Akadálymentesítési beállítások

Válassz nyelvet

Ugrás az almenüre

Ugrás a tartalomjegyzékre

Ugrás a tartalomra

Jehova Tanúi

magyar

ŐRTORONY (TANULMÁNYOZÁSRA SZÁNT KIADÁS) 2017. FEBRUÁR 

George Rollston és Arthur Willis úttörők feltöltik az autójuk hűtővizét (1933, Északi terület)

 ARCHÍVUMUNKBÓL

„Egyetlen út sem túl rögös vagy túl hosszú”

„Egyetlen út sem túl rögös vagy túl hosszú”

KÉT fáradt utazó 1937. március 26-án poros autójával megérkezett Sydney-be. Az elmúlt egy év alatt több mint 19 000 km-t tettek meg a kontinens legelszigeteltebb és legzordabb részein. Nos, ezek a férfiak nem felfedezők vagy kalandorok voltak, hanem buzgó úttörők, Arthur Willis és Bill Newlands. De nem ők voltak az egyetlenek, akik elhatározták, hogy Isten királyságának a jó hírét még Ausztrália legtávolabbi csücskébe is elviszik.

Az Ausztráliában élő néhány Bibliakutató * főként a part menti kisebb-nagyobb városokban hirdette a jó hírt az 1920-as évek végéig. A kontinens belseje egy hatalmas, ritkán lakott és víztelen terület, amely nagyobb, mint az Egyesült Államok fele. A testvérek tisztában voltak vele, hogy Jézus követőinek „a föld legtávolabbi részéig” tanúskodniuk kell róla, vagyis Ausztrália messzi-messzi, elhagyatott vidékein is (Csel 1:8). De hogyan tudtak megbirkózni ezzel az embert próbáló feladattal? Hittek benne, hogy Jehova megáldja az erőfeszítéseiket, és eltökélték, hogy megteszik, ami tőlük telik.

AZ ÚTTÖRŐK MEGKEZDIK A MUNKÁT

1929-ben egy queenslandi és egy nyugat-ausztráliai gyülekezet átalakított és felszerelt néhány teherautót, amelyekkel el lehetett érni az ország belső területeit. Ezeket az autókat rátermett úttörők használták, akik készek voltak elviselni a zord körülményeket, és meg tudták javítani a járművet. Sok olyan vidékre eljutottak, ahol azelőtt soha nem hallottak a jó hírről.

Ám voltak úttörők, akik nem engedhettek meg maguknak egy ilyen teherautót. Ők biciklivel vágtak neki az elszigetelt területeknek. Bennett Brickell például 1932-ben, 23 évesen egy öt hónapos prédikálóútra indult Rockhamptonből Queensland állam északi részére. A biciklijét alaposan megpakolta takarókkal, ruhákkal, élelemmel és sok-sok könyvvel. Amikor a gumik felmondták a szolgálatot, Brickell testvér nem adta fel, hanem folytatta az útját bízva abban, hogy Jehova vele lesz. 320 km-en át tolta a biciklijét egy olyan vidéken, ahol már többen szomjan haltak. A következő 30 évben több százezer kilométert tett meg biciklivel, motorkerékpárral és autóval. Ő volt az első, aki prédikált az őslakosoknak, és hozzájárult új gyülekezetek  alapításához is, így ezen a vidéken mindenütt jól ismerték és tisztelték őt.

LEKÜZDÖTTÉK AZ AKADÁLYOKAT

Ausztrália az egyik legalacsonyabb népsűrűségű ország, és a kontinens belső része különösen ritkán lakott. De Jehova népe ezen a vidéken is már régóta szorgalmasan kutat a jó hírre méltók után.

1933-ban Stuart Keltie és William Torrington, két elszánt úttörő átkelt a hatalmas Simpson-sivatagon, hogy a kontinens szívében lévő Alice Springs nevű városka lakóinak prédikáljon. A kis autójuk sajnos lerobbant, de ők folytatták az útjukat teveháton, pedig Keltie testvérnek falába volt. A küzdelmük nem volt hiábavaló, ugyanis találkoztak egy fogadó tulajdonosával, Charles Bernhardttal egy elhagyott területen lévő vasútállomáson, William Creekben. Ez a férfi később elfogadta az igazságot, eladta a fogadóját, és 15 éven át egyedül végezte az úttörőszolgálatot Ausztrália legszárazabb és legelszigeteltebb vidékein.

Arthur Willis egy prédikálóútra készülődik Ausztrália távoli, elhagyatott területeire (1936, Perth, Nyugat-Ausztrália)

Az első úttörőknek bátorságra és kitartásra volt szükségük, hogy megküzdjenek az eléjük tornyosuló akadályokkal. A bevezetőben említett Arthur Willisnek és Bill Newlandsnek a prédikálóútjuk során egyszer két hétbe tellett megtenni egy 32 km-es útszakaszt, mivel a heves esőzések sártengerré változtatták a sivatagot. Volt, hogy a teherautójukat hatalmas homokdűnéken kellett áttolniuk a rekkenő hőségben, valamint sziklás völgyeken és kiszáradt folyómedreken kellett átjutniuk. Amikor az autójuk lerobbant – és ez bizony gyakran megesett –, gyalog vagy biciklivel mentek több napon át a legközelebbi kisvárosba, ahol aztán hetekig várták, hogy megérkezzenek az autóhoz szükséges alkatrészek. Bár sok ilyen „kalandjuk” volt, mindig derűlátóak maradtak. Arthur Willis az Aranykorszak folyóiratban megjelent egyik gondolatra utalva később ezt mondta: „Egyetlen út sem túl rögös vagy túl hosszú az ő tanúinak.”

Charles Harris, aki hosszú ideig volt úttörő, elmondta, hogy ezen a távoli, elhagyatott területen a szolgálat a maga nehézségeivel igazából közelebb vitte őt Jehovához. Hozzátette még: „Sokkal szebb az élet, ha nincs túl sok mindened. Ha Jézus hajlandó volt a szabad ég alatt aludni, akkor mi is boldogan megtesszük, ha a megbízatásunk ezt kívánja meg.” És valóban, sok úttörő kész volt erre, és fáradhatatlanul végezte a szolgálatot. Hála nekik a jó hír ma már a kontinens minden szegletébe eljutott, és megannyi embernek volt lehetősége állást foglalni Isten királysága mellett.

^ 4. bek. A Bibliakutatók 1931-ben felvették a Jehova Tanúi nevet (Ézs 43:10).