Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Kiszabadultam a gyűlölet rabságából

Kiszabadultam a gyűlölet rabságából

 Kiszabadultam a gyűlölet rabságából

JOSÉ GOMEZ ELMONDÁSA ALAPJÁN

FRANCIAORSZÁG déli részén születtem egy Rognac nevű kisvárosban 1964. szeptember 8-án. Szüleim és nagyszüleim andalúziai romák voltak, akik Észak-Afrikában születtek, Algériában és Marokkóban. Nagy volt a családunk, úgy ahogyan az a romák kultúrájában megszokott.

Édesapám erőszakos természetű volt, és emlékszem rá, hogy kisgyermekkoromban többször megverte anyát. Később anyukám elvált tőle, ami meglehetősen ritka volt a romáknál, és az öcsémmel és nővéremmel együtt Belgiumba vitt bennünket, ahol békésen éltünk a következő nyolc évben.

Ám megváltoztak a körülmények. Mi gyermekek szerettük volna látni apát, így anya visszavitt minket Franciaországba, ahol újra összeköltözött apával. Az a tény, hogy apával éltünk, megint csak kihívásokat jelentett nekem. Belgiumban mindenhová anyával együtt mentünk, de a családunk apai ágán az volt a szokás, hogy a férfiak a férfiakkal vannak. Úgy gondolták, hogy a jogok a férfiaké, a munka pedig a nőké. Egyik nap például segíteni akartam a nagynénémnek vacsora után rendet rakni, mire a nagybátyám megkérdezte tőlem, hogy homoszexuális vagyok-e. Az ő családjában szigorúan női munka volt a mosogatás. Ez a furcsa gondolkodásmód végül rám is hatással volt.

Rövid idő elteltével apa újra erőszakoskodott anyával. Amikor próbáltunk a védelmére kelni, többször az ablakon keresztül kellett elmenekülnünk az öcsémmel apa ökölcsapásai elől. A nővéremet sem kímélte. Mindez oda vezetett, hogy annyi időt töltöttem az otthonunktól távol, amennyit csak tudtam. Amikor 15 éves lettem, semmi célom nem volt az életemmel.

Idővel én is az erőszakosságomról váltam ismertté. Élveztem, hogy zsarnokoskodhatok a gyengébbek fölött. Néha provokáltam más fiatalokat, de csak nagyon kevesen mertek szembeszállni velem, főleg azért, mert gyakran volt nálam kés vagy egy lánc. Hamarosan elkezdtem autókat lopni, és eladtam őket. Előfordult, hogy egyszerűen csak felgyújtottam őket, és élvezettel néztem, amint a tűzoltók igyekeznek elfojtani a lángokat. Később boltokba és raktárakba törtem be, ami miatt többször letartóztattak. Ilyenkor mindig Isten segítségét kértem imában.

Igen, hittem Isten létezésében. Míg Belgiumban éltünk, egyházi iskolába jártam, így tudtam, hogy nem helyes az, amit teszek. Ettől függetlenül azonban nem volt hatással a viselkedésemre az, hogy hittem Istenben. Úgy gondoltam, hogy ha kérem Istent, akkor meg fogja bocsátani a bűneimet, és ennél nem kell többet tennem.

1984-ben 11 hónap börtönbüntetést kaptam lopásért, amelyet a marseille-i Baumettes börtönben kellett letöltenem. Ottlétem alatt tetováltattam a testem különböző részeit, például a következőt írattam rá: „Gyűlölet és Bosszú”. A börtönben engedtem, hogy tovább nőjön a hatalom és a társadalom  iránti gyűlöletem, így a háromhavi büntetés letöltése után, szabadulásomkor több gyűlölet volt bennem, mint valaha. Majd egy tragédia megváltoztatta az életemet.

Célom, hogy bosszút álljak

A családom vitába keveredett egy másik roma családdal. A nagybátyáimmal elhatároztuk, hogy megütközünk velük, és rendbe tesszük a dolgokat. Mindkét család felfegyverkezett, és az ezt követő összecsapásban Pierre nagybátyámat, valamint édesapám egyik unokatestvérét lelőtték. Ez annyira felháborított engem, hogy fegyverrel a kezemben kiálltam az utcára és dühömben üvöltözni kezdtem. Végül az egyik nagybátyámnak sikerült elvennie tőlem a fegyvert.

