Akadálymentesítési beállítások

Válassz nyelvet

Ugrás az almenüre

Ugrás a tartalomjegyzékre

Ugrás a tartalomra

Jehova Tanúi

magyar

ŐRTORONY 2016. 5. SZÁM

 UTÁNOZZUK A HITÜKET! | DÁVID

A csata Jehováé!

A csata Jehováé!

DÁVID próbál talpon maradni a szembeözönlő katonák tömegében. Szemükben félelem, amint menekülnek a harctérről. Mitől félnek ennyire? Rémülten egy szót ismételgetnek újra meg újra, egy férfi nevét. És a völgyben ott áll kihívóan ez a férfi. Mindenkinél nagyobb, akit Dávid valaha is látott.

Ő Góliát. Dávid most már érti, miért félnek annyira tőle a katonák. Hihetetlenül hatalmas, valódi óriás! Még nehéz fegyverzete nélkül is többet nyom, mint két nagy termetű férfi. Ám állig fel van fegyverkezve, és rendkívül erős, harcedzett katona. Elordítja magát, bömbölő hangja visszhangzik a völgyben, amint kihívást intéz a katonákhoz, és ócsárolja az izraelitákat, valamint a királyukat, Sault. Fölényesen követeli, hogy álljon ki ellene valaki, és küzdjön meg vele, hogy egyetlen küzdelemmel eldőljön a háború (1Sámuel 17:4–10).

Az izraeliták rettegnek, ahogy a királyuk, Saul is. Dávid megtudja, hogy már több mint egy hónapja fennáll ez a helyzet. A filiszteusok és az izraeliták harca holtpontra jutott, amióta Góliát nap nap után gúnyolódik. Dávid megdöbben. Mennyire megalázó, hogy Izrael királya és a katonák, többek között Dávid három fivére, remegnek a félelemtől! Dávid szemében Góliát nemcsak Izrael hadseregét sértegeti, hanem az Istenüket, Jehovát is. De vajon mit tehet mindezek ellen egy egyszerű, fiatal pásztorfiú? És mi mit tanulhatunk a hitéből? (1Sámuel 17:11–14).

„KEND FEL, MERT Ő AZ!”

De menjünk vissza az időben hónapokkal ezelőttre. Dávid az édesapja juhait szokta őrizni valahol a Betlehem közeli hegyekben. Igazán szemrevaló fiatalember, a tízes éveiben jár, arca pirospozsgás, a szeme ragyog. A nyugodt pillanatokban szívesen hárfázik, amire Isten alkotásainak a szépsége indítja. Tehetsége fokozatosan kibontakozik a sok-sok örömteli zenélésnek köszönhetően. Az egyik este Dávidot sürgősen hívatja az apja (1Sámuel 16:12).

Dávid édesapja, Isai éppen egy idős férfival beszélget. Ő Sámuel, a hűséges próféta. Jehova küldte őt, hogy kenje fel Isai egyik fiát Izrael következő királyának. Sámuel már találkozott Dávid hét bátyjával, de Jehova tudatta vele, hogy egyik sem a választottja. Amikor viszont Dávid megérkezik, Jehova ezt mondja Sámuelnek: „kend fel, mert ő az!” Sámuel ezután Dávid valamennyi bátyja szeme láttára kinyit egy különleges olajjal teli szarut, és Dávid fejére önt az olajból. Ez után a felkenetés után Dávid élete teljesen megváltozik. A Biblia ezt mondja: „Attól a naptól fogva Jehova szelleme működni kezdett Dávidon” (1Sámuel 16:1, 5–13).

