Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Egy háború, amely megváltoztatta az életem

Egy háború, amely megváltoztatta az életem

 Egy háború, amely megváltoztatta az életem

MICHAEL MOLINA ELMONDÁSA ALAPJÁN

A Vietnami Köztársaság kitüntette Molina altisztet a Vietnami Hőskereszttel, írta a „Tester” (Maryland, USA) katonai újság. Később Molina kapott egy aranycsillagot, mivel bátran és rendületlenül viselkedett egy másik súlyos tűzharcban is. 1968. június 6-án ismét kapott egy aranycsillagot, amikor megakadályozta, hogy egy fontos előőrs a Vietkong gerillák kezére jusson.

ÖSSZESEN 284 bevetésen vettem részt, és 29 kitüntetést kaptam. Jelenleg keresztényként szolgálok, és egy másik hadviselésben veszek részt, melyről a Biblia ezt mondja: „Hadviselésünk fegyverei . . . nem testiek” (2Korintusz 10:4). Hadd meséljem el, miért változott meg ennyire az életem.

Chicago Illinois állam (USA) északi részén helyezkedik el, ahol a Michigan-tó felől mindig erős szél fúj. 1947. február 1-jén, amikor születtem, nemcsak szeles, hanem fagyos idő is volt. Mivel édesapám korábban a II. világháborúban szolgált, édesanyámnak két katonai orvos segített, hogy a világra jöjjek. Tízéves koromban a szüleimmel és a testvéreimmel Los Angelesbe (Kalifornia) költöztünk, ahol a bátyámat, a nővéremet és engem beírattak egy katolikus iskolába.

Úgy nőttem fel, hogy rengeteget baseballoztam, fociztam az utcákon és üres telkeken, de katonásdit is játszottam fából készített puskákkal és gépfegyverekkel. Az 1960-as években, amikor középiskolás lettem, elterjedt a radikális gondolkodás, és minden változóban volt. A társadalmi és politikai élet vezetőinek meggyilkolása — beleértve az Egyesült Államok elnökének a megölését is 1963-ban —, a tüntetések, az amerikai zászlók elégetése, valamint az erőszakos felvonulások mindennaposak voltak. Az iskolában az osztálytársaimmal mindannyian a sorozástól rettegtünk.

Nem sokkal azután, hogy 1966-ban elvégeztem a középiskolát, felszólítást kaptam, hogy jelenjek meg egy egészségügyi vizsgálaton, amelyen aztán alkalmasnak találtak. Ám ahelyett, hogy besorozzanak a hadseregbe, inkább a haditengerészetet választottam. Mivel nagyon szerettem a helikoptereket, önként jelentkeztem egy új harcihelikopter-századba. 1967 novemberében, röviddel az alapképzés megszerzése után Vietnam fővárosában, Saigonban találtam magam.

 Kezdeti háborús élmények

Hamarosan egy kis felszállóhelyre vittek, ahol volt négy Huey helikopter. A harminc tengerészből álló alakulatunkból egyesek a felszállóhelyen aludtak, míg néhányunkat körülbelül 15 kilométerrel távolabb, egy kétemeletes épületben szállásoltak el. Az első éjszakán hirtelen arra ébredtem, hogy lövik az épületet. Leugrottam az ágyról, és egypár másodpercig a padlón feküdtem. Amikor fentről lövéseket hallottam, elmentem a lépcsőig, majd onnan a tetőre, ott pedig valakitől kaptam egy puskát. Az éjszaka hátralévő részében harcoltunk, mezítláb, alsónadrágban.

Háromnapi heves harc után elfogyott az élelmünk, a vizünk és a lőszer nagy része is. Körbevettek, teljesen el voltunk vágva a többiektől. A felelős tiszt a következő utasítást adta: „Virradatkor futás a felszállóhelyre!” Egy kis városon kellett átmennünk, mely lángokban állt. Ahogy haladtunk a városban, lövéseket hallottunk, egy részük géppuskaropogás volt. Mindenfelé holttestek hevertek.

Végül eljutottunk a felszállóhelyre, de a helyzet ott sem volt sokkal jobb. Lövészgödröket ástunk a felszállóhely körül, hogy tartani tudjuk a helyzetünket. A Vietkong emberei számtalanszor behatoltak a területünkre, és sokakat megöltek, köztük a parancsnokunkat is. Hetekig a lövészgödrömben kuporogtam, fürdés, ruhaváltás nélkül. Majd egy helikopterrel felvettek bennünket, és egy másik előőrsön tettek le.