Pierre nagybátyám elvesztése nagy bánatot okozott nekem, mert úgy tekintettem rá, mint apámra. A roma szokásoknak megfelelően gyászolni kezdtem, és hosszú napokon keresztül nem borotválkoztam, és nem ettem húst. Televíziót sem néztem, és zenét sem hallgattam. Megfogadtam, hogy bosszút állok a nagybátyámért, de a családom megakadályozta, hogy fegyverhez jussak.

Megkaptam a behívót katonai szolgálatra 1984 augusztusában. Húszéves koromban csatlakoztam az ENSZ libanoni békefenntartó csapataihoz. Ez magában foglalta annak lehetőségét, hogy ölnöm kell, vagy hogy engem fognak megölni. Akkoriban rengeteg hasist szívtam. Ennek az volt a következménye, hogy fel voltam dobva, és azt hittem, hogy semmi bajom nem eshet.

Libanonban könnyen hozzá lehetett jutni fegyverekhez, így elhatároztam, hogy fegyvereket fogok küldeni Franciaországba, hogy sikerüljön megbosszulnom a nagybátyám halálát. Helyi lakosoktól vásároltam két pisztolyt töltényekkel, majd szétszereltem és két rádióba rejtve hazaküldtem őket.

Mindössze két héttel a katonai szolgálatom vége előtt három társammal együtt engedély nélkül elhagytuk az őrhelyünket, és mikor visszaértünk a laktanyába, fogdába zártak minket. Fogva tartásom alatt dühös lettem, és megtámadtam az egyik őrt. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy egy payo, vagyis nem roma ember lekicsinylően beszéljen rólam. Másnap újabb verekedésbe keveredtem, ez alkalommal egy tiszttel, és a lyoni Montluc börtönbe kerültem a katonai szolgálatom lejártáig.

Szabadságra találok a börtönben

A Montluc börtönben töltött első napon szeretettel üdvözölt egy kedves fiatalember. Megtudtam, hogy Jehova Tanúja és a hittársaival együtt azért van börtönben, mert nem fogott fegyvert. Ez teljesen összezavart, és szerettem volna több ismeretet szerezni.

Megtudtam, hogy Jehova Tanúi őszintén szeretik Istent, és az erkölcsös viselkedésük mély benyomást tett rám. Azonban továbbra is sok kérdésem volt. Különösen arra voltam kíváncsi, hogy a halottak tudnak-e az álmok által kommunikálni az élőkkel. Sok roma család nagyon komolyan hisz ebben. Egy Jean-Paul nevű Tanú bibliatanulmányozást ajánlott fel nekem az Örökké élhetsz Paradicsomban a földön * című könyv segítségével.

Egy éjszaka alatt elolvastam a könyvet, és lenyűgözött a tartalma. Itt a börtönben, valódi szabadságra találtam! Amikor végül kiszabadultam, vonattal utaztam haza, és a táskám tele volt Biblián alapuló kiadványokkal.

Elmentem a martigues-i Királyság-terembe, hogy felvegyem a kapcsolatot az otthonom környékén élő Tanúkkal. Tovább folytattam a Biblia tanulmányozását, most már Erickel, egy fiatal teljes idejű szolgával. Néhány napon belül abbahagytam a dohányzást, és nem kerestem többé a kapcsolatot korábbi bűnözőtársaimmal. Elhatároztam, hogy összhangban fogok élni a Példabeszédek 27:11 szavaival: „Légy bölcs fiam, és vídámítsd meg az én szívemet; hogy megfelelhessek annak, a ki engem ócsárol.” Jehova olyan szerető Atya lett számomra, akinek örömet akartam szerezni.

Nem megy könnyen a változás

Nem volt könnyű a keresztény alapelvek alkalmazása. Egyszer például újból elkezdtem kábítószerezni, és hetekig nem tudtam abbahagyni. Ám a legnehezebb feladat mégis az volt, hogy megszabaduljak a bosszúvágyamtól. Eric nem tudott  róla, de nálam mindig volt fegyver, és még mindig akörül forogtak a gondolataim, hogy miként tudnék bosszút állni azokon, akik megölték a nagybátyám. Hosszú éjszakákat töltöttem azzal, hogy megpróbáljam felkutatni a hollétüket.