Dávid alázatosan Jehovának tulajdonította, hogy legyőzte a vadállatokat

Dávidot vajon hajtani kezdi a becsvágy, hogy megszerezze a királyságot? Nem, ő teljesen elégedett. Vár Jehova szellemének a vezetésére, mely majd tudatja vele, mikor van itt az ideje annak, hogy nagyobb felelősséget vállaljon. Addig is alázatosan végzi tovább a munkáját mint pásztor.  Ez olyan munka, melyet odaadóan és bátran végez. Édesapja nyájait már kétszer is veszély fenyegette, egyszer egy oroszlán, egyszer pedig egy medve támadta meg a juhokat. Dávid nemcsak tisztes távolságból próbálta meg elzavarni a vadállatokat, hanem azonnal utánuk eredt, hogy védelmére keljen apja gyámoltalan juhainak. Mind a két alkalommal egyedül, puszta kézzel végzett a vérengző fenevadakkal! (1Sámuel 17:34–36; Ézsaiás 31:4).

Idővel Dávidot ismét hívatják. Tetteinek híre eljutott Saul király fülébe. Noha Saul még mindig erőskezű hadvezér, már elvesztette Jehova tetszését, mert fellázadt az utasításai ellen. Jehova megvonta Saultól a szellemét, így a királyon sokszor a rossz tulajdonságai kerekednek felül, például nem tudja féken tartani a haragját, túlságosan gyanakvó és erőszakos. Ilyenkor csak egyetlen dolog tudja megnyugtatni, a zene. Saul emberei hallottak arról, hogy Dávid milyen jó zenész és harcos. Ezért Saul magához hívatja Dávidot, aki hamarosan az egyik udvari zenésze és fegyverhordozója lesz (1Sámuel 15:26–29; 16:14–23).

A fiatalok különösen sokat tanulhatnak abból, ahogyan Dávid kimutatta a hitét ezekben a helyzetekben. Figyeljük meg, hogy olyasmivel foglalkozott a szabad idejében, ami közelebb vonzotta őt Jehovához. Ezenkívül olyan dolgokban szerzett jártasságot sok-sok türelemmel, amivel hasznossá tette magát. Mindenekfelett azonban készségesen engedte, hogy Jehova szelleme vezesse. Milyen kiváló példa mindannyiunknak! Igazán sokat tanulhatunk tőle (Prédikátor 12:1).

„SENKINEK SE CSÜGGEDJEN EL A SZÍVE”

Mialatt Dávid Saul szolgálatában állt, gyakran hazament, sokszor hosszabb időre is, hogy legeltesse a juhokat. Egy ilyen alkalommal történt, hogy Isai elküldte Dávidot, hogy nézze meg, hogy van a három bátyja, akik Saul seregében szolgáltak. Dávid engedelmesen összepakolta az élelmet a bátyjainak, és Elah völgye felé indult. Amikor odaért, döbbenten látta, hogy a két hadsereg harca holtpontra jutott, ahogyan erről a cikk elején már szó volt. A csapatok egymással szemben a széles völgy két oldalán helyezkedtek el (1Sámuel 17:1–3, 15–19).

Dávid számára tűrhetetlen, amit tapasztal. Góliát csak egy ember. Hogy képes ez a pogány férfi félelemben tartani az élő Isten, Jehova hadseregét? Dávid úgy gondolja, hogy Góliát egyenesen Jehovát gyalázza, ezért izgatottan azt mondja a katonáknak, hogy ő legyőzi Góliátot. Eliáb, Dávid legidősebb testvére ezt meghallja. Leteremti az öccsét, és azzal vádolja, hogy csak azért jött, hogy lássa a csatát. Dávid így felel neki: „Ugyan mit követtem most el? Csak beszéd volt, nem?” És ezután is eltökélten beszél Góliát legyőzéséről, mígnem valaki elmondja a szavait Saulnak. A király megparancsolja, hogy hozzák elé Dávidot (1Sámuel 17:23–31).