A harc első napjai után elhatároztam, hogy olyan géppuskás leszek, aki a helikopter ajtajából lő. Pár napos képzést követően csatlakoztam egy helikopter legénységéhez. A tűzharcok gyakoriak voltak, olykor három-négy bevetésen is részt vettem egy nap.

A háború hatása

Az öldöklésen teljesen megütköztem, valamint elgondolkodtam az otthoni háborúellenes tüntetéseken is. Hát nem a szabadságért harcolunk? Nem azért tesszük az életünket kockára, hogy másoknak jobb életük legyen? Mindazonáltal tudni akartam, hogy van-e tényleg igazság a háborúban. Kinek lesz belőle haszna? A vietnamiaknak? Ők már akkor is több éve szenvedtek a háború miatt, mielőtt mi odamentünk. Most csak még több halált és szenvedést kellett elviselniük.

Fiatal voltam, és nem láttam a háború mögött meghúzódó politikai érdekeket. Időm sem volt, hogy ilyesmin gondolkodjak. Csak azt tudtam, hogy ott vannak a küldetések és a munkám, melyet végeznem kell, hiszen erre képeztek ki. A tengerészek mindig ezt mondták: „Harcra képeztek ki, nem arra, hogy gondolkodjunk.” Megígértem azonban magamnak, hogy ha megmenekülök, komolyan ki fogom kutatni, hogy miért kellett nekünk akkor ott lennünk.

A vietnami háború alatt egy másik kihívással is szembe kellett néznem, melyre nem voltam felkészülve. A kábítószerekről van szó. Tinédzserként dohányoztam, partikra jártam, hétvégenként  pedig sört és whiskyt ittam. Ám soha nem fogyasztottam kábítószert. Vietnamban a dolgok megváltoztak. A társaim közül néhányan így biztattak: „Miért ne, Mike? Holnap úgyis golyót repítenek a fejedbe.” Így hát időnként csatlakoztam hozzájuk.

Ha azonban harc van, nem használhatsz hallucinogén szereket, így megesküdtem magamnak, hogy bevetés előtt nem nyúlok drogokhoz. De amikor hazatértem, továbbra is kívántam őket, így újra kábítószerezésbe keveredtem.

Otthon, a háború után

Mire 1970 októberében Vietnamból visszatértem Kaliforniába, az életfelfogásom teljesen megváltozott. Noha azért vonultam be, hogy segítsek a szabadság kivívásában, úgy éreztem, csak kihasználtak. Megkeseredve tértem vissza, tele gyűlölettel. Úgy éreztem, nem tudok beilleszkedni a környezetembe, nem voltam többé hazafi.

Napokig marihuánát szívtam, és más kábítószereket használtam, és közben a szüleim garázsában a motoromat javítottam. Amint a helyzetemen töprengtem, és azon, hogy mi történt Vietnamban, csak még depressziósabb lettem. Kezdett bántani a lelkiismeretem. Egyre inkább érlelődött bennem a vágy, hogy megtudjam, miért is volt szükség a vietnami háborúra.

A kormány a volt katonáknak oktatási kedvezményt nyújtott, beiratkoztam hát egy állami felsőfokú iskolába, később pedig a Kaliforniai Állami Egyetemre jártam Los Angelesben. Ott barátokat szereztem, olyanokat, akik a vietnami háború ellen tüntettek, és olyanokat is, akik részt vettek benne. Hosszasan elbeszélgettünk a háborúról és a világ helyzetéről. Egyikünknek sem voltak kielégítő válaszai, mindannyiunkat eléggé összezavartak az események.

Segíteni akarok, és segítségre vágyom

Igazából sokaknak voltak érzelmi, lelki problémáik. Úgy éreztem, segítenem kell valahogy az embereknek, így a kórlélektan szakot választottam. Mivel oly mélyen részese voltam a háborúnak és az öldöklésnek, elhatároztam, hogy jóváteszem a korábbi tetteimet. Olyan kórházakban kezdtem dolgozni, ahol elmezavarban szenvedőket kezeltek.

Az egyetemen sok diák kábítószerezett, és rájöttem, hogy rengeteg problémának ez a gyökere. Szerettem volna előrehaladni a tanulmányaimban, és segíteni azoknak, akik valamilyen lelki eredetű probléma miatt kerültek kórházba. Ezért úgy döntöttem, nem nyúlok többé semmiféle kábítószerhez, az időmet és az energiámat pedig a tanulásnak és a munkának szentelem. Kezelőorvosként azonban nem sok sikert értem el a lelki betegségben szenvedő pácienseimnél.