Amikor ezeket elmondtam Eriknek, ő elmagyarázta, hogy amíg valaki fegyverrel jár, és bosszúra vágyik, addig nem lehet jó kapcsolata Istennel. Választanom kellett. Komolyan elgondolkodtam Pál figyelmeztetésén, amely a Róma 12:19-ben van feljegyezve: „Ne álljatok bosszút magatokért, szeretteim, hanem adjatok helyet a haragnak.” Ez a figyelmeztetés, valamint a buzgó ima segített nekem, hogy féken tartsam az érzéseimet (Zsoltárok 55:23). Végül minden fegyveremtől megszabadultam. Egyévi bibliatanulmányozás után 1986. december 26-án vízben való megkeresztelkedéssel mutattam be Jehova Istennek tett önátadásomat.

A családom jó hozzáállása

A viselkedésemben megfigyelhető változások arra késztették a szüleimet, hogy tanulmányozzák a Bibliát. Újra házasságot kötöttek, és édesanyám 1989 júliusában megkeresztelkedett. Idővel a családom több tagja elfogadta a Biblia üzenetét, és Jehova Tanúja lett.

1988 augusztusában úgy döntöttem, hogy elkezdem a teljes idejű szolgálatot. Hamarosan szerelmes lettem Katiába, egy fiatal testvérnőbe, aki a gyülekezetünkbe járt, majd 1989. június 10-én összeházasodtunk. A házasságunk első éve nem volt könnyű, mert még mindig változtatnom kellett a nőkkel való viselkedésem bizonyos vonásain. Nagyon nehéz volt alkalmaznom az 1Péter 3:7 szavait, ahol Pál arra buzdítja a férjeket, hogy adjanak tiszteletet a feleségüknek. Újra és újra imádkoznom kellett Jehovához, hogy adjon erőt a büszkeségem legyőzéséhez, és a gondolkodásom megváltoztatásához. A helyzet fokozatosan egyre jobb lett.

A nagybátyám halála még mindig nagy fájdalmat okoz nekem, és időnként könnyekre fakadok, ha rá gondolok. Felkavarja az érzelmeimet, ha eszembe jut, hogyan ölték meg. Még a megkeresztelkedésem után is évekig féltem attól, hogy mi történne, ha véletlenül találkoznék annak a családnak a tagjaival, amelyiken korábban vérbosszút akartunk állni. Mit tennék, ha megtámadnának? Vajon úrrá lenne rajtam a régi egyéniségem?

Egyik nap nyilvános előadást tartottam egy közeli gyülekezetben, ahol megpillantottam Pepát, aki rokona annak a férfinak, aki megölte a nagybátyámat. Be kell vallanom, hogy a keresztény egyéniségem minden porcikája próbára volt téve, de sikerült leküzdenem a rossz érzéseimet. Később, amikor Pepa megkeresztelkedett, átöleltem, és gratuláltam neki a döntéséhez, hogy Jehovát szeretné szolgálni. Függetlenül attól, hogy mi történt azelőtt, elfogadtam őt szellemi testvérnőmnek.

Nem múlik el egy nap sem úgy, hogy ne mondanék köszönetet Jehovának azért, hogy segített kiszabadulnom a gyűlölet rabságából. Hol lennék ma Jehova kegyelme nélkül? Most boldog családi életet élek, amiért nagyon hálás vagyok neki. Ezenkívül reménységem van egy új világra, ahol nem lesz többé gyűlölet és erőszak. Igen, teljes mértékben bízom benne, hogy Isten következő ígérete valóra fog válni: „kiki nyugszik az ő szőlője alatt és fügefája alatt, és senki meg nem rettenti őket, mert a Seregek Urának szája szólott” (Mikeás 4:4).

[Lábjegyzet]

^ 18. bek. Jehova Tanúi kiadványa.

[Kép a 19. oldalon]

Az ENSZ békefenntartó csapataival Libanonban, 1985-ben

[Kép a 20. oldalon]

Katiával és két fiunkkal, Timeoval és Pierrel