Dávid bátran ezt mondja a királynak: „Senkinek se csüggedjen el a szíve.” Saul és az emberei ugyanis nagyon elcsüggedtek Góliát miatt. Talán beleestek abba az emberi hibába, hogy összehasonlították magukat ezzel az óriással. Elképzelték, hogy csak a mellkasáig érnek fel, és hogy milyen  hamar végezne velük. De Dávid nem így gondolkodik. Ahogy majd látni fogjuk, ő teljesen más szemszögből látja a problémát. Ezért felajánlja, hogy megküzd Góliáttal (1Sámuel 17:32).

Saul erre így felel: „Nem bírsz te szembeszállni és megküzdeni ezzel a filiszteussal. Hiszen gyermek vagy még, ő pedig harcedzett ember gyermekkora óta.” Tényleg gyerek még Dávid? Nem, de ahhoz valóban fiatal, hogy a hadsereg tagja legyen, és lehet, hogy túl fiatalnak is néz ki. Ám bátor harcosnak ismerik, és ekkor már a tízes évei végén jár (1Sámuel 16:18; 17:33).

Dávid azzal igyekszik meggyőzni Sault, hogy elmeséli, mit tett az oroszlánnal és a medvével. Ez vajon dicsekvésnek számít? Nem, mert tudja, ki segített neki megküzdeni az állatokkal. Ezt mondja: „Jehova, aki megszabadított engem az oroszlán és a medve mancsai közül, ő fog megszabadítani engem e filiszteus kezéből.” Saul végül így felel Dávidnak: „Menj hát, és Jehova legyen veled!” (1Sámuel 17:37).

Szeretnéd, ha olyan hited lenne, mint Dávidnak? Az ő hite nem csupán lelkesedésből vagy ábrándozásból állt. Azért hitt Istenében, mert ismerte őt, és tapasztalta, hogyan törődik vele. Úgy ismerte Jehovát, mint aki szeretettel megvédi őt, és mindig megtartja az ígéreteit. Ha szeretnénk, hogy ilyen hitünk legyen, folyamatosan ismeretet kell szereznünk Istenről a Bibliából. És ha a szerint élünk, amit tanulunk, annak jó eredménye lesz, és így a mi hitünk is megerősödik (Héberek 11:1).

„KEZEMBE AD TÉGED JEHOVA”

Saul megpróbálja ráadni Dávidra a saját páncélzatát. Ez hasonlít Góliátéra, valószínűleg ennek is a részét alkotja egy rézből készült, nagy, pikkelyes páncéling. Ám amikor Dávid megpróbál mozogni a hatalmas, súlyos ruházatban, hamar kiderül, hogy képtelen rá. Mivel nincs kiképezve katonának, nincs hozzászokva ilyen páncélzat viseléséhez, különösen olyan nagyhoz nem, melyet Saul visel, hiszen Saul a legmagasabb férfi Izraelben (1Sámuel 9:2). Ezért Dávid megszabadul a páncéltól, és visszaveszi a saját ruháját, melyet pásztorként visel, és ami annak a célnak tökéletesen megfelel, hogy megvédje a nyáját (1Sámuel 17:38–40).

Vállára veti a tarisznyáját, és magához veszi a pásztorbotját meg a parittyáját. Egy parittya nem tűnik valami félelmetesnek, pedig igazából halálos fegyver. Egy hosszú, félbehajtott bőrszíjból áll, középen egy kis kiszélesedett résszel. Ideális fegyver a pásztorok számára. Úgy használják, hogy követ tesznek a parittyába, sebesen megforgatják a fejük fölött, majd a szíj egyik végét elengedve halálos pontossággal elrepítik a követ. Olyan hatékony fegyvernek számított, hogy a hadseregekben sokszor parittyás egységeket is alkalmaztak.

Dávid, így ahogy van, sietve az ellenfél felé indul. Elképzelhető, hogy buzgó imák közepette lehajol, és öt sima követ szed össze a völgy száraz folyómedrében. Majd egy percig sem késlekedik, fut a harctérre.