Teljesen csalódtam abban, ahogyan a dolgok mentek, és a lelkiismeret-furdalás is gyötört. Szerettem volna megszabadulni ezektől az érzésektől. Elkezdtem imádkozni és templomba járni. A katolikus templomban tartott misékből nem sok hasznot merítettem, emiatt inkább esténként jártam templomba. Bementem, gyújtottam egy gyertyát, és imádkoztam a képek, szobrok előtt. Voltak olyanok, amelyek Jézust ábrázolták a kereszten függve, vagy Máriát, tőrrel a szívében, és olyanok is, melyeket úgynevezett szentekről készítettek.

„Milyen rideg, komor hely ez a templom! Csakugyan itt lenne Isten szelleme?” — töprengtem. Válaszokra és buzdításra volt szükségem. Már elég szenvedést láttam addig életemben. Egyik este otthagytam a templomot, és egy parkba mentem imádkozni. Feltekintettem a csillagokra, és életemben talán akkor először nagyon vágytam rá, hogy kapcsolatba léphessek a Teremtőmmel.

Megismerem a Biblia igazságát

Magam mögött hagyva a kórházi munkámmal járó stresszt, egy hétvégén elmentem meglátogatni egy régi barátomat, Garyt. Egyik nap a nappaliban együtt néztük a televíziót. A hírek Nixon elnök vád alá helyezéséről szóltak. Ennek kapcsán arról beszélgettünk, hogy az élet minden területén elterjedt a korrupció, és elmondtam, hogy a vietnami háború miatt is becsapva érzem magam.

Alva, a barátom felesége a konyhából fél füllel hallotta a beszélgetést, és odajött. Elmondta, hogy az általunk említett események bibliai próféciákat teljesítenek be. „Mi köze van egy elnök  problémáinak a Biblia próféciáihoz?” — akadékoskodtam. Alva beszélt arról, hogy Krisztus Jézus vezetése alatt Isten Királysága hamarosan eltörli az összes korrupt kormányzatot, az emberek pedig örökké békében fognak élni egy paradicsommá alakított földön (Dániel 2:44; Jelenések 21:3, 4). Említette a miatyánkot is, melyben azt kérjük, hogy jöjjön el Isten Királysága, és legyen meg az akarata a földön is, mint ahogyan az égben megvan (Máté 6:9, 10).

Felismertem, hogy valóban szükségünk van Isten vezetésére, ha egy jobb kormányzat alatt, igazi békében szeretnénk élni a földön (Prédikátor 8:9; Jeremiás 10:23). Az örök élet eshetőségével kapcsolatban eszembe jutott, amit arról tanultam, hogy a testünket felépítő atomok viszonylag rövid időközönként kicserélődnek. Noha Alva mondott olyan dolgokat is, melyeket túlzásnak tartottam, mégis felkeltette a kíváncsiságomat. Jóvá akartam tenni a mások ellen elkövetett bűneimet, és enyhíteni akartam az emberek szenvedésén. Alva azt javasolta, hogy menjek el a Királyság-terembe, ott még több mindent megtudhatok.

Bill Akina teljes idejű szolga volt a gyülekezetben. A második világháború alatt a haditengerészetnél szolgált, így voltak közös témáink. De ami ennél is fontosabb, jól ismerte a Bibliát, és a feleségével e könyv alapján megválaszolták a kérdéseimet. Amint a Bill-lel folytatott tanulmányozás során előrehaladtam, felismertem, hogy csupán átmeneti enyhülést tudok nyújtani a kórházi betegeknek, bár az erőfeszítéseim jó indítékból fakadtak. Ugyanakkor ha segítek az embereknek, hogy pontos ismeretet szerezzenek a Bibliából, örök életet kaphatnak, feltéve, hogy hitet fejlesztenek ki, és összhangban élnek a megszerzett ismerettel (János 17:3).

Bill a bibliatanulmányozáson Az igazság, mely örök élethez vezet című könyvet használta. Annak jelképeként, hogy átadtam magam Istennek, 1974 júliusában megkeresztelkedtem. Hat hónappal később úttörő lettem, ahogyan Jehova Tanúi hívják a teljes idejű evangéliumhirdetőket. Időközben otthagytam az egyetemet, és a kórházban sem dolgoztam tovább. Hogy a szolgálat végzése közben fenn tudjam tartani magam, éjszakánként bankokban takarítottam (1Tesszalonika 4:11). A barátaim és a családtagjaim azt hitték, megbolondultam.

