát nem sokkal a halála előtt.

Araceli: Amikor elkezdtem tanulmányozni a Tanúkkal, nagyon gyanakvó voltam. De ahogy teltek-múltak a hetek, azt vettem észre, hogy a bennem lévő keserűség szertefoszlott. Leginkább az nyűgözött le a Tanúkban, hogy ők alkalmazták is, amiről prédikáltak. Az állandó kételkedést felváltotta a hit, és sokkal boldogabb lettem. Még néhány szomszédom is megjegyezte: „Araceli, menj tovább ezen az úton, amit választottál!”

A mai napig emlékszem rá, hogy így imádkoztam: „Köszönöm, Jehova, hogy nem mondtál le rólam, és hogy olyan sok lehetőséget adtál, hogy ráleljek a Biblia igaz ismeretére.” Bocsánatot kértem Felisától, amiért úgy megbántottam. Heves viták helyett lelkes beszélgetéseket folytattunk a Bibliáról. 1989-ben, 61 évesen megkeresztelkedtem.

Felisa: 91 éves vagyok, megözvegyültem, és már nincs annyi erőm, mint régen. De még mindig naponta olvasom a Bibliát, elmegyek az összejövetelekre, ha az egészségem engedi, és örömmel teszek meg minden tőlem telhetőt a szolgálatban.

Araceli: Szívesen tanúskodom papoknak és apácáknak. Ez biztosan azért van így, mert én is apáca voltam. Már sok kiadványt adtam nekik, és volt néhány érdekes beszélgetésem is. Egy pap, akit többször is felkerestem, ezt mondta: „Araceli, maradéktalanul egyetértek önnel, de hova mehetnék ennyi idősen? Mit szólnának a híveim és a családom?” Erre én ezt mondtam neki: „És Isten mit fog szólni?” Szomorúan bólogatott, mégsem volt bátorsága hozzá, hogy tovább kutassa az igazságot.

Egy nagyon különleges pillanat volt az életemben, amikor a férjem először mondta, hogy szívesen eljönne velem a gyülekezetbe. Bár akkor már elmúlt 80 éves, többé sosem hiányzott az összejövetelekről. Tanulmányozta a Bibliát, és kereszteletlen hírnök lett. Jó érzéssel gondolok vissza azokra az alkalmakra, amikor együtt mentünk a szolgálatba. Már tervezte a keresztelkedést, de két hónappal a kitűzött nap előtt meghalt.

Felisa: Boldoggá tesz, hogy láthattam, amint a három húgom, akik eleinte ellenségesek voltak velem, szellemi értelemben is a testvéreimmé váltak. Mindig nagyon jó együtt lenni velük, és drága Istenünkről, Jehováról és az ő Szaváról beszélgetni! Végre egység van közöttünk! *

^ 29. bek. Araceli (87 éves), Felisa (91 éves) és Ramoni (83 éves) a mai napig buzgón szolgálja Jehovát. Lauri, aki 1990-ben elhunyt, végig hűséges maradt Jehovához.