Amikor Góliát meglátja Dávidot, az ellenfelét, vajon mit gondol róla? Ezt olvassuk: „megvetette őt, mert gyerek volt még, pirospozsgás és szép megjelenésű.” Elordítja magát: „Hát kutya vagyok én, hogy bottal jössz felém?” Nyilván észreveszi Dávid botját, de a parittyáját nem. A filiszteus istenek nevében átkozza Dávidot, és megesküszik, hogy ennek a hitvány ellenségnek a húsát odaadja a madaraknak és a mező állatainak (1Sámuel 17:41–44).

Ahogyan Dávid reagál erre a helyzetre, az rendkívüli hitről tanúskodik. Képzeljük csak el ezt a fiatal fiút, amint odakiált Góliátnak: „Te karddal, lándzsával és dárdával jössz felém, de én a seregek Jehovájának, Izrael csatasorai Istenének nevében megyek feléd, akit te gúnyoltál.” Dávid felismeri, hogy az emberi erő és a fegyverzet mit sem számít. Góliát tiszteletlen Jehova Istennel, és ezt Jehova nem hagyja annyiban. Ahogy Dávid megfogalmazza, „Jehováé a csata” (1Sámuel 17:45–47).

Dávid jól látja, milyen hatalmas Góliát és a fegyverzete. De nem engedi, hogy a látvány elrémissze. Nem követi el azt a hibát, amit Saul és a  katonái, nem hasonlítgatja magát Góliáthoz. Góliátot inkább Jehovához hasonlítja. Az igaz, hogy Góliát minden férfi fölé tornyosul a maga 2,9 méteres magasságával, de vajon mekkora a világegyetem urához képest? Valójában csak akkora, mint bármelyik másik ember. Alig nagyobb egy rovarnál, akit Jehova most el fog taposni!

Dávid az ellensége felé fut, és kivesz a tarisznyájából egy követ. Beteszi a parittyájába, jól megpörgeti a feje fölött, amíg nem süvít. Góliát Dávid felé indul, talán a fegyverhordozója mögött lépdel. A magassága a hátrányára van, hiszen egy átlagos termetű fegyverhordozó nemigen tudja olyan magasra emelni a pajzsot, hogy megvédje az óriás fejét. Dávid pedig pont oda céloz (1Sámuel 17:41).

Dávid felismerte, hogy még egy óriás is jelentéktelen Jehova Istenhez képest

Elrepíti a követ. Képzeljük el a dermesztő csendet, miközben a kő a célpontja felé repül. Kétségtelen, hogy Jehova akarja úgy, hogy Dávidnak ne kelljen még egy követ elrepítenie. A kő célba talál, mélyen belefúródik Góliát homlokába. A hatalmas óriás arccal a földre bukik. A fegyverhordozó valószínűleg rémülten elmenekül. Dávid odamegy Góliáthoz, elveszi a kardját, és levágja a kolosszus fejét (1Sámuel 17:48–51).

Saul és a katonái végre visszanyerik a bátorságukat. Csatakiáltásban törnek ki, és üldözőbe veszik a filiszteusokat. A csata végül úgy alakul, ahogy Dávid előre megmondta Góliátnak: „Jehova. . . kezünkbe ad titeket” (1Sámuel 17:47, 52, 53).

Isten szolgái ma már nem vesznek részt háborúkban. Ez már a múlt (Máté 26:52). De Dávid hite utánzásra méltó. Hozzá hasonlóan nekünk is valóságosnak kell látnunk Jehovát, úgy, mint az egyedüli Istent, aki méltó a szolgálatunkra és a tiszteletünkre. Olykor kicsinek érezhetjük magunkat a problémáinkhoz képest, de a problémáink eltörpülnek Jehova korlátlan hatalma mellett. Ha Jehovát választjuk Istenünknek, és olyan erős a hitünk, mint Dávidé, akkor jöjjön bármilyen feladat vagy nehézség, nem kell, hogy megrémítsen minket. Nincs olyan hatalom, mely legyőzhetné Jehovát!