Egyévi úttörőszolgálat után Kaliforniában azon kezdtem gondolkozni, hogyan tudnék még többet tenni Jehova munkájában. Elhatároztam, hogy a külföldi misszionáriusi szolgálatot tűzöm ki magam elé célként. Néhány évnyi úttörőszolgálat után meghívást kaptam, hogy vegyek részt az Őrtorony Gileád Bibliaiskolán, mely abban az időben Brooklynban, New Yorkban volt. 1979. március 11-én a 66. osztály tagjaként kaptam meg a diplomámat Long Island Cityben.

Különböző megbízatások

Közép-Amerikába, Guatemalába kaptam kinevezést, ahol úgy egy évig szolgáltam misszionáriusként, majd arra kértek, hogy Jehova Tanúi fiókhivatalának kicsiny nyomdájában dolgozzak a fővárosban, Guatemalában. 1981-ben elvettem Lupitát, egy ottani úttörő testvérnőt. Ő is meghívást kapott, hogy dolgozzon a fiókhivatalban. Később, 1996-tól minden kiadványunkat a mexikói fiókhivatalból kaptuk, így Guatemalában megszűnt a nyomtatás.

Stephanie, a kislányunk 1984-ben született, ennek ellenére továbbra is a fiókhivatalban szolgálhattam. Ezt még akkor is folytathattam, amikor Lupita 1987-ben megszülte Mitchellt. Nem könnyű a helyzetem, hiszen a fiókhivatalhoz tartozó lakásunkból oda-vissza mindennap 20 kilométert kell utaznom. Ám nagy kiváltságnak tekintem, hogy ebben a minőségben szolgálhatok, és a családom mindenben támogat.

 Lupita és Stephanie jelenleg úttörőszolgálatot végeznek, és Mitchell is megkeresztelkedett. Ebben az évben fejezi be a szakközépiskolát, és a teljes idejű szolgálatot tűzte ki célul. Tudom, hogy nem a személyes érdemeink miatt lehet részünk ilyen különleges kiváltságokban, hanem Jehova ki nem érdemelt kedvessége folytán. Ő szerető Isten, és bárkit felhasználhat, aki készséges szellemet mutat, és rá tekint vezetésért.

Olykor megkérdezik tőlünk, hogyan tudjuk családként ilyen teljes mértékben kivenni a részünket a szolgálatból, ugyanakkor fenntartani magunkat. Nos, a szabadságunk alatt világi munkát végzünk. Ezenkívül mindig arra törekedtünk, hogy az anyagi dolgokat tekintve ’egyszerű legyen a szemünk’, Jehovára tekintsünk támogatásért, bízzunk benne, valamint folyton keressük a vezetését (Máté 6:25–34; Példabeszédek 3:5).

Amikor fegyvert viseltem, úgy gondoltam, erős vagyok. Éppen ezért folyton érzem, hogy mennyire fontos alázatot kifejlesztenem. Sátán rendszere gyűlöletre, öldöklésre tanított, és arra, hogy legyek gyanakvó, agresszív, és mindig védekezzek. Jehova azonban kiterjesztette rám irgalmát és szerető-kedvességét, amiért nagyon hálás vagyok. Elhatároztam, hogy továbbra sem tanulok többé hadakozást, és szeretetet, könyörületet fogok érezni mások iránt (Máté 5:43–45; Ézsaiás 2:4).

Nem volt könnyű megváltoznom, mégis megtanultam békésebb életet élni. Isten segítségével képes voltam megbirkózni a rémálmaimmal is, melyek a háborús emlékeim miatt gyötörtek. Őszintén várom már azt az időt, amikor megszűnnek a háborúk és a harcok (Zsoltárok 46:9). De addig is, amíg ez bekövetkezik, hálás vagyok, hogy egy életmentő munkában vehetek részt, és segíthetek másoknak megismerni nagy Életadónkat, Jehova Istent.

[Képek a 12. oldalon]

Olyan géppuskás voltam, aki a helikopter ajtajából lő

[Kép a 14. oldalon]

Bill Akinával és a feleségével, Eloise-zel 1978-ban

[Kép a 15. oldalon]

A nyomdában dolgozom a guatemalai fiókhivatalban 1982-ben

[Kép a 15. oldalon]

Prédikálok a feleségemmel

[Kép a 15. oldalon]

Lupitával, Mitchell-lel és Stephanie-